Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Edition (PS5, PS4)

Csalódások sora.

Azok számára, akik régóta játszanak, a szabad, bejárható, nyílt világú játékok szinonimája a Grand Theft Auto (GTA) széria: olyannyira, hogy egykor bevett szokás volt a városban játszódó, hasonló alkotásokat GTA-klónoknak nevezni. Ma már a legtöbb videojáték nagy, nyílt, bejárható világokban játszódik, és a hagyományosan lineárisabb sorozatok is próbálnak beépíteni ilyen elemeket, ez azonban igazán formabontó volt a már 3D-s Grand Theft Auto III megjelenésével. Voltak persze nyitottabb projektek, de a filmszerű kivitelezés, a komoly, modern látvány és a klasszikus gengszteres alkotásokból merítő sztori a korábban elképzelhetetlen szabadsággal együtt tették maradandóvá és korszakalkotóvá a játékot. Csak hab volt a tortán az a hatalmas görbe tükör, amit állított az amerikai társadalom és a kapitalista életforma elé. Ezt csak tovább fejlesztette a két további rész, a Grand Theft Auto: Vice City és a Grand Theft Auto: San Andreas, amik bár rövid idővel jöttek a harmadik fejezet után, még jobban kibővítették a lehetőségeket, feledhetetlen élményeket kínálva. Nem meglepő hát, hogy komoly pozíciókat foglalnak el a videojátékok nosztalgia-panteonjában, és ezért döntöttünk úgy, hogy az újrakiadott, feljavított trilógia különböző epizódjait más-más szerkesztőnk tesztelte, saját élményeit és érzéseit osztva meg az adott szegmensről. Összesítve pedig elképesztően furcsa, hogy ennyire felületesen, hiányosan és rossz szájízt hagyva érkezett a Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Edition. Mert hogy nem csak ez a trió érdemelt volna jobbat, hanem a rajongók is, akiknek köszönheti a franchise hatalmas sikerét. Azt, hogy pontosan mivel is van a baj, megtudhatjátok az alábbi tesztekből. Minden rész kapott külön értékelőt, de a végén egy egységeset is találtok.

/MolonLave/

Grand Theft Auto III – The Definitive Edition

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

Kétségtelen, hogy a GTA-sorozatot a harmadik epizód emelte fel a legsikeresebb szériák közé. Tették mindezt azzal, hogy a Rockstar Games egy kisebb technikai bravúrt végrehajtva letette a modern open-worldök alapjait PlayStation 2-re. Ugyan PS1-re létezett már a Driver-széria, illetve PC-re az Omikron: The Nomad Soul, de ott a játékos lehetőségei messze korlátozottabbak voltak. Sajnos pont ez a fene nagy szabadság az, ami híressé, illetve hírhedté tette a játékot, mert a Grand Theft Auto III képében egy újabb digitális sátán született, amit a társadalmi és politikai szférák önkéntes ördögűzői, valamint más csoportosulások célba vehettek (mint korábban a Doomot, a Mortal Kombatot, vagy a Carmageddont). Ugyanis az öncélú brutalitás akaratlanul is túlságosan magas szintre lett emelve, mert a playerek lehetőséget kaptak, hogy összeverjenek, elüssenek, lelőjenek, elégessenek vagy felrobbantsanak bárkit Liberty City utcáin. Ezekre ráadásul küldetések is épültek. Persze a program megkapta a 18+-os besorolást, de az nem számított sokat már akkor se.

Mit is kaptunk 2001. október 23-án a GTAIII képében? Egy akkoriban hatalmasnak mondható várost, amit szabadon bejárhattunk, egy névtelen és néma főhőst, egy tucat fegyvert, valamint számtalan elvégzendő feladatot. Természetesen nem csak a történetet továbbgördítő küldetések elvégzését tűzhettük ki magunk elé. Beállhattunk taxisnak, rendőrnek, tűzoltónak vagy mentősnek, megkereshettük az elrejtett, 100 darab csomagot, begyűjthettük a rendelési-listán szereplő autókat, vagy megugorhattuk a 20 ugratót. Közlekedésre rendelkezésünkre állt még a járműveken túl a metró, illetve a magasvasút is! A napszak dinamikusan változott az időjárással együtt, a járművekben kilenc adó között tekergethettük a rádiót, amikből licencelt zenék és eredeti dialógusok táplálták a hangulatot.

