Képregény – A Hihetetlen Pókember: Póksziget

Nem csak a szuperképesség teszi a szuperhőst.

Kevés olyan képregényíró volt az utóbbi években, aki nagyobb vállveregetést érdemelne Dan Slottnál. Rajongók egész hada csókolhat neki kezet, amiért hosszú, sötét, és legfőképp fájdalmas tortúrát követően feltámasztotta a világ egyik legnépszerűbb szuperhősét, Pókembert, aki az One More Day című merénylet elteltével hónapról hónapra olyan gyomrosokat kapott a kontár íróktól és rajzolóktól, hogy az olvasók már csak azon csodálkoztak, hogy van még hova lejjebb zuhanni az amúgy sem reményt keltő színvonal után. És sajnos volt: az One More Dayben eltörölték Peter és Mary Jane házasságát (merthogy az Joe Quesada szerint jó ideje vakvágányon volt, és „amúgy sem tudtak vele mit kezdeni” – szóval hősünk emiatt kvázi lepaktált az ördöggel), a Brand New Dayben „sikeresen” visszabutították harminc évvel korábbi szintre (ezt azzal indokolták, hogy közelebb kell hozni a karaktert a tinédzser-korú olvasókhoz), majd az One Moment in Time-ban még meg is akarták magyarázni, méghozzá értelmesen (nem sikerült), hogyan is nézett ki Peter és MJ meg nem történt esküvője a gyakorlatban. Szóval mindezek után a Falmászó (bár azért ezekben a korszakokban is voltak jó sztorik, szó se róla, de mindegyikre jutott vagy féltucat rossz is) igazából csak a hőn áhított kegyelemdöfésre várt, hiszen egy rakás írónak, meg egy sor dilettáns kiadói döntésnek köszönhetően a Marvelnek majdhogynem sikerült az, ami addig egy gonosztevőnek sem: legyőzték, megölték Pókembert, de ezúttal úgy tűnt, hogy nem nagyon fog már feltámadni.

Erre jött Slott, és miután teljesen átvette a The Amazing Spider-Man írását, meglépte azt, amit addig elődei akartak – csak ő náluk sokkal, de sokkal jobban tette. Nem úgy vitte új irányba a Hálószövő életét, hogy ugyanazt csinálja, amit tinédzser gimnazistaként és egyetemistaként csinált, nem úgy változtatta meg az életkörülményeit, hogy még mindig napról napra tengődő csóróként próbálja összekuporgatni a lakbérre valót, és a szerelmi életét sem úgy alakította át, hogy még mindig egy csetlő-botló szerencsétlen legyen, aki képtelen normális kapcsolatot kialakítani egy lánnyal. A Big Time-ban (amely egy új korszak legelső szószólója volt) Peter Parkerből tényleg felnőtt ember lett: zsíros melót kapott, ahol végre tényleg kamatoztathatja átlagon felüli intelligenciáját, anyagi helyzete végre rendeződött, ennél fogva nagynénijével is sokkal kellemesebb és idillibb lett a viszonya, ráadásul még egy aranyos barátnőt is szerzett magának. Azaz (lassan harminc éves, meglett férfiemberhez méltón) önállóvá, határozottá és saját erejéből sikeres valakivé vált. Lényegében ez volt dióhéjban a Big Time, és miután Slott sikeresen eltakarította elődei hülyeségeit és rendbe hozta Peter Parker renoméját, nekiállt, hogy ugyanezt tegye Pókemberrel is. Néhány kitérőt követően (Fáklya halála után hősünk csatlakozik a Fantasztikus Négyeshez – és ahogy sokszor, úgy megint egy aranyos és humoros képregény kerekedett ki belőle), és még egy pár jobb (Peter az Angyalakadémián bevállalja egy csapat zavarodott, szuperképességű fiatal tanítását), majd rosszabb (Jean DeWolff szelleme) mellékzönge után megmutatta nekünk, mitől is olyan nagy hős ő.

