Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Post Type Selectors
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward
Videó

GOTHAM KNIGHTS (PLAYSTATION 5)

A denevér árnyéka.

A WB Games Montréal óriási feladatot vett a nyakába, amikor nekikezdett legújabb videojátéka, a Gotham Knights fejlesztésének. Tudniillik, a stúdió annak a Rocksteadynek az örökségéből próbált építkezni, akik 2009-ben útjára indították a népszerű és azóta is valóságos referenciának minősülő, minden idők egyik, ha nem a legnépszerűbb szuperhősének főszereplésével készült Arkham-szériát, ami anno megmutatta a közönségnek, hogy igenis lehet zseniális, tripla A-kategóriás, a rajongók elvárásainak megfelelő, no meg az eredeti alapanyaghoz maximálisan hű képregényes játékot csinálni. Nem kell ide más, csak egy rakás tehetséges, profi arc, a képregény füzetek széleskörű ismerete, emberfeletti lelkesedés, szenvedély és hűség a feldolgozni kívánt karakterek iránt. Az Arkham Asylumban mindez megvolt, így nem csoda, hogy az alkotás teljes joggal vonult be a mesterműként számon tartott videojátékok bőrkötéses nagykönyvébe. Pontosan tizenhárom éve került fel a boltok polcaira, de még mindig nyugodtan elő lehet venni, végig lehet játszani, semmit sem vesztett az értékéből – valami olyan megfoghatatlan, nagyon-nagyon ritkán előforduló élményt adott, amit még mostanság is csak kevés konkurens tud leutánozni, felülmúlni viszont semmiképp. Mondjuk 2009 óta sok víz lefolyt már a Dunán: a Rocksteady trilógiává bővítette a sorozatot, az Arkham City csavarosabb történettel, még remekbe szabottabb karakterekkel, még tovább tökéletesített ötletekkel, valamint kibővített játéktérrel lopta be magát a szívünkbe, az Arkham Knight című záróepizód pedig még két elődjére is képes volt rálicitálni. A pontot az i-re felrakó finálé nagyobb, jobb, több volt, a jól megérdemelt hab a tortán, a képregényes videojátékok alfája és omegája, amit eddig csak a 2018-as Marvel’s Spider-Man tudott megközelíteni.

Így hát enyhén szólva is nagy nyomás nehezedett a WB Games Montréalra, ugyanakkor mellettük szólt az a tény, hogy 2013-ban egyszer már sikerrel vették az akadályokat, amelyeket a Rocksteady gördített eléjük az akkor még két Arkham-játékkal. Az Arkham Origins című, kronológiailag a legkorábban játszódó előzmény ugyan nem tudta felvenni a versenyt a nagytestvérekkel, a készítők viszont ügyesen használták fel az akkorra már jól ismert játékelemeket, hovatovább, még azt is megmerem kockáztatni, hogy a game története, narratívája néhány ponton még az Asylumot és a Cityt is felülmúlta. Ettől függetlenül az Origins alanyi jogon sem mehetett a mennybe, mindmáig a sorozat rút kiskacsája, a legtöbben már nem is emlékeznek rá. Pedig szerény véleményem szerint rettenetesen alulértékelt játék, ami több figyelmet érdemelt volna, habár megtudom érteni, miért jutott erre a sorsra, hiszen nem könnyű, mi több, szinte lehetetlen azt a minőség hozni, mint a Rocksteady, és végeredményben az összehasonlításon bukik el az egész – ami persze eleve elkerülhetetlen. És hogy a fenébe ne, a történelem most ismétli önmagát: a Rocksteady megint új játékot fejleszt (Suicide Squad: Kill the Justice League), a WB Montréal megint előállt a saját szerzeményével, ahol megint nem kellett feltalálniuk a spanyolviaszt (tehát nem egy Arkham Asylumot kellett megcsinálniuk, felépíteniük azt a semmiből, nulla előzménnyel), és ahogy az Originsnél, úgy itt is hozott alapanyagból dolgozhattak. Illetve kicsit pontosítok, mert egyetlen dologtól eltekintve más a helyzet, mint legutóbb: mégpedig a game minőségét illetően.

Való igaz, az Originsszel sem bántak kesztyűs kézzel a kritikusok, viszont a Gotham Knightsra több külső tényező is árnyékot vetett, ráadásul a műfajt csúcsra járató Arkham Knight is további összerogyásra késztette a stuffot és a rajta dolgozó embereket – merthogy, mint kilenc évvel ezelőtt, úgy most is lehetetlen nem összemérni az alkotást a Rocksteady sorozatával. És nyilván hiába 2015-ben jött ki a trilógia befejezése, annak zsenialitásához nem tudott felérni (van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezzel majd a Suicide Squad-játék is küzdeni fog, de ne menjünk ennyire előre).

