In Rays of the Light (PS5, PS4, PSN)

Túra egy poszt-apokaliptikus világban, a purgatóriumban vagy a lelkünk legmélyebb bugyraiban?

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült. A játék nem cross-buy, így ha megveszed, nem kapod meg mindkét platformra.)

A sétaszimulátoroknak nevezett/csúfolt játékok talán azok az alkotások, amik a leginkább állnak távol a klasszikus értelemben vett videojátékoktól, ugyanakkor karcolják az interaktív műalkotások kategóriáját. A legtöbb esetben nincs ellenfél, akit le kell győzni, vagy aki elől el kellene menekülni, az interaktivitás lehetőségei pedig kimerülnek a helyzet változtatásban, illetve a tárgyak használatában, eszközök működtetésében. A limitált lehetőségek ellenére mégis képesek ezek az alkotások az atmoszférájukkal, látványukkal beszippantani a játékost és felültetni egy olyan érzelmi hullámvasútra, amiről a kaland végén egy “Ez mi a fene volt?” kérdéssel száll le.

A 2012-es The Light című projekt újraalkotásának szánt In Rays of the Light is egy efféle alkotás Sergey Sergeich-től és a Sometimes You csapattól (akik a 7^th Sectort is lehozták), ami a vizualitásával, na meg a történetvezetésével már-már kétségbeesetten próbál átadni egy üzenetet.

A program a zsáner által megszabott FPS-nézetben helyezi a játékost a helyszínre. Nem ismerjük a karaktert, akinek a bőrébe bújunk, sem a helyszínt, vagy a korszakot, amiben járkálunk. De a „na, menjünk már valamerre” elvet követve hamarosan kiderül, hogy egy elhagyatott épületben-komplexumban vagyunk. Hogy a létesítmény korábban egy iskola, egy üdülőhely, vagy egy kutatólétesítmény szerepét töltötte-e be, arra nemigen kapunk egyértelmű választ eleinte. Kezdetben a hangulat teljesen békés, bár magányos, némileg melankolikus. Teljes csend honol az épületben, megnyugtatóan árad be a napfény az ablakokon, kint pedig önfeledten fütyörésznek a madarak. Mindeközben bolyongunk az épületben, tárgyakat találunk, használunk itt-ott és az objektum újabb részeit fedezzük fel, de a falfirkákat és a dokumentumokat elolvasva kezd egy kép kibontakozni előttünk, hogy valami nagyon félre ment.

Megvan a béka lassú megfőzésének elmélete? A készítők azt az elvet követve érték el, hogy fél-egy órányi menetelés után a játék a fentebb vázolt békés kis túrázás egy Silent Hill-szerü horrorba csapjon át. Ráadásul abba a fajtába, amiben nincsenek jumpscare-ek, s a szörnyek is csak a fejünkben léteznek, miközben érezhetően folyamatosan végighúzzák fagyos ujjaikat a gerincünkön. Mindezt megfejelték még azzal, hogy a folyamatosan változó környezet érzetét keltik fel bennünk, ahogy körözünk a folyosókon. Ajtók nyílnak ki, amik zárva voltak, tárgyak jelennek meg ott, ahol korábban nem volt semmi…

Természetesen a hullámvasút elvét követve nem tart ki végig folyamatosan a para, de később már sose lesz olyan békés minden, mint a kezdetekben.

Egy dolgot leszámítva a kategóriáján belül teljesen rendben van a cucc.

A szavatosság némileg gyenge. Elsőre gyakorlatilag 2 óra alatt végigjárható totyogós sebességben, másodikra már egy órát sem vesz igénybe a kaland. Ugyan átlagban a sétaszimulátorok nem szoktak tovább tartani pár óránál (ez játékos függő), de azt a majdnem két órányi, cammogós túrát kicsit kevésnek érzem. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy a cucc nem sokkal kerül többe, mint egy mozijegy és nem arról szól a zsáner, hogy több 10 órán keresztül sétáltassa az embert a különböző helyszíneken.

Ezt ellensúlyozva ott van az atmoszféra, a hangulat, ami képes odaszegezni az embert, ha az félreteszi az életéből azt a pár órát az utazás megélésére. Ezt mind fokozzák az aláfestő zenék, amik hol aláágyaznak az idilli érzésnek, hol citeráznak az idegeinken. És akkor még nem beszéltem a kaland végi kis elgondolkodtató lezárásról, aminek a gondolat foszlányai képesek napok múlva is halványan visszhangozni a fejünkben, amikor éppen buszon utazunk, vagy csak sétálunk egyedül az utcákon. Ha képes egy efféle program elgondolkodtatni az embert, akkor már elérte a célját és megérte a bele ölt idő és pénz.

A PS4 és a PS5 közti különbségek kimerülnek a kötelező, de az összképen alig észrevehető dolgokon. PS5-ön eltűntek a poligonélek apró recéi, vagy az, hogy a gép az orrunk előtt jelenít meg egyes kisebb objektumokat. Egy fokkal élesebbek a textúrák, szebbek a fények és képfrissítésileg is jobban teljesít, bár némely helyeken indokolatlan droppokat tapasztaltam.

Összességében elmondható, hogy PS5-ön szebb a cucc, de nem számottevően.

Az In Rays of the Light hozza a feszültség keltő misztikus, már-már pszicho-horror hangulatú sétaszimulátorok érzését tokkal vonóval, de hamar kifárad a kaland. Kicsit változatosabb sztorivezetéssel, több helyszínnel és megoldandó feladattal tovább tarthatna a túra. Az árát tekintve viszont mindenképpen ajánlani tudom a zsáner szerelmeseinek, illetve azoknak is, akik még nem sétáltak végig hasonló játékot és szívesen felülnének egy érzelmi hullámvasútra.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)