Tulajdonképpen ez a Póksziget lényege. A Hálószövő egyik régi ellensége, a fekáliát mindig előszeretettel kavaró Sakál és titokzatos főnöke egy mesteri terv képében Manhattan minden polgárát felruházza Pókember képességeivel. Ez még első hallásra nem is olyan rossz, de ami papíron jól néz ki, az rövid időn belül valóságos borzalommá formálódik (nyilván a civilek mutálódása nem áll meg csupán azzal, hogy szuperképességeket kapnak), és ennek köszönhetően hamarosan megállíthatatlanul elszabadul a pokol New York utcáin. A Póksziget koncepciója elsőre nem sokban különbözik például a Maximum Carnage történetétől, ahol lényegében videojáték-szerűen dobják hősünk és annak szövetségesei elé az erősebbnél erősebb ellenfeleket, hogy ők szépen sorjában legyőzzék őket, majd ahol a nagy fináléban megmérkőznek a főgonosszal, és végül helyreállítják a rendet és az igazságot a városban. De amíg az egy mindenféle mélység és mondanivaló nélküli bunyómaraton volt (gyakorlatilag egy átlagos, pár száz milliós nyári blockbuster-film képregényes megfelelője), addig a Póksziget a grandiózus összecsapások, az egész oldalas panelek és a túlzsúfolt képek köré épít fel egy tartalmas keretet, amelyben Slott újra emlékeztet minket és újra bemutatja nekünk, hogy mi is teszi valójában különlegessé Pókembert – nem feledve el azt a tényt, hogy a legjobb Pókember-képregények és úgy en bloc a szuperhős történetek nem a jelmezes alteregókról szólnak, hanem a maszk alatt lévő emberről.

És pontosan ezt felejtették el Slott elődei: annyira görcsös igyekezettel akarták visszahozni a Falmászó karrierjének klasszikus korszakát, hogy Peter Parker egy echte pojáca lett, aki szuperképességek nélkül nem sokat érne. Azaz az írók a 2010-es évek elejére kvázi elfelejtetették az olvasókkal is és Pókemberrel is, hogy miként viselkedik egy hős, és hogy mitől hős a hős. És az már alapjában véve is súlyos tévedés, hogy Pókember azért különleges, mert megcsípte egy radioaktív pók, és emiatt emberfeletti erőre tett szert, képes a falon mászni, állóképessége bőven átlag feletti, gyorsabban gyógyul és előre megérzi a veszélyt. Távolról sem. Pókember pontosan azért különleges, mert ő Peter Parker – így Petert nem Pókember teszi hősé, kivételessé és utolérhetetlenné, hanem pont fordítva. Ezt pedig aligha lehetne jobban átadni annál, minthogy egy csapásra egyenlővé teszik Manhattan teljes lakosságát Pókemberrel. Slott akciójelenetről akciójelenetre, csupán párszavas dialógusokon keresztül, egy csapat mellékszereplő (Kaine, Venom, Anti-Venom, Madame Necc, a Bosszú Angyalainak nagy része) tevékeny részvételével, nem utolsó sorban pedig remek karakterrajzokkal, kellő emberséggel és kiemelt érzékenységgel prezentálja Peter Parker és Pókember igazi lényegét. Egy ilyen sztori rátermett rajzolót dukál… nos, sajnos ez esetben csak dukálna, ugyanis azt nem kapta meg. Humberto „Kurafi” Ramos összességében pályafutása egyik legjobbját hozza (már amennyiben ez nála lehetséges), és valóban, néhány panelt látva mintha tényleg túltett volna önmagában, de végeredményben nem egy Mark Bagley vagy egy Mike Deodato – és az biztos, hogy ez a sztori sokkal, de sokkal tehetségesebb rajzolót érdemelt volna.

Ámde mindezek ellenére a Póksziget mégis az elmúlt évtized egyik legszórakoztatóbb Pókember-képregénye. Nem klasszikus, sőt, ha nagyon szigorúak akarnánk lenni, akkor a legjobb tízbe sem kerülne be, de valószínűleg nem is ez volt Slott célja, amikor fejben megszülte a koncepciót. Túltolt dráma és érzelgős giccs helyett humorral, könnyedséggel és szívvel mesél – hiszen tulajdonképpen többek közt mindig is ez jelentette az igazán jó Pókember-sztorit.

Hozzászólás