Ezen tartalmak mellett meg kell említeni, hogy látványra is remekül nézett ki a program, ami persze mai szemmel már jócskán elavultnak számít. Pedig anno a RenderWare grafikus motor segítségével rengeteg apró részleteket varázsoltak elénk, mint például a szél fújta újságok vagy a lámpák fényei. Persze ne legyenek illúzióink, nem volt a kor legszebb játéka, mert akkoriban – ugyan más kategóriában – léteztek már olyan gyöngyszemek, mint például a Gran Turismo 3 vagy a Metal Gear Solid 2: The Sons of Liberty.

Mivel a Grove Street Games csapata (anno ők vitték át a GTA játékokat mobil-platformra) a grafikus motort lecserélte az Unreal Engine 4-re, a legfőbb változáson a látvány esett át, illetve némileg módosítottak a kezelésen is.

Újrahúzták a textúrákat, realisztikusabban terjednek a fények, több objektumról és szebben tükröződik vissza a környezet, lecserélték a teljes flórát (értsd: fákat, bokrokat), még a fű is rendes megjelenítést kapott, ráadásul minden növényzet minimálisan, de reagál a főhős közeledésére. Az eső-effektet is újraalkottál, a ködön viszont mérsékeltek. A poligon-modellekhez nem nyúltak, illetve csak egyhez, a főhős arcához. Habár az árnyékok megjelenésére nem fektettek kellő hangsúlyt – azaz nem rajzolja ki őket a program minden alkalommal a megfelelő sötétséggel –, viszont a nappali, illetve az éjszakai fények játéka és a tükröződések mesésre sikerültek! Néha már a Grand Theft Auto V érzetét keltette a látvány egy-egy kósza pillanat erejéig.

Eddig minden adva lenne, hogy egy remek remaster (és NEM remake!) rejtőzzön a kódok alatt, de a helyzet távolról sem derűs.

Kezdjük a külsőségekkel! Hiába az Unreal Engine 4 által implementált extra részletek, nagyon sokszor rosszabb a helyzet, mint anno PS2-n! Az egyik ilyen dolog az átvezetőkben szereplő karakterek arcai. Hála az új megvilágításnak és grafikai hatásoknak, a közeli kameráknál olyan groteszkül festenek, hogy az ember inkább elnyomná az átvezetőket. Nem értem, hogy ha már a főszereplő arcát frissítették, akkor miért nem lehetett a többi szereplőt is egy digitális-arcfelvarrásra elküldeni. A másik furcsaság pont a fényvisszaverődés-csillogás hatása kelti. Leginkább egyes átvezetőknél tűnt fel (Joey-nál legelőször), de az utcán is látni azt, hogy a karakterek műanyag bábok érzetét keltik. Ezek mellett már eltörpülnek az olyan dolgok, hogy sajnos sikerült az eső megjelenítését túlhúzni, mert (éjszaka) inkább hasonlít egy kiadós hófehér-szikraesőre – amitől alig látunk valamit –, mint rendes záporra. Ráadásul még bugos is az effekt, mert a nyílt tenger kitakarja. Hibásan vannak néhol megjelenítve a belső terek is. Nagyjából a Spider-Man óta illik megjeleníteni az épületek belső tereit is, ha az ablakon be lehet kukucskálni. Nos, néhol ugyanúgy raktak a szobákba ajtókat, amiket a fal túloldalán már nem látni, de újdonság, hogy ha kisebb az ablak, akkor kisebb a szoba is a berendezési tárgyakkal együtt! Mintha törpék laknák az adott lakást. Ezek mellett már csak legyinteni lehet az itt-ott levegőben lógó, avar vagy más textúrákra.

