Hades (PS5, PS4, PSN)

Egy Hádész nem Hádész.

A videojátékok egyik legizgalmasabb eleme a véletlenszerűség: még akkor is, ha lineáris egy alkotás, bizonyos elemei teljesen máshogy zajlanak le az egyik játékosnál, és máshogy a másiknál. A független szcénában népszerű roguelike elemek a véletlenszerűséget emelik piedesztálra, központi mechanikává téve. Ezekben a játékokban minimális dolog van előre meghatározva, a kockázatot pedig az jelenti, hogy ha veszítünk, akkor a legtöbb dolgunkat bukjuk – újra kell kezdeni a kalandot. Az ilyen programoknál általában valamennyire háttérbe szorul a történetmesélés, ugyanis a játék menete kevés teret ad a cselekmény kibontakozásának – a közelmúltban azonban találkozhattunk olyan ellenpéldákkal, amelyek a mély narratívát társították egy komplex, a véletlenszerűségen és a nagy kockázaton alapuló játékmechanikával: ide tartozik az elmúlt évek egyik legkiválóbb videojátéka, a Hades.

Hősünk Zagreus, Hádész, az alvilág urának fia, aki elhatározta: lelép innen. Apja természetesen ellenzi, útjában pedig holt lelkek hadai állnak, segíti azonban rokonságának többi tagja – Nüx, az éj istennője, valamint a teljes olimposzi panteon, Zeusztól Afroditéig. Zagreus az alvilág csemetéje, így ha útja során „meghalna”, egyszerűen csak visszakerül otthonába, hogy apja morcos, dorgáló szavait végighallgatva, háromfejű kutyáját megsimogatva újra elinduljon. Fel, át a gyötrelemre ítélt lelkeknek otthont adó Tartaroszon; túl az átlagos lelkeket tartalmazó Aszfodel mezején, amit most a tüzes Phlegethón áradása izzó szigetvilággá szabdalt; keresztül a hősöknek fenntartott Elíziumon; megjárva a Szatírok útvesztőit, hogy apján túljutva aztán végre göröghon felszínén lelje magát: ott várja ugyanis anyja, Perszefóné, a fiú pedig szeretné megtudni, hogy miért hagyta ott őt és az alvilágot. Elsőre persze nem sikerül neki. Másodikra sem. Talán tizedjére sem. Nem adja viszont fel, ahogy te sem fogod – hajt a kíváncsiság, visz magával a hangulat és a lendület, dübörög a küzdelemtől az adrenalin. „Na még egyet, mert most sikerülni fog!” – ez a Hades fő mottója, és egyszerűen letehetetlen.

A küzdelem alapja egyszerű, de elképesztően sok módon alakítható és fejleszthető eszköztárunk. Kezdetben csak pár fegyver áll rendelkezésünkre, de idővel többet is feloldhatunk, így a hagyományos kard, lándzsa és íj szerszámok mellett pajzzsal, masszív karmokkal és még egy gránátvetővel ellátott gépfegyverrel is pusztíthatjuk a holtak lelkeit. Mindegyik fegyver rendelkezik egy sima támadással és egy különleges csapással egyéb specifikus mozdulatsorok mellett, illetve varázsolni is tudunk egy kilőhető, az ellenségbe szoruló kristály formájában: utóbbi vagy idővel hagyja el célpontunkat, vagy ha legyőzzük nyerhetjük vissza az újabb felhasználása érdekében. Fontos része repertoárunknak a gurulás: ezzel nem csak, hogy kitérhetünk a támadások elől, de arra a rövid időre sebezhetetlenek is leszünk.

A futamok során szobáról szobára kell járnunk, és csak akkor mehetünk tovább, ha legyőztünk minden ellenséget. A szintek végén egy főgonosz vár, utána pedig új régióba léphetünk a. Minden terem valamilyen jutalmat kínál, azt pedig előre látjuk, hogy hol mit kapunk majd: ez egy remek lehetőség, ugyanis ad némi mozgásteret, ha több lehetőség közül tudunk választani. A játék rengeteg begyűjthető nyersanyaggal és játékmechanikai elemmel operál, de ezek egyrészt nagyon könnyen tanulhatóak, másrészt igazán intuitívan ágyazódnak egymásba, így játszva és simán sajátíthatjuk el őket.

