Képregény – Deadpool: Zsémbes zsoldos

Elbűvölő marhaság.

Van abban valami arcpirító pimaszság, hogy a Fumax Kiadó, amely manapság elsősorban szinte már csak arról ismerszik meg, hogy minőségi, az átlagszint felett beton biztosan álló képregényeket jelentet meg (és erre, sokszor hangoztatott és sokszor leírt szlogenjük alapján – „Minőségi képregények, igényes olvasóknak” – kifejezetten büszkék is) egy olyan népszerű, közismert, inkább hírhedt, mint híres antihős kalandjainak magyar megjelentetésébe fogott bele, mint Deadpool – akiről őszintén szólva nem épp a kifinomult stílus és a kifogástalan minőség jut elsőre eszébe az embernek. A rendkívüli regenerálódási képességekkel felvértezett, fejlett harctudással rendelkező, száját soha-be-nem-fogó pizzaképű (és testű) gyilkológép az elmúlt közel három évtizedben kultikus státuszba emelkedett a képregények lapjain (sőt, talán ő volt a kevés közül az egyik olyan új karakter a képregényipar felnőtté válása – a nyolcvanas évek – után, akiben volt elég fantázia, eredetiség és potenciál a népszerűségre), ráadásul imidzsén a két nagy sikerű mozifilmje is csak emelni tudott. És hát a Fumaxról azt végképp nem lehet elmondani, hogy ne venné figyelembe a hazai képregény-rajongók kívánságait. Ennek megfelelően tavaly jelentkeztek is az első, igencsak vaskos Deadpool-kötetükkel, mindjárt kétféle verzióban: egy sima és egy limitált, védőborítós kiadással. Persze ez már önmagában nagy ellentmondást ébresztett néhány hazai képregény olvasóban, szegény kiadó is csak épphogy megúszta a lámpavasra húzást, és bár egy icipicikét talán jogos a felvetés, azért senki ne csináljon úgy, mintha nem lenne bőven elég választék Wade Wilson visszautasíthatatlan kisugárzásán és csinos pofiján kívül is.

A Zsémbes Zsoldossal tehát (esküszöm, a magyar cím itt mérföldekkel jobb, mint az eredeti) végleg bevette a hazai képregény piacot a fent méltatott úriember. Egy olyan kötettel, amely minden idők egyik legjobb Deadpool-sztorija (hogy miért, arra azonnal rátérünk), és amely természetesen száz százalékig komolyan vehetetlen, no meg (ezzel kár is lenne vitába szállni) elsősorban a serdülő ifjúságot és a magömléssel küzdő tinédzsereket célozza meg. Ezért csak az képes igazán élvezni, aki legbelül sosem nőtt fel, és aki mindig vevő egy kis alpári komédiára – mivelhogy enyhén szólva is hatalmas nagy marhaság az egész. Persze nyilván nem való ez mindenkinek (vagy talán a legtöbbeknek?), főleg nem a kifinomult és ínyenc magyar képregény olvasó közönségnek, azonban ha a Zsémbes Zsoldosnak, jobban mondva úgy en bloc az összes Deadpool-képregénynek van is valami olyan hozadéka, amely mindenki, még az utálói számára is teljes mértékben pozitív, az mindenképpen az a tulajdonsága, hogy egyáltalán nem árul zsákbamacskát. Ha haladó-szinten otthon vagy a képregények világában és a Marvel-univerzum rejtelmeiben, vagy minimum láttad a két, amúgy remek mozifilmet, akkor pontosan tudod, mire vállalkozol. Pontosan tudod, mit kapsz a pénzedért, ha beruházol a kötetre, nagyjából tisztában vagy vele, hogy mi vár rád olvasás közben – és ha mégsem, akkor csak magadra vess! És hogy végül is milyen egy hagyományos, tradicionális Deadpool-képregény? Össze-vissza csapongó, sötét és perverz humorral megtámogatott, erkölcstelen és brutálisan szexista (nesze neked, PC-terror), rajzaiban és képi világában is teljesen rendezetlen, szabálytalan agybeteg trip – és a Zsémbes Zsoldos esetében mindez több mint háromszáz oldalon!