A játékmenetbe, s így az élménybe sokkal komolyabban beleszóló hiba az NPC-k intelligenciája, illetve annak hiánya. Oké, régen se egy sakk-nagymestert verő AI dübörgött a virtuális tömeget alkotó figurák fejében, de ennyire őrült viselkedésre én nem emlékszem. Gyakorlatilag bármelyik kereszteződésre kiállunk és nem csinálunk semmit, pár percen belül kialakul a káosz! Összeverekednek a járókelők, az autók felhajtanak a járdára és végiggázolják a népet, illetve bedugítják a kereszteződéseket, folyamatosan köröznek, vagy éppen a falnak mennek a karakterek – ehhez hasonló és más blődségek tarkítják Liberty City utcáit. Az is vicces, hogy a kiérkező mentők nem restek több sebesültet hagyni maguk mögött, mint amennyit megmentenek, illetve gyakran képtelenek visszatalálni a mentőautóikhoz. Továbbá ott az a csodás dolog, hogy amikor autóval megközelítjük a civileket, azok nem restek a járgányunk felé vetődni, mint valami elszánt biztosításcsaló (ez egyébként anno a PC-verzióra is jellemző volt).

Hogy ez miképpen is szól bele a játékmenetbe? Elég kellemetlen pillanat, amikor tökig vagy töltve fegyverekkel és mennél vissza a kocsidhoz, majd váratlanul jön egy furgon és felken a falra. De az se kellemes, amikor híján vagy a HP-nek, sietsz a kórházba, hogy felvedd a töltőt, de egy random csövesnek pont akkor támad kedve embert verni. Ezek ugyan nem túl gyakran előforduló esetek, de amikor beütnek, akkor dühítőek tudnak lenni. Ugyanakkor tényleg elég csak leállni valahol pár perc erejéig és összevert, elgázolt civilek fognak rövid időn belül feküdni a járdákon.

Hogy tompítsam az eddig kialakult negatív képet megemlítem a régi hiányosságok pótlását! Ugyanis immáron a menüben elővehető a város térképe (mert nem volt térkép anno a GTAIII-ban!), valamint a GPS kirajzolja az utat a minitérképen. De a küldetések előtti automata állásmentés is jól jön most már.

Nagyjából olyan élményt nyújt a Grand Theft Auto III The Definitive Edition, mint amikor újra összejössz a 20 évvel ezelőtti pároddal. Első ránézésre dögösebb mint valaha, kellemesen telik az ismerkedés, de a wattolás után kiderül, hogy a felszín alatt több a csalódás, és míg te változtál, ő lemaradt.

/ColdHand/

5/10

Látványosság: Átlagos
Játszhatóság: Átlagos
Hangulat:
Zene/Hang:
Szavatosság:
Pozitívumok: Szembetűnő grafikai tuning; hangulatos, mint régen
Negatívumok: Sík hülye NPC-k; a főbb karakterek fején az nem arc, hanem kudarc; túlhúzott esőeffekt, ami bugos is

Grand Theft Auto: Vice City – The Definitive Edition

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

Mire ez a cikk megjelenik, valószínűleg legtöbben már tisztában lesznek azzal, hogy a Rockstar Games által megjelentetett felújított, “feljavított” GTA-trilógia, amely a három ikonikus klasszikus “Remastered” változatát tartalmazza, közel sem lett olyan minőségű, mint amelyet a rajongók elvártak (és érdemeltek) volna. Ez különösképp annak a ténynek az árnyékában problémás, hogy a Rockstart gyakorlatilag ez a három cím tette a játékiparban igazán relevánssá és pofátlanul gazdaggá. Persze, ezek megérdemelt titulusok, hiszen jómagam és még több millió további játékos számára ezek a kalandok feledhetetlen emlékeket okoztak. Pontosan ezen oknál fogva szerettem volna mindenképp a Vice City-t tesztelni, amely számomra hangulatban a GTA-széria non plus ultrája – mit sem sejtve arról, hogy egy silány hamisítványát fogom kapni annak az élménynek, amelyet szerettem volna megtapasztalni. A korábbi, mobilos GTA-portok készítéséről ismert Grove Street Games számára úgy tűnik, nagy falatnak bizonyult ezeknek a játékoknak a felújítása, hiszen a csilli-villi grafikán felül konkrétan semmilyen további megváltó tulajdonságot nem lehet őszinte, objektív felfogással felsorolni a játékok mellett.

