2009 legjobb lemezei

Hála az internetes [i]megmondóhírforrásoknak[/i], nyilván mostanra már mindenki tisztában van vele, hogy a 2009-es könnyűzenei kínálat leghívebben az „unalmas”, „önismétlő”, illetve „fantáziátlan” szavakkal írható le. Bezzeg a 90/80/70/60-as évek sokkal jobbak voltak, sőt még a (szintén excepcionálisan fos) tavalyi felhozatal is hangyaf*sznyival ütősebb, mint az aktuális próbálkozók, én meg a hülye fejemmel idén is tetemesebb összegeket öltem cédévásárlásba… Komoly(abb)ra fordítva a szót, ez is egy gcierős év volt, a fősodortól eltérő indie előadók minden eddiginél nagyobb sikert arattak (lásd Florance & The Machine és La Roux vs. brit Top 10 esetét) és immár saját portájukon tudták megszorítani a majorok által színpadra tolt, manufakturált csodákat. Ez a folyamat 2010-re valószínűleg még brutálisabban fog megmutatkozni, de addig is nézzük mely hanghordozók maradtak fent a rostán a PSC szigorú pontozóbizottságának (tagok: eszg_) szavazása után. Az itt következő 20 (+1) album egyformán fontos, így a sorrend nincs, viszont mivel tisztában vagyok vele, hogy az igen tisztelt olvasóközönség türelme véges, így csak a kiválasztottak azon feléről (+1) rittyentettem ismertetőt, amik az asztalomra pakolt cédéhalom tetejéről leestek, miután egy tüsszentés / köhögés kombó után ráejtettem egy teával félig teli csészét – vagy esetleg hazudok és tudatosan választottam pont ezeket az előadókat. A kettő közül valamelyik. Függönyt fel![b]La Boots – Roux Hands /Atlantic Polydor/[/b]La Roux – La Roux (Polydor)Little Boots – Hands (Atlantic)]La Roux és Little Boots. Little Boots és La Roux. Ez a két név olyan brutálisan erővel forrt össze az idei nyár során, amire az emlékezetes Oasis / Blur párharcok óta nem volt példa. Persze a hölgyek nem „Azt kívánom, hogy dögölj meg AIDS-ben”-ezték le egymást, mindössze mindketten a változatlanul tomboló szintipop revivalt kapták telibe hasonló stílusban készült és ugyanabban a hónapban megjelentetett debütálásukkal. Az egyezések ellenére mindkét előadó rendelkezik az oly hőn áhított önálló hanggal, így legyen szó a yintinfrizurát újra divatba hozó Roux lány jéghideg Bulletproofjáról vagy Ms. Boots abszurdan bugyuta szövegű (Move while you’re watching me / Dance with the enemy), ám teljességgel ellenállhatatlan Remedy c. opuszáról, rögtön világossá válik, hogy ennek a 2 korongnak minden magára valamit is adó popkedvelő polcán ott kell lennie. Vagy másként: ez a legjobb dupla album, amit két különböző előadó készített…http://www.youtube.com/watch?v=EUsbpmQ9-mchttp://www.youtube.com/watch?v=McdqerXrwXE[15927][15928][b]Slow Club – Yeah So? /Moshi Moshi/[/b]Első ránézésre a Slow Club tipikus poszt White Stripes-os egyfiú-egylány alter / rock együttesnek néz ki, pedig duónk az errefelé lényegesen kevésbé népszerű Alt Country stílusban kíván érvényesülni, melyből nem feltétlenül fognak a közeli jövőben yachtot venni, de az igényes előadók felkarolásáról elhíresült Moshi Moshi legalább volt olyan jófej, hogy kiadta a Yeah So? Címre keresztelt léleknyugtató audiobonbonokkal teleszuszakolt lemezüket. A cucc rögtön egy beteljesületlen szerelemről szóló darabbal nyit, mely a komor téma ellenére olyan mennyiségű pozitív energiát tartalmaz, hogy már az első fél perc után tökéletesen tisztában voltam vele, innentől kezdve ezen a CD-n nem sikerülhet félre semmi. És tényleg. Van ebben a dalgyűjteményben valami olyan báj és naivitás, amit a minket körülvevő világ a legtöbb előadóból már régen kiölt, valami amitől újra a világra rácsodálkozó kisgyermekké válik a hallgató és ezért már régen megéri beruházni a lóidomárt ábrázoló(!) plasztik korongra. Akár kétszer is.http://www.youtube.com/watch?v=p9akkn2hrgs[15929][b]The Rogue Element – Lumina /Exceptional/[/b]Úgy alakult, hogy legnagyobb sajnálatomra a Rogue Element idei hosszanjátszója nem lett az a hatalmas crossover siker, mint amilyennek ígérkezett, de ez persze semmit nem von le a Lumina