Ismerd meg a playert - broafka

Most 27 vagyok. A videojátékokkal kapcsolatos első emlékem nagyjából 3 éves koromból származik, ami a ráckevei strand egyik játékgépéhez köthető. A játék címére nem emlékszem, de azt tudom, hogy a Space Invaders-hez hasonló, űrhajós-lövöldözős játék volt. Tekintve, hogy a szüleimtől kapott minimális pénzt, amit természetesen nyakba akasztható vízi-pénztárcában hordtam, általában fagyira és Traubira költöttem, mindig csak sóvárogva figyeltem a nálam idősebbeket, ahogyan azon a csodamasinán játszanak. Aztán egyszer engem is beavattak a nagy titokba a srácok: ugyanis, ha a gépet egy pillanatra áramtalanítottad, majd visszadugtad, újraindult a gép, és láss csodát, ott állt a sarokban, hogy CREDIT: 1. Több sem kellett, onnantól kezdve kis homokozó vödörre állva, rengeteg időt töltöttem el a karok vad rángatásával és a tűzgomb veszett nyomkodásával. Teljesen magába szippantott a játék, pedig nem volt egy bonyolult darab, de mint, ahogyan Angry Videogame Nerd is megmondta, a régi játékok varázsa éppen abban rejlett, hogy az embernek még erősen használnia kellett a képzeletét.Aztán az öröm szertefoszlott egy idő után, mert a gép üzemeltetője kiszagolta a turpisságot, és a gépet megjavíttatva nem volt lehetőség több ingyen körre, én pedig továbbra is a fagyit és a Traubit választottam.Szóval így kezdődött.Ezek után az az időszak következett, amikor az egyik cimborám megkapta a C64-et, és azon felváltva játszottunk egy helikopteres játékot, amiben kellett lőni, meg repülni, de mi úgy éreztük magunkat, mintha a Black Hawk Down-ban szerepelnénk. Sosem fogom elfelejteni a villogó képernyőt a lesötétített emeleti kisszobában.Aztán eljött az a nap is, amikor megkaptam a saját első játékrendszeremet, ami az a piacos, 100 játékot tartalmazó, és kis karral váltható rendszer volt. 100 játék, te jó ég! Majd megvesztem, hogy mindet kipróbálhassam, de aztán hamar kiderült, hogy szinte mind ugyanolyan, és annyira bénák voltak, hogy még egy gyermeki képzelet sem tudott sokat hozzáadni az élményhez. Végül eljött a nagy nap. Miután csorgó nyállal figyeltem a külföldi TV-adókon (amik ugye a parabolán érkeztek) a Nintendóval rendkívüli perceket átélő fiatalokat, megkaptam én is a vágyott rendszert. Egy Nintendót. Nem is akármilyet, egy Super Nintendo-t! És hozzá egy játékot, amit a mai napig néha előveszek és emulátorban játszom vele, mert annyira magával ragadó. Zelda: Link to the past. Éveken keresztül játszottam vele, de mivel általános iskolában még nem ment nagyon az angol, és leírást is lényegesebben nehezebb volt beszerezni akkoriban, mint mostanság a guglival, megrekedtem egy bizonyos részen, ahonnan sehogyan sem tudtam továbbjutni.De annyira szerettem azt a játékot, hogy újra és újra játszottam, addig a részig, amíg elakadtam. Annyira beleéltem magam, hogy az iskolai rajzórán, kardokat, pajzsokat, kis színes üvegcséket, nyilat, bumerángot és mindenféle olyasmiket vetettem papírra, amiket a játékban láttam. Én voltam Link. Meg kell, hogy mondjam, érdekes élmény volt huszonéves fejjel megismerni az SN emulátort és továbbjutni azon a ponton, ahol gyerekkoromban megrekedtem a játékban, majd végigcsinálni és kiszabadítani Zelda hercegnőt.[31734]Aztán közben a Nintendo kézijére is szert tettem, de arról leginkább a Marióra és a Tetris-re emlékszem, de mivel ezeket szerintem mindenki ismeri, nem fordítanék rá különösebb figyelmet.Ha egy kicsit ugrunk az időben eljutunk oda, amikor általános iskolás koromban néha-néha feljöttem a bátyámmal Budapestre, és ő egy csodás helyet mutatott nekem, a neve is mutatta micsoda különleges hely lehet ez. Wizard’s. Azért emlékszem rá ennyire, mert volt egy játék, egy verekedős. 3 dimenziós!!!! Tátott szájjal néztem. És amikor a Bruce Lee kinézetű figura felszaladt az ellenfele mellkasán, megfordult a levegőben, és a testével a földre terítette a másikat, a Tekken egy új rajongót talált magának.Innentől kezdve fordult a figyelmem a Sony PlayStation felé.Sajnos nekem sohasem volt saját gyerekkoromban, de, amikor olykor-olykor kölcsönkaptam egyet, hihetetlen élményeket nyújtott. Resident Evil 2, Police Station, vallatószoba, kiugró szörnyeteg a tükörablakon, miközben mi rettegünk a vaksötét szobában. Mai napig tartok kicsit a tükröktől. :)Amikor a PS2 megjelent, emlékszem az ismerős, aki beszerezte áthozta, és kb. 10-en ültük körbe a TV-t és csodáltuk a kis színes pontokat, amik a kezdőképernyőn megjelentek, hogy „Úristen mennyire durva!” Rayman, Gran Turismo, God of War, amik ebből az időszakból bevillannak. Rayman azért, mert abban az egész család részt vett, és mindenki kedvesen figyelte annak a kis szerencsétlenül béna, de mégis szerethető figurának a történetét. A Gran Turismo-t pedig az egyik haverral nyomtuk rengeteget, a felejthetetlen pillanat pedig az volt, amikor az összespórolt pénzből megvettünk egy Renault Clio-t! A tesztpályán pedig nem voltunk túlzottan elragadtatva a végsebességtől, és akkor elváltotta a 6. sebességet. Mindezt hajnali 4 környékén. Örökké emlékezni fogok rá. Kratos-t pedig azt hiszem, nem kell magyarázni. Hát így alakult az én életem a játékok mellett.Ma pedig már PS3, PC-n Battlefield és még sorolhatnám, hogy mik ragadnak magukkal, de az már nem lenne annyira érdekes. Ritkább, hogy elkapjon az a bizsergés, amikor megveszed a játékot, és remeg a gyomrod, hogy kibonthasd és kipróbálhasd otthon. De azért szerencsére még megesik. Egy fontos dolgot pedig nem szabad soha elfelejteni szerintem, hogy a játék azért van, hogy kikapcsoljon és szórakoztasson, nem pedig azért, hogy felhúzd magad rajta.Zárógondolatként pedig: azt hiszem azok, akik felnőtt fejjel is szeretnek játszani, legbelül valahol még mindig egy kicsit azon a homokozó vödrön álló kisgyerekek. Én legalábbis biztosan.[I](Lenne kedved hozzá, hogy megoszd a PlayStation.Community-val a te saját gémer-történetedet? Dobj egy privátot [URL]http://playstationcommunity.hu/u/martin]martinnak[/A])[/I]