Jóllehet, Vice City ezúttal tényleg pofásan néz ki – de legalábbis úgy, ahogy azt a mai standardek megkövetelnék -, ám ez a vizuális tupírozás is hagy kívánnivalót maga után: valahogy nem arányos a környezet, a karakterek és különböző effektek kidolgozottsága, az egész játék úgy fest, mintha grafikai komponenseit különböző csapatok, különböző időben, mindennemű kommunikáció nélkül pakolták volna a csomagba. Amennyiben ez nem lenne elég, a játék PS5-változata a teszt során Fidelity módban játszhatatlannak bizonyult, óriási frame-dropok, folyamatos szaggatás, szegényes látótáv és szemet szúróan sok hirtelen, a semmiből előbukkanó tereptárgy jellemezte. Jogos lehet már az a kérdés is, hogy egy ennyire régi játék feljavított változatának miért kellhet Fidelity, azaz a látványt előtérbe helyező, valamint Performance mód, amely a teljesítményt járatja meg – de ezen már fenn sem akadok. A Performance opció egyébként tényleg tartja a célnak meghatározott, nagyjából 60fps körüli képfrissítést, ám nagyobb robbanások és tömegek még így is kifognak rajta néhol.

Ne értsetek félre, most nem arról van szó, hogy a múltbéli élmények hozadékaként viselt nosztalgia szemüveg miatt mindenképp szeretném sárba tiporni ezt a változatot, egyszerűen csak frusztráló az a szintű igénytelenség, mind a fejlesztő, mind a kiadó részéről, amit a Vice City (valamint referencia végett a másik két epizód) tesztelése során tapasztaltam. A nagy csinnadrattát okozó bejelentéskor olyan ígéreteket kaptunk, hogy a grafikai tuning mellett “GTA V-szerű lehetőségekkel” is bővítik a játékokat. Persze, nem vártam semmi olyasmit, hogy implementálják a már ismert fedezékrendszert (pedig ugye, mikor, ha nem most), ám az talán kicsit karcsú, hogy kaptunk egy rádió- és fegyverválasztó almenüt, valamint a PC-játékosok számára már ismerősnek tűnő “váll melletti” célzást bizonyos fegyverekhez a korábbi konzolos változatokból ismert automatikus bemérés helyett. Ezt sajnos szintén nem sikerült egységessé varázsolni: bizonyos fegyverekkel tudunk lőni célzás közben, másokkal csak egy helyben állva, míg például a rohampuskákkal csak belső nézetes módból, akár a régiben.

További újdonság még a GPS-alapú térkép, amelynek hála most már van lehetőségünk útvonalakat kijelölni, ám ez sem mindig működik egyértelműen, bizonyos esetekben valóban azonnal látjuk a legoptimálisabbnak vélt utat, máskor magunknak kell azt bejelölnünk, mert a térkép csak az elérni kívánt célt mutatja. Az utolsó, valóban érdemi újításként említhető “feature” a küldetések újrakezdésére vonatkozó lehetőség: amennyiben elhalálozunk (márpedig, köszönhetően annak a nagy valag bugnak, ami a játékban van, ez meg fog történni), azonnal újraindíthatjuk az aktuális missziót és kezdhetjük elölről. Nos, gyakorlatilag ennyi történt a játékkal, mire megkapta a Remastered címkét, és ez még nem is lenne akkora tragédia, még, ha keserédes félmunkaként is hathat némileg.

Ami valóban pofátlan, az az, hogy mennyire nem foglalkoztak a game alapvető öregedésével, problémáival. Ugyanazokat a bugokat tapasztalhatjuk a Vice City közben, mint anno, azzal a “plusszal”, hogy az újraalkotásból adódó hibák erre még rátorlódnak. Véletlenszerűen földbeálló járművek, repülő gyalogosok, a semmiből felrobbanó autók, be nem töltődő textúrák sokasága várja az érdeklődő játékost, ezek pedig küldetések közben rettenetesen idegőrlővé tudnak válni. Számomra az vetett véget a tesztnek, hogy egy küldetést nem tudtam felvenni, bárhogy próbálkoztam: újraraktam a játékot háromszor, próbáltam beleugrani a küldetést indító “körbe”, guggolva bemenni, minden szögből beleállni, egyszerűen nem sikerült. Itt adtam fel ezt az egészet és konstatáltam egy kudarcnak a játékkal töltött néhány napomat.