Az egyik legizgalmasabb elem az istenek ajándéka: Zagreusz sziszifuszi nekifutásai elején jelezte rokonságának, hogy csatlakozna hozzájuk az Olümposzon, ők pedig üzenetek és bónuszok formájában támogatják karakterünket. Variálják támadásainkat és technikáinkat, új képességekkel ruháznak fel, vagy egyszerűen csak hatékonyabbá tesznek minket – ezek a lehetőségek pedig összefonódnak és fantasztikus szinergiákat eredményezhetnek. Árész, a háború istene például guruláskor egykori helyünkre forgó, kaszaboló pengéket varázsolhat; Zeusz, az olümposziak királya villámcsapást csatolhat minden ütésünkhöz; az évszakokért felelős Déméter jeges sugárnyalábot kilövő formációvá változtathatja varázskristályunkat; a bölcs Athéné védelemmel ruházhat fel minket ha eltalálnának; a tengereket uraló Poszeidónt segítségül hívva pedig sérthetetlenül, hullámokon lovagolva hasíthatunk bele ellenségeinkbe. Ez pedig csak egy formáció a számtalan opció közül: az istenek egymás képességeit is erősítik és kiegészítik, időnként pedig speciális duó lehetőségekre csaphatunk le – például Árész forgó pengéi Déméter jegével pulzálhatnak, fokozva a sebzést. Igazán izgalmas, amikor egy csarnokon átverekedve magunka válogathatunk egy adott istenség nyújtotta lehetőségek között, hogy egyre komolyabb ajándékokkal folytassuk turnénkat. Ezek a lehetőségek azonban a cselekmény és a karakterek kibontására is kiválóan szolgálnak, nem beszélve arról, hogy gyönyörködhetünk Jen Zee bámulatos rajzaiban.

A Hades karakterei olyanok, mint egy család. Egy igazán, meglepő módon természetesen ábrázolt zűrös család, ahol mindenkinek megvan a véleménye mindenről és mindenkiről, és ahol apró vagy nagyobb feszültségek húzódnak egymás között – de azért összetartanak. A Supergiant elképesztően jól értelmezte újra a görög mitológiát: egyszerre maradt hű hozzá, de belevitte saját egyéniségét is. Ezeknek a lényeknek hatalmuk van, de úgy gondolkodnak, beszélnek és éreznek, mint bármelyik halandó, ezt pedig a frappánsan megírt szövegek, a remek, meglepően kevés színész által előadott szinkron és a részletgazdag ábrázolás tovább fokozza. Igazán különleges, hogy az istenségek reflektálnak adott helyzetünkre a játékban, reagálnak képességeinkre és felszerelésünkre, és utalnak egymásra is, ami folyton frissen tartja a narratívát, úgy, hogy mindez valamennyire véletlenszerűen generált – még a nagyon sokadik nekifutáskor sem találtam ismétlődő szövegre. Zagreus útját az alvilág egyéb kulcsfigurái is keresztezik: összefuthatunk a mosolygó szikláját görgető Sziszifusszal; a motivációját elvesztő zenésszel, Orfeusszal és kedvesével, az afro-hajú nimfával, Ariadnéval; magával a halállal, Thanatosszal, akivel ellenségirtó-versenyben vehetünk részt extra jutalmakért. Jelen van a nemsemleges ősforma, mindenek az eredete, Káosz; Akhilleusz régi mentora hősünknek; a hős Patroklosz pedig magába zuhant, és nem találja helyét a neki kijelölt, az arra méltóknak szánt régióban. Ezek a lények is izgalmasak, saját történeteket és titkokat rejtenek, és a fő narratíva mellett élvezet az ő sztoriszálaikat is kibogozni. Elképesztő, hogy a véletlenszerűség ellenére koherens, átgondolt és jól megírt történet született, ami a nagy akciók között elegánsan tud kibontakozni. A sztori kellő humorral, mélységgel és érzelemmel rávilágít arra, hogy a család mennyire összetett dolog, minden tagja egy külön univerzum, saját nüanszaival, imádnivaló előnyeivel és bosszantó háklijaival. Ott vannak azonban egymásnak, és közösen le tudják küzdeni ellentéteiket – mert egy család így működik, legalábbis jó esetben. Mindezt azonban csak úgy tapasztalhatjuk meg, ha sokszor – nagyon sokszor – nekifutunk a kalandnak, jóval azután is, hogy az egyébként már szintén sokadik finálé után lecsorog a stáblista. A Hades, mint ahogy írtam, letehetetlen, de az sem gond, ha vissza-visszatérsz hozzá. A sztori nem bombasztikus nagy csavarokat szór felénk, hanem apránként fejtegeti ki a különböző szálakat, amik a véletlenszerűség miatt időnként sokáig szünetelhetnek, illetve befejezetlenek maradhatnak. Az egész olyan, mintha a felváltva járnád be a rokonságot, és mindig egy picivel többet tudnál meg róluk – és persze megéri, elvégre ők a családod. Szerencsére az egész élmény úgy van kialakítva, hogy újra és újra bele akard vetni magad, függetlenül attól, hogy most azonnal, pár óra múlva, egy hét múlva, vagy valamikor a közeli vagy távoli jövőben tennéd.