értékeiből. A korongon helyet kapó 11 felvétel a Daft Punk stílusdefiniáló Homework c. dolgozatához hasonlóan egyszerű alapokból építkezve tör a táncparkettek leigázására, semmi felesleges sallang, semmi elborult művészkedés, a lényeg hogy az ütem leszakítsa fejed, az acides vartyogások pedig a dobhártyád. Mivel ezen kritériumoknak ajánlónk tárgya tökéletesen megfelel, még a magából fekete fényt árasztó villanykörtét ábrázoló, a Nu Metal legsötétebb pillanatait agyba villantó borítófotó is megbocsátható. Majdnem. http://www.youtube.com/watch?v=aiBRI5lKclg[15930][b]Doves – Kingdom Of Rust /EMI/[/b]Manchester legnépszerűbb madarai már a 4 évvel ezelőtti Some Cities című munkájukkal sikeresen oltották be paranoiával az angolszász típusú muzsikák rajongóit. Az egészen a Nr. 1 helyezésig kapaszkodó SC-hez képest a Kingdom Of Ruston kevesebb a sláger, ám cserébe az elénk táruló (hang)kép sokkal árnyaltabb és némiképp lehangolóbb is lett. A trió ezúttal egy kis jófajta elektronikával tette még egyedibbé az alapból sem unalmas Rozsdakirályságot, így minden esélyük megvan, hogy megtartsák az „Anglia legalulértékeltebb bandája” titulust (© Amazon), szóval ha a Coldplayt a stadiumrock irányába eltolt hangzás, illetve Chris Martin ripacskodása miatt nem fogadta be a szervezeted, csak ajánlani tudom a Doves hasonló alapokon nyugvó, ám mégis jóval komolyabb ellentétpárját. http://www.youtube.com/watch?v=MjqUFE329NM[15931][b]Dirty Projectors – Bitte Orca /Domino/[/b]A Dirty Projectors hirtelen felfutásáról mindig a svéd The Knife elvont elektronikus megoldásokban utazó formációjának esete jut eszembe. A sajtófotókon fekete holló(?) csőrrel pózoló duó 2006-os Silent Shout c. alkotásával begyűjtött egy rakat pozitív kritikát, mégis mindenki meglepődött, amikor a nagy esélyesek mellett ez a minden szempontból kívülállónak számító banda foglalta fel az év végi összesítések legméltóbb helyezéseit a pop / rock / dance sajtóorgánumok listáin egyaránt. Lám, a történelem ismétli önmagát, három év elteltével ismét itt egy műfajilag nehezen besorolható nagyon nem populista együttes, akiket egyöntetűen éltet mindenki, aki él, mozog, és egy lyukas garasnál többet számít a véleménye. Az artoskodó bölcsészkarosok mellett a Bitte Roca jól jöhet minden a hagyományos dalformátum által nyújtott lehetőségekbe kicsit belefáradt embertípusnak, én pedig a magam részéről már el is kezdem várni a 2012 nagy áttörést hozó underground Electro formációját. http://www.youtube.com/watch?v=YMPF6lpM0XM[15932][b]White Lies – To Lose My Life… /Polydor/[/b]Táncos melankóliából várat építeni mostanság kifejezetten gyümölcsöző dolgokat eredményezhet és a szemfülesebbek által már a Szigeten elcsípett White Lies tagsága rövid idő alatt a műfaj legelismertebb előadói közé küzdötte fel magát. A Joy Division örökségét csalhatatlan pontossággal modernizáló To Lose My Life…-ot teljességgel megérdemelten halmozta el a világsajtó válogatott kegyeivel, mivel jelenleg igen nagy esély mutatkozik arra, hogy a trió tagjai hamarosan beírják magukat a modern brit gitárpop legfontosabb együttesei közé, különösen most, hogy az egyik legveszélyesebb riválisnak számító Editors aktuálisan inkább a Depeche Mode trónjára próbál felkapaszkodni. „Kegyes hazugságokra” immár igazán semmi szükség…http://www.youtube.com/watch?v=LTh9IuSTOY0[15933][b]Röyksopp – Junior /Wall Of Sound/[/b]Valahol messze, az Üveghegyen is túl a hűvös Norvégiában élt Torbjørn Brundtland és Svein Berge, akik idióta nevükkel és pár évente kiadott hanghordozóikkal szórakoztatták a műértő közönséget. Utoljára a tavasz és beköszöntével szinte egy időben lökték be a boltok polcaira elméik közös gyümölcsét és az előzményekhez (Melody A.M / The Understanding) hasonló módon duónk ezúttal sem tudott hibázni, így jellegzetes röyksoppos élményt kínál a vidám, tempós szerzeményeket egybetömörítő Junior, mely melankolikusabb Senior címet viselő testvérkéje valamikor jövő év elején