Kiemelhetném még a rettenetes, mára elavult jármű- és karakterfizikát, a silány minőségű, doboz TV-ket idéző hangot, a megnyirbált zenei anyagot, de végül is, minek? Az utolsó szög ennek a trilógiának a koporsójába a Rockstar irányából érkező beismerés, valamint a régi verziók visszaállítása a PC-s digitális boltokban (miután kb. minden rajongói modot levadásztak a netről, azokat is, amelyek ennél a förmedvénynél kategóriákkal igényesebbek). Nincs is irónikusabb kezelése ennek a problémának, mint, hogy az elégedetlen játékosok számára ingyen hozzáférhetővé teszik a régi változatokat – persze, ezt is csak PC-n. Mindenki másnak meg úgy is mindegy.

Valami jócskán bűzlik a kiadó háza táján, elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen renoméval rendelkező vállalat ne lássa azt megjelenés (és en bloc: bemutatás) előtt pár hónappal, hogy gyakorlatilag egy katasztrófaturizmussal egyenértékű élményt készülnek kiadni. Majd jönnek az update-ek és patchek, reménykedhetünk abban, hogy pár hónapon belül talán konvergálni fog a játékok minősége ahhoz, amit vártunk, de levonhatjuk a végkövetkeztetést: a szcéna nagyvállalatai ügyet sem vetnek a végfelhasználó igényeire, elég, ha csak a Blizzard, a CD Projekt Red és most jelen esetben a Rockstar példájából indulunk ki – bár jelent esetben a probléma annyiban más, hogy itt külsős céget bíztak meg a feladattal, majd állapotát. Mint játékosoknak, érdemesebb mostantól elővigyázatosabbnak lennünk, kinek is szavazunk bizalmat a jövőben.

/Trén/

4/10

Látványosság: Átlagos
Játszhatóság: Átlagos
Hangulat: Átlagos
Zene/Hang: Gyenge
Szavatosság:
Pozitívumok: Szinte kizárólag csak a grafikai tuning
Negatívumok: Gyakorlatilag minden más

Grand Theft Auto: San Andreas – The Definitive Edition

(A teszt a PlayStation 4-es verzió alapján készült.)

A nosztalgia egyszerre jó és rossz. Jó, mert néha kellemes érzés a múltba révedni, felidézni régi emlékeket, újra elővenni egy könyvet, filmet vagy videojátékot, amelyhez életre szóló, szép élmények kötnek minket – és ha azt vesszük, hogy lényünket részben a múltunk határozza meg, az vitathatatlan, hogy időnként szükségünk is van egy kis egészséges nosztalgiázásra.

Mindmáig emlékszem általános iskolás éveimre, ahogy második osztályban (kb. 2000-2001 körül) mekkora dolog volt, amikor először játszhattam minden idők egyik legkorszakalkotóbb játékával, az amúgy 1997-es megjelenésű Grand Theft Auto-val. Egészen érdekes körülmények között találkoztam vele: az osztálytermünkben található számítógépen volt rajta (összesen két alkotás terpeszkedett a Pentium II-n, ez és valamelyik ősrégi FIFA), nem is kellett több nekünk, hogy rögtön rácuppanjunk. Felső nézetes bűnszimulátor, amelyben három különböző városban mászkálhattunk, lövöldözhettünk és kocsikázhattunk, azaz akkori mércével mérve gyakorlatilag mindent megtehettünk, amit akartunk – semmi máshoz nem hasonlítható szórakozást nyújtott. Mindezt még azelőtt, hogy az erőszakosabb, bevállalósabb, polgárpukkasztó szórakoztatóipari termékekre kivetették volna hálójukat a főként konzervatív rétegek, azzal a fejlövéssel, hogy aki játszik ezekkel a játékokkal, abból biztosan notórius erőszakoló vagy pszichopata tömeggyilkos lesz (bizton mondhatom, legjobb tudomásom szerint egyikünket sem rontotta meg a GTA, kocsit lopni, prostituáltakat gázolni sem akartunk soha a való életben, maximum a játék hevében, egy kósza gondolat erejéig, ami egy pillanat alatt elmúlt, és ott is maradt annak az osztályteremnek a számítógépe előtt).