Ennek köszönhetően a sztori is csak mutatóban van (pontosabban azért van, hogy legyen), bár azt el kell ismerni, hogy ugyan sem az alaptörténet, sem pedig a különböző fordulatok nem szaglanak mély és messzemenő kidolgozottságtól, maga a cselekmény fejvesztett tempója, a csupán egy-két pillanatra meg-megálló naturalisztikus darálás és Mr. Wilson soha be nem álló szája mégis szórakoztató kreativitásról árulkodik. Szó, ami szó, a felütés és az az után következő számtalan történés természetesen az esszenciális Deadpool-feelinghez illő baromság: hősünket felbérli az A.I.M. nevű szervezet, hogy szerezzen meg egy nagyon fontos csomagot, ezért az őskorban ragadt Vadföldre küldik, ahol felveszi a kapcsolatot egy ottani beépített ügynöknővel, az igazán szemrevaló és bájos Dr. Bettyvel, akit persze zsoldosunk rögtön az ujjai köré akar csavarni, ám ezt nem csak a kiszemeltje hiúsítja meg rendre, de többek közt a húsevő dinoszauruszok, raptorok, T-rexek, Hidra-ügynökök, a helyi erők és egy idő után már maguk az A.I.M. emberei is azon fáradoznak, hogy a főszereplők semmiképp se hagyják el élve a szigetet. Ráadásul hamar kiderül, hogy a megszerzendő tárgy valójában Deadpool egy másik univerzumból idepottyant verziójának zombifikált feje, amit a bennszülöttek istenként tisztelnek és bálványoznak. A Zsémbes Zsoldos tehát le sem tagadhatja, hogy ízig-vérig elszállt, vérgőzös marhulás, Deadpool figuráját és jellemét szorosan körülölelő totál beteg kaland, ahol a szórakoztatási faktort nem precíz történetmesélésben, kidolgozott karakterekben, vagy meglepő fordulatokban mérik (bár ebből azért van egy-kettő a képregényben), hanem infantilis viccekben, hülyébbnél hülyébb eseményekben és képtelenebbnél képtelenebb komolytalanságokban – vagyis minél bolondabb a hangvétel, annál jobb a végeredmény.

Ennélfogva az egész képregényt belengi az elszállt, over-the-top hangulat: legyen szó akár vadföldi hentelésről, dinoszauruszokkal, ősemberekkel és kommandósokkal teli tömegjelenetekről, zombi T-rexekről, pornófilmbe illő női karakterekről, akár konstans belezésről, levágott karokról, lábakról és fejekről, alternatív dimenziókról, alternatív deadpoolokról és alternatív dimenzióban élő-haló zombi-szuperhősökről, a teljes fejetlenség garantált, Deadpool poénjai mindig ülnek, az eszeveszett tempó pedig nehogy az őrület határán téblábol, hanem vihorászva, szórakozott könnyedséggel lép át rajta. Itt szívesen párhuzamot vonnék a két mozifilmmel, mert miért ne: azt nem lehet mondani a két mozgóképes adaptációról, hogy ne lennének hűek az alapanyaghoz, és szó ne érje a ház elejét, valóban jó alkotások, csakhogy a témát a különböző filmnyelvi eszközökhöz kellett igazítani. Így történhetett meg, hogy a fullba nyomott kreténkedés (igen, Deadpoolnak még ez is jól áll!) mellé a film szívet és lelket is kapott, amitől hitelesebb lett a főhős, a motivációja pedig átélhetőbb – ugyan ez kissé karakteridegen volt Deadpooltól (sokaknak nem is tetszett ez a húzás), de nyilván egy film esetében szinte elengedhetetlen az ilyenfajta sebezhető őszinteség. No ez a Zsémbes Zsoldosban NINCS meg (tegyük hozzá: szerencsére): a főhős ugyanolyan, ha nem nagyobb állat, ugyanakkor mindenféle béklyótól mentes, halál laza figura, teljes mértékben önző és hedonista. Itt egy-két ritka kivételtől eltekintve mindenki hülye, Deadpool sem mindig harci tapasztalatainak vagy lehengerlő sármjának köszönheti életben maradását, hanem mert egyrészt képtelen meghalni, másrészt az univerzum szerencsés véletlenjeinek köszönhetően mindig megússza ép bőrrel a szerencsétlenkedéseket.

A Zsémbes Zsoldos kétségkívül zseniális hülyeség, ami Deadpool-rajongóknak nyilvánvalóan kötelező (azt hiszem, ezzel nem mondtam újat), de hát ez a legkevesebb, amit elvárhatunk Wade Wilsontól. Sőt, aki kicsit is vevő az ilyesfajta alpári marhaságra, az is nyugodtan felteheti a polcra. Ez a megállapítás legalább annyira stabil lábakon áll, mint Dr. Betty szemet kiugrasztó mellei, amelyek a történet előrehaladtával egyre csak nagyobbak lesznek. De hát mivel majdnem egy év eltelt eme képregény megjelenése óta, valószínűleg hiába magyarázok: ha rajongó vagy, és érdekelt, akkor valószínűleg már úgyis megvetted. Ha mégsem, akkor irány a bolt!