érkezik. A sok remek dal közül itt most a szintén Skandináviából érkező Robyn ihletett vokáljaival ellátott The Girl & The Robot című dalt ajánlanám, mely különösen hasznos lehet az utolsókat rúgó szilveszteri bulik mesterséges újraélesztésére.http://www.youtube.com/watch?v=zsEAL783kaM[15934][b]Phoenix – Wolfgang amadeus Phoenix /V2/[/b]Van élet a halál után. Ezt bizonyítja a cseppet sem alternatív gitárpop leheletnyi elektronikával való beoltásával permanensen kísérletező Phoenix legénysége, akik egy zavarba ejtően semmilyen LP után (It’s Never Been Like That – 2006) erőteljesen az asztalra csapva minden eddiginél egységesebb kritikai ill. közönségsikert tudtak aratni mókás című negyedik stúdióalbumukkal. A WAP nem tér el gyökeresen a zenekar eddig megszokott stílusától, ugyanazt a szinte tapinthatóan trendy Dance / Pop / Indie koktélt keverik ki nekünk, mint eddig, csak épp luxus kivitelben. A fogyasztás után fellépő heveny lábmozgásért, illetve ritmusra bólogatásért a V2 kiadó nem vállal felelősséget. Ja, és mielőtt elfelejteném, végre mi is büszkék lehetünk kicsit, hiszen az elsőként szinglire másolt Lisztomania (nem találnátok ki) a mi saját Liszt Ferencünk zsenialitására bír utalni. Touché!http://www.youtube.com/watch?v=4BJDNw7o6so[15935][b]Empire Of The sun – Walking On a Dream /Virgin Records/[/b]Direkt giccsben utazni olyannyira kockázatos vállalkozás, hogy akár egy kalap alá vehetjük a művészi öngyilkossággal is. Az Empire Of The Sun más zenekarokban már bizonyított kettőse (Luke Steele és Nick Littlemore) azonban a kevés kivétel közé tartozik, annak ellenére, hogy a borító sokadik ránézésre is a dizájnerrel kapcsolatos erőszakos cselekedetek spontán eltervezésére sarkallja a megvásárolt CD tulajdonosát. A kérdéses műalkotáson az ugrani készülő tigristől vonuló elefántcsordán át a fantasy eszköztár legvaskosabb kliséiig (kihalt sivatag / kitörni készülő vulkán, rejtélyes gömböt tartó kéz) minden megtalálható, mint a búcsúban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Walking On a Dream klipjében a srácok egy kis jóízű(?) ripacskodással még rá is játszanak a fent tálalt idiotizmusra, szinte kizártnak tűnik, hogy az elegy tényleg működőképes. Pedig a Fleetwood Mac, illetve az MGMT elemeit egyforma mennyiségben keverő EOTS a maga módján brutálisan szórakoztató és ahogy a Tiger By My Side (év számcíme esélyes elnevezés!) című dalban hallhatjuk „Fun is Fun, and that’s alright”. Ennyi.http://www.youtube.com/watch?v=Pc6vvFmhZco[15936][b]Mumford & Sons – Sigh No More /Island/[/b]Wikipédia (legújabb kiadás): „A banjo egy olyan zeneképzésre alkalmas tárgy, melyet 99%-ban unatkozó tehenészlányok feltüzelésére szakosodott kántrizenészek használnak.” Ehhez képest a hangszer fontos szerepet kapott azon Mumford & Sons nevű nagyonúj banda debütjén, akikért többek között az NME szuperbennfentes újságírói is őrjöngve rajonganak. Pedig a Sign No More nem újítja meg zsánért, csak más szempontból, nevesítve az britpop felől közelíti meg azt. Az eredmény egyszerre képes megszólítani az addig a leglájtabb lájtfolkon nevelkedett réteget, a háziasszonyokat és a hardcore indie kontingenst is, miközben a dalok egy pillanatig sem lépik át az egyetemes giccshatárt. Valahogy ezek a már ránézésre is szélsőségesen kedvesnek tűnő srácok képesek olyan melódiákat létrehozni, amik észrevétlenül beeszik magukat a hallgatóba, hogy aztán a megfelelő pillanatban kifejtsék kedélyállapot javító hatásukat. Szóval jól esik hallgatni, na!http://www.youtube.com/watch?v=lLJf9qJHR3E[15937][i]Továbbisvan[/i]:[b]Calvin Harris – Ready For The Weekend /Sony Music/The Big Pink – A Brief History Of Love /4AD/Speech Debelle – Speech Therapy /Big Dada Recordings/Annie – Don’t Stop /Totally/Freeland – Cope /SRD/Yeah Yeah Yeahs – It’s Blitz! /Polydor/Ebony Bones! – Bone Of My Bones /Sunday Best/The XX / The XX /XL/Biffy Clyro – Only Revolutions /14th Floor Records/Phonat – Phonat /Mofo Hifi Records/[/b]