Akárhogy is, akkor biztosak voltunk benne, hogy az első GTA személyében valami igazán naggyal és jelentőssel van dolgunk – és még csak halvány elképzelésünk sem volt arról, hogy mi minden vár ránk a továbbiakban. Mert ha az első kettő GTA és azoknak kiegészítője, a London 1969 korszakalkotó volt, akkor a 2001-ben megjelent Grand Theft Auto III, majd a Vice City és a San Andreas maga a nagybetűs LEGENDA, a tökéletes játékok fokmérője, az innovatív, előremutató technikai megoldások definíciója. Az akkorra már Rockstar Games néven futó cég történelmet írt ezzel a trilógiával: fogta az eredeti első két epizód legjobb elemeit, hozzáadott egy rakás, azóta is lépten-nyomon lekoppintott, meghatározó ötletet, és az egészet átültette három dimenzióba – azt nem vitathatja senki sem, hogy ezzel örökre beírták magukat a videojáték-történelem nagykönyvébe.

Tették ezt úgy, hogy rendre sikerrel húztak lapot 19-re. A GTA III egy nagy műgonddal elkészített születésnapi torta volt, a Vice City annak marcipánnal, csokoládéöntettel megpakolt, igazi szakértelemmel felépített módosított változata, a San Andreas pedig a tetején elhelyezett finom hab, egy érett, frissen tépett cseresznyével. Aki akkoriban játszott velük, az pontosan tudja, miről beszélek: azóta sem (maximum egy-két ritka esetben) tapasztalt izgalom, türelmetlenség és adrenalin uralt napról napra az iskolapadot koptatva, miközben számoltam a perceket, hogy mikor mehetek végre haza, izzíthatom be a PS2-öt és merülhetek el újra a 2000-es évek New Yorkjának, a ’80-as évek Miamijának és a ’90-es évek Kaliforniájának alternatív változataiban. Elképzelhetetlenül sokszor végigjátszottam mindhárom részt, de annyira, hogy a mai napig csukott szemmel eltalálok Liberty City, Vice City vagy San Andreas bármelyik részén. A trilógia életem talán legmeghatározóbb játékai, és ma is szívesen idézem fel azokat az élményeket, melyeket általa kaptam – igen, ebből a szempontból a nosztalgia kifejezetten jó dolog.

De közben nagyon rossz is: a kellemes emlékek sokszor becsapnak, átvernek, ma, több év elteltével másnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában voltak. És én ezzel a nemrég megjelent Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Edition című remastered-csomagban szembesültem, amikor elindítottam a szebb grafikával, korszerűbb irányítással és még jó néhány újítással feltuningolt Vice City-t. Isten lássa lelkemet, talán egy éve vittem végig utoljára a stuffot, és a három rész felhúzása közül talán még ez sikerült a legtűrhetőbbre, de amikor először megláttam, egyből azt mondtam rá, hogy az eredeti is pont így nézett ki – pontosan azért, mert az emlékek annyira megszépítették, hogy teljesen olyan grafika élt az emlékeimben, mint amilyet ez az új kiadás prezentál. Úgy érzetem, hogy mélységesen átvertek – más dolog, hogy nem csak a saját elmém miatt.