A Zagreus által fellelhető számos erőforrás motivál az újbóli nekifutásoknak, ugyanis az alvilág palotájában töltött intermezzókban fejleszthetjük hősünket és javíthatjuk esélyeinket. A kristályalakot öltött sötétséggel Nüx tükrében például harcosunkat tehetjük erősebbé, ezek a permanens fejlesztések pedig nem vesznek el körönként, míg a khtonikus kulcsokkal új fegyvereket és fejlesztési opciókat oldhatunk fel. Drágakövekkel magát az alvilágot fejleszthetjük, akár csak szépérzékünket elégítve ki dekorációkkal, akár praktikus fejlesztésekkel: készíthetünk gyógyító forrásvizű csarnokokat, vagy létrehozhatjuk annak a lehetőségét, hogy az urnák széttörésével a révész boltjában elkölthető pénzt találjunk a szétszórt tereptárgyakban – sőt, a főgonoszoktól beszerezhető gyémántokkal még értékesebb opcióink lesznek. A szintén a főbb monstrumok legyőzéséből szerezhető titánvérrel fejleszthetjük szerszámainkat, sőt, új aspektusaikat is elérhetővé tehetjük, amik teljesen megváltoztatják az adott szerszámok kezelését és stílusát, újabb és újabb taktikát igényelve részünkről. A nektár és az ambrózia – az istenek eledele – pedig segít elmélyíteni kapcsolatunkat a különféle szereplőkkel, akik ajándékokkal viszonozzák közeledésünket: külön kiemelném, hogy mennyire jópofa, hogy aki egy futamban például főgonoszként funkcionál, hozzá személyesen is közeledhetünk két kör között – ami szintén alátámasztja a család és barátság motívumát az élményben. A csapat úgy tudott egy nagyon sokrétű kalandot létrehozni, hogy sosem terheli túl a játékost: a sok szisztéma és alszisztéma kecsesen fonódik össze. Átláthatók, érthetők, és határozottan izgalmas felfedezni és megismerni őket.

A csapat korábbi játékaiban is mesterien egészítette ki a zene a játékmenetet és a sztorit, és ez most sincs másképp. Hol dübörgő, adrenalinnövelő háttérmuzsika adja a frenetikus harchoz a türelmet úgy, hogy a háttérben meghúzódva, a figyelmet nem elterelve lüktet, hol kellemes dalok és dallamos muzsikák emelik ki a narratív magaslatokat. Mindezt pedig egy szuperül megrajzolt környezetben, aminek ellenségei és tereptárgyai kissé monotonná válhatnak egy idő után a változatosság hiányában – már csak a műfajból adódóan is –, de nehéz nem elismerni azt a precíz munkát, amivel életre keltették őket. Hádész palotája a földalatti kincsek, a vagyon és a másvilág testámentuma; Tartarosz igazi börtönként hat; míg az elárasztott Aszfodel csak úgy izzik a lávától; Elízium, a hősök csarnoka pedig zöldes-kékes színekben pompázik. A véletlenszerűen váltakozó termek ellenére is múltja van a helyszíneknek, amit tökéletesen tükröznek a vibráló, intenzív színek és a gondosan kidolgozott architektúra. Sokadjára is bámulatos látvány kiállni a szintek elején lévő magaslatra, elmerengve azon, hogy miként jutottunk idáig, és hogy mi vár még ránk.

A Supergiant munkásságának igazi kulminációja a Hades, ami bőven merít minden korábbi játékából, hogy valami igazán egyedit hozhasson létre mind a játéktervezés, mind a harc, mind a történetmesélés terén. Egy izgalmas, értelmes és elmés alkotás, ami bebizonyítja, hogy a véletlenszerű elemek, a roguelike mechanika és a minőségi, kiválóan megírt sztori működhetnek együtt – sőt, a sztorivezetés egy teljesen új formáját hozhatják el, ami semmivel sem több vagy kevesebb mint a hagyományosak. Az interaktivitás és a reaktivitás igazi mesterműve ez a játék, ami a türelem és az elköteleződés mellett a kíváncsiságot és kreativitást is jutalmazza, miközben egyrészt egyfajta anatómiája a családi dinamikának, másrészt egy fantasztikusan organikus és aktualizált újraértelmezése a görög mitológiának, ami még több ezer évvel később is kiváló alapanyagként szolgál.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)