Kao the Kangaroo (PS5, PS4, PSN)

Gyenge a horgod!

(A teszt a PlayStation 4-es verzió alapján készült.)

Van egy különleges hely a videojátékos panteonban az 1990-es és 2000-es évek elfeledett platformer hőseinek, akik az akkor erre vadul éhező szcénát belepték. Számos gémer ápolhat kellemes emlékeket olyan figurákról, mint Gex a gyík, Croc a… krokodil, vagy épp Glover a kesztyű. Sajnos nem lehetett mindenkiből Crash, Mario vagy Spyro. Ilyesmi életpályát járt be Kao, a 2000-ben napvilágot látott lengyel kenguru is, aki az antropomorf állatok és/vagy tárgyak korszakában igyekezett még többet kínálni abból, ami épp menő volt: ugrálás, mászkálás, gyűjtögetés színes világokban, aranyos figurákkal. Kangurek Kao – ahogy szülőföldjén hívták – az ezredforduló első évtizedének felében egészen egy trilógiáig maradt életben, de egyébként sem túlzottan tündöklő csillaga hamar leáldozott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne okozott volna kellemes pillanatokat annak a sok embernek, aki megvette kalandjait (és persze azoknak, akik máshogy fértek hozzá): a kiadó szerint ugyanis 700 ezer példány fogyott a szériából. Közel két évtizedig szunnyadt utána az erszényes, hogy újult erővel és külsővel térjen vissza a szimplán csak Kao the Kangaroo című mókában.

Hősünk testvére nyomába ered, aki pedig rég elveszett apja után kutat. Egy sötét erő telepedett a beszélő állatok világára, Kaonak pedig ki kell ütnie a hatása alá került harcmestereket ahhoz, hogy kiderítse a mögötte rejlő igazságot. A sorozat történetmesélése maradt minimális, de a frusztrálóan alacsony költségvetésű szinkronnak és a nyomasztóan gyenge poénoknak köszönhetően még ennél kevesebb is lehetett volna. Szerencsére a játékmenet kárpótol a kínos dialógusokért.

Ahogy elődei, úgy a jelenlegi epizód is más, sikeres platformerek lenyomata. Ezzel pedig természetesen nincs is baj, ugyanis kiváló elemeket vesz át jól, élvezetessé téve a vele eltöltött 8-10 órát. Emlősünk varázs, időnként (meglepő módon) beszélő bokszkesztyűivel járja be a világot, ami több, a Sypro, the Dragonhoz hasonló központi, saját gyűjthető tárgyakkal megpakolt térre van osztva – ezekből nyílnak a konkrét pályák. Ezek a terepek összefüggnek tematikusan, így – például az előd bizarr Zeusz főgonosza és Marson játszódó részével szemben – érezni, hogy haladunk előre, és hogy lépéseket teljesítve küzdjük és bóklásszunk át magunkat az aktuális végső összecsapásig. Burjánzó dzsungel, lávától izzó barlangok, fagyos hegységek várják a kalandorokat, saját rejtett kincseikkel és felfedezni való elemeikkel. Ezeken a helyeken kiválóak a hátterek és jó élmény befogadni a különféle tereptárgyakat és díszleteket – például a duriánból energiaitalt készítő, majmok által működtetett üzem különféle fázisait.

A központi játékmechanika és a pályatervezés kifejezetten szórakoztató, kellően egyszerű és élvezetes a szép, leginkább a Crash Bandicoot 4: It’s About Time képi világára emlékeztető világban. A színek csak úgy pompáznak, és mindennek enyhén gyurmaszerű a külseje, amitől játékosnak és kellemesnek hat. A pályák tele vannak bezsebelhető érmékkel, Kao nevét kirakó betűkkel, céltalan gyémántokkal, tekercsekkel, ládákkal és extra kihívásokkal, így érdemes bejárni minden zegzugot – már csak a szuperül kitalált útvonalaknak köszönhetően is. A vezérlési hibák ellenére is élvezetes ugrálni benne és bezsebelni mindent, amit lehet, és az igazán egyszerű harcrendszer is hozzáad az élményhez, ahogy a jópofa ellenséges karakterek is. Később mindenféle elemi erővel ruházhatjuk fel pofonosztóinkat, de ezek sajnos nincsenek annyira kidolgozva, mint amennyire lehetne – de még így is dobnak egy kicsit az egyébként sem túl újszerű, de működőképes logikai és ügyességi feladványokon. Néha csúszkálhatunk indákon vagy futhatunk a kamera felé, ami egyrészt az említett klasszikusokat idézi, másrészt megtöri a hagyományos játékmenetet. Ezen a téren nincs is komolyabb panasz a játékra: semmi extra, de ezzel nincs is baj. A kaland egyik legnagyobb erőssége, hogy nem akarja túlbonyolítani magát, és egyszerű alapokra építkezik.

A gondok a különféle grafikai és irányításbeli problémákkal kezdődnek. Gyakran ragadtak be díszletek, nem reagáltak az ütésekre vagy épp csak maguktól törtek el úgy, hogy teljesen mást püföltem épp. A nyitott terepeken üzemképes kamera szűk helyeken már megbolondul és irritálóvá válik, vagy épp átlóg a falakon. Kao néha nem úgy ugrik, ahogy kellene, így nem kapaszkodik meg a felületeken, számos önhibánkon kívüli halált eredményezve. Az egyéb grafikai malőrök, lefagyások és más hasonló jelenségek eléggé zavaróvá teszik az egyébként jópofa élményt. Ezekhez társulnak még megkérdőjelezhető vagy értelmetlen, logikátlan döntések: például a felszedhető holmik egy részének semmilyen funkcionális haszna nincs, a harcrendszer néha beakad és szokatlanul viselkedik, a pályák statisztikájánál csak egyes gyűjtenivalókat tüntetnek fel – és így tovább.

Mindent összevetve egy kellemes és szórakoztató platformer, aminek visszatérését inkább a 3D-s platformerek iránti megújult imádat indokolja, mint a karakter hiánya okozta űr újbóli betöltése. Ettől függetlenül sosem szégyen a nagyoktól tanulni és átemelni, főleg, ha mindezt jól csinálják. Bizonyára most is megtalálja közönségét a modernizált, kevésbé kellemetlenül festő lény, akár a nosztalgiára vágyók, akár a műfaj szerelmeseinek azon körében, akik már rommá játszották a jobb alternatívákat. Ezzel sem lehet mellényúlni, de azért jobban járt volna mindenki, ha Kao még eltölt egy kis időt az erszényben – és kevesebbet beszél.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! A játék nem cross-buy, így ha az egyik platformra megveszed, a másikra nem kapod meg.)