Ugyanis a Rockstar valószínűleg nem teszi majd zsebre, amit a The Definitive Editionért kap. Szinte már mániákus review-bombing követte a megjelenést, rajongók tömege fejezte ki nemtetszését az újrahúzott változatokkal kapcsolatban (természetesen egy nagy tömeg még a pénzét is visszaköveteli), bár a helyzet szerintem nem annyira aggasztó, mint a tavalyi Cyberpunk 2077 esetében. A képlet nagyjából ugyanaz: egy cég, mely egykoron korszakalkotó, az egész iparágra kiterjedő forradalmi megoldásokkal hódította meg a világot, most egy olyan játékot adott ki, melynek hibáiból egy fél könyvet meg lehetne tölteni. Ráadásul az sem segít az összképen, hogy a fejlesztők mindjárt három, a maguk idejében zseniális és még ma is remekül játszható címmel bántak el ilyen méltatlanul, az meg főleg nem, hogy a tavalyi, meglepően jól sikerült Mafia remake után (aminek eredetije kb. egyidős a GTA-trilógiával) egészen más elképzeléseink vannak egy olyan játékról, aminek borítójára a The Definitive Edition címet vésték. És még ha a balhét kissé túlzásnak is érzem, azt elismerem, hogy a felháborodás félig-meddig azért jogos – még úgy is, hogy a stuffot nem a Rockstar, hanem a Grove Street Games fejlesztette. Két kollégám feltehetően már felsorolta, hogy mik a problémák ezekkel a remasteredekkel, a tömérdek bugtól kezdve (kaotikus közlekedés, mindenkit elgázoló autósok, padkába olvadt járművek, gyakori beakadások, képfrissítési gondok és más nyalánkságok), a játékélményt alapjaiban romboló tulajdonságokon át (a megújított célzórendszer mindenkit kijelöl, csak azt nem, akit kellene, az esőtől meg konkrétan kifolyik az ember szeme – ami egyébként szó szerint mindenhol esik, de az is lehet, hogy az NPC-k nem találtak egy jó ácsot, aki karbantartaná a városok épületeit), az egyéb zavaró, csalódáskeltó tényezőkig bezárólag, mint az, hogy egy rakás zene hiányzik a játékokból, amelyek nagyban hozzátettek az eredeti verziók hangulatához.

Persze a San Andreasban is megtalálhatók ezek a gondok. Noha nekem a Vice City az örök kedvencem, kifejezettem örültem, hogy MolonLave kolléga rám bízta ennek az epizódnak a tesztelését, mivel a San Andreas annak idején rápakolt még egy lapáttal az előzményekre: nem egy várost, hanem mindjárt egy egész államot kaptunk, a küldetések sokkal hosszabbak, változatosabbak voltak, addig példátlan szabadságot adott, ráadásul a játékmenetet rengeteg RPG-elemmel dobták fel. Így hát nagy kedvvel vetettem bele magam újra a bandaháborúktól és cracktől sújtott 1992-es Los Santosba, a hippik lakta San Fierróba és a szerencsejátékmaffia-uralta fellegvárba, Las Venturasba. Aztán ez a nagy lelkesedés szépen lassan múlni kezdett, amikor sorban szembesültem a már felsorolt negatívumokkal, majd végül a heves izgalmat felváltotta az elégedetlenkedés és a szomorú fejcsóválás. Mégis, az utolsó szögeket a színek, főként az eredeti játék jellegzetes narancssárga árnyalatainak hiánya (megdöbbentően komor és egyhangú a képi világ, mintha a szürkés Liberty Cityben és nem a kék eges, zöld erdős, sivatagos nyugati parton járnánk) és a látótávolság megnöveléséből adódó problémák verték be. Bizonyos helyekről ugyanis (ebből sajnos rengeteg van) gyakorlatilag ellátunk egyik szigetrészből a másikba, azaz nem ritka, hogy például Las Venturas tikkasztó sivatagában állva elénk tárulnak Los Santos nem is annyira messze álló felhőkarcolói, vagy a város melletti terület égbe magasodó fenyőfái. A grandiózusság illúziója akkor foszlik el végleg, amikor repülőre szállunk, mivel akkor egész San Andreast belátni, összes városával és vidéki területével együtt. Az eredeti játék megjelenésekor hatalmas játszótér volt ez, ma már, az open world címek tengerében csak egy apró korallzátony, de a különböző trükköknek hála mégis sikerült velünk elhitetni a térkép gigantikusságát – na, ennek a gigantikusságnak az érzését a The Definitive Edition a nagyobb felbontású textúráival megkövezte, megnyúzta, karóba húzta és porig égette.

Vannak ennek a remasterednek pozitívumai. A mai kor igényeihez igazított fegyver és rádióállomás választás, valamint a checkpoint-rendszer üdítő újítások, de ezek nem tüntetik fel jobb színben a Definitive Editiont, ami így, hogy leginkább egy trehányul összedobott cash-grab benyomását kelti, bosszantóan kevés az üdvösséghez – ráadásul ilyen minőségben teljesen felesleges is, hiszen az eredeti változatok beszerzése nem különösebben nehéz, se nem túl költséges. Ha valaki minden áron nosztalgiázni akar, akkor inkább vegye elő azokat, no meg a jó öreg PS2-öt (mivel a Rockstar eltávolította az eredeti játékokat a digitális áruházakból, bár elvileg a rajongók elégedetlensége miatt nemsokára visszakerülhetnek), ezt az elbaltázott baklövést pedig mindenki felejtse el minél hamarabb. Mert ez így ebben a formában nem az igazi.

/VictorVance/

4/10

Látványosság: Gyenge
Játszhatóság: Átlagos
Szavatosság:
Zene/Hang: Átlagos
Hangulat: Gyenge
Pozitívumok: Korszerűbb grafika; pár újítás…
Negatívumok: …ám ezek többsége ahelyett, hogy a hangulatot emelné, csak az összképet rontja

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkre kattintva meg is rendelhető.)

Pozitívum(ok)

  • Szépen felhúzott környezetek, modern elemek, kiváló alapok

Negatívum(ok)

  • Rengeteg borzasztó bug és grafikai malőr, kibelezett zenelista, béna karakterek és mesterséges intelligencia
5/10
Látványosság: Átlagos
Játszhatóság: Átlagos
Szavatosság:
Zene/Hang: Átlagos
Hangulat: Átlagos

martin beleszól:

17 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Biztos olvastátok, már ezerrel javítja a Rockstar a hibákat. Megjegyezném a legutóbbi 1.03 patch elég gigantikus lett és nagyon sok dolgot javítottak ami negatívumként jelent meg a tesztben így bíztató a helyzet.

    • Teljes mértékben aláírom, amit írsz! Mostanában nyomom a Vice City-t streamben és tapasztalom a javulásokat. Az általam írt esőt, illetve biztosítási csalóként emlegetett jármű elé vetődőket kkijavították. Pár ilyen patch és jó kis remaster lesz ebből a végén.

  2. hála az égnek, meg sem fordult a fejemben, hogy ezért pénzt adjak 😀

  3. Srácok, ezt elolvasni is volt olyan fájdalmas, mintha játszottam volna vele.
    Köszönjük, hogy helyettünk szenvedtetek. 😔

  4. Érdekes, hogy a Vice Cityben én hallottam több olyan számot- Aneka, The Buggles, stb.-, ami a megjelenés környékén a “kikerült” listán volt ! Lehet a másik két GTÁ-ban is maradt még ?
    Én előrendelt gondolván RockStar + Definitive + 3 ps2-es GTA -még kiadott semmitmondó trailer után is- wow, s mindez PS5-ön : “ugyan mi baj lehet? ” ! Hát EZ ! 😀 És még a CP2077 után mondják, hogy abból mindenki tanult !
    Legalább átéreztem a Vice Cityben 10 perc után, miért került kultikus státuszba !

  5. Én balga végig abban voltam, hogy ez egy remake, és a GTAV motorjával újraalkották a játékokat. Így, ahogy ez kinéz, nekem nem kell.

    • Csak egy remake-nek lett volna értelme. 20 éves játékok, ezeken felesleges bármit remasteredelni a mai generációra, legalábbis nem ebben a formában, mint ahogy megcsinálták. Elég megnézni egy-két videót arról, hogyan húzták fel a modderek pl. a Vice City-t a GTAV mintájára, és rögtön könnybe lábad az ember szeme.