Azt nem árt most rögtön leszögezni, hogy a Gotham Knights történetileg semmilyen téren nem kapcsolódik az Arkham-szériához, egy teljesen külön univerzumot vázol fel – és ez még előnyére is vált. A játék prológusában Batman, egyik legnagyobb ellenségével, Ra’s al Ghullal való csatája során életét veszti. Végső elkeseredésében megsemmisítette a denevérbarlangot, így nem csak az Árnyak Ligájának vezérét, de önmagát is megölte, amelynek következtében Gotham védelmező nélkül maradt. Legalábbis átmenetileg: Batmannek ugyanis minden eshetőségre megvolt a terve, így egy végrendeletként funkcionáló videofelvételben meghagyja tanítványainak, hogy fogjanak össze, és együtt vegyék fel a harcot a várost fenyegető erőkkel szemben. Csak idő kérdése, hogy a bűnözők mikor jönnek ár, hogy a Sötét Lovag nincs többé, aminek következtében rögtön felbátorodnának a gazemberek, ami természetesen komoly veszélyt jelentene a lakosságra és a közbiztonságra. Nem is beszélve arról, hogy Ra’s al Ghul lánya, a Liga újdonsült vezetője, Talia is saját terveit szövögeti, ráadásul a városi legendaként emlegetett, több száz évre visszanyúló Baglyok Bíróságáról is kiderül, hogy létezik, akik Batman halála miatt már könnyebben uralmuk alá tudnak hajtani Gothamet, hacsak a város frissen felkent védelmezői nem lépnek fel ellenük.

A game tehát nem egy, hanem mindjárt négy főhőst sorakoztat fel. A profi akrobata Dick Graysont, azaz Nightwinget (ha mindenképp meg kellene nevezni a csapat fővezérét, akkor ő lenne az), a rendhagyó módszerekkel dolgozó második Robint, Jason Toddot, más néven Red Hoodot, az elektronikus kütyük mesterét, Barbara Gordont, alias Batgirlt, és végül, de nem utolsó sorban az aktuális Robint, a gyorsan lecsapó, legfőképp a csendes lopakodásáról ismert Tim Drake-et. A Gotham Knights legnagyobb nívója, hogy mind a négy hős játszható, és kombóik, képességeik, harcmodoruk mind-mind személyre szabottak, csakis az adott karakterre jellemzőek.

A játék eseményeit több szemszögből is átélhetjük, és már itt felsejlik a stuff egyik legpozitívabb vonása, mégpedig az, hogy a fejlesztők láthatóan rengeteg képregényt elolvastak/kiveséztek, amikor összerakták a sztorit. Az egyedi karakterpillanatok, valamint az eltérő dialógusok a cselekményt komolyabban sohasem befolyásoló karakterválasztástól függetlenül is a legjobb formájukat mutatják, amikor Gotham hírhedt, jól ismert ellenlábasai mindig máshogy reagálnak az adott figurára az egymástól különböző múltjuknak és életútjuknak köszönhetően. Szerencsére a csapat főhadiszállásán, a Belfryben (ahol annak idején Batgirl – akkor még Oracle néven – segítette a Bat-családot, miután tolószékbe került) a küldetések előtt mindig választhatunk a főszereplők között, így egyáltalán nincs korlátozva, hogy mikor és kivel indulhatunk a város megtisztítására. Szintén játékosbarát megoldás a közös szintlépéses metodika, vagyis ha pl. éppen Robinnal jászunk és a huszadik szintre lépünk, akkor a másik három hős is automatikusan húszas szintű lesz. Ehhez igazodnak még a főbb küldetések során szerzett tárgyjutalmak, ám a lootolás már nem: az új felszereléseket, páncélokat és fegyvereket maguknak kell összeszedni/feloldani. Apropó loot: a stuff ezen a téren is száz százalékig felhasználóbarát, nem kell magunkat megerőltetni, hogy milyen ruhát és eszközt adjunk a karakternek, és a játékost ebben a tárgyak mellé biggyesztett statok is tovább fogják segíteni – amelyek természetesen a „magasabb szint a jobb” elvét követik.

Ami a jelmezeket illeti, abból konkrétan kánaán van a Gotham Knightsban: a megszerezhető göncöket szépen, részletesen kidolgozták, jól is néznek ki, némelyik jobban, mint az eredeti, alap skinek. Ezeket is kényükre-kedvünkre craftolhatjuk, a kesztyűtől, a csizmától, az álarctól, a logótól kezdve a jelmezek színéig bezárólag bármit megváltoztathatunk. Képregényes vonatkozásokból nincs hiány, ahogy az elsődleges közlekedési alkalmatosságként funkcionáló denevérmotor is többféle színben pompázhat (egyébként, ha nem tetszene a kétkerekű jármű, akkor az idővel minden karakter számára megszerezhető egyedi módokon is átszelhetjük Gotham utcáit és épületeit). Mindezt a Belfryben tehetjük meg, ami, ahogy előbb is említettem, a csapat saját kis Batbarlangja. Itt elérhető minden, upgrade-ek, a különböző nyomozások adatai, valamint itt bontakoznak ki a hősök személyes történetei, amelyek alig pár perces kisfilmek formájában mesélnek a tagok kapcsolatáról, a régi szép időkről és a gyászról, mentoruk, Batman elvesztésének a feldolgozásáról – és sajnos (főleg, hogy a játékba egy co-op lehetőség is bekerült) a főkarakterek között a felvezetésen és néhány ritka pillanaton kívül csak a bázison történik fizikai interakció. 

A sztori ugyan közel sem annyira mély, kidolgozott, beteges és sötét, mint az Arkham-sorozatban, a Bagolyok Bíróságának részvétele szinte automatikusan hozza magával az ijesztőbb, horrorosabb megközelítést, és valóban, a játék akkor igazán érdekes, izgalmas és hatásos, amikor a titkos társasággal kapcsolatos küldetéseken vagyunk. Az írók szépen integrálták bele a képregényekben a New 52-es univerzum-reboot során bemutatott szervezetet a játék történetébe, és szintén ügyesen fűzték azt össze az eredetileg már a hetvenes évek óta létező Árnyak Ligájával. Álleejtő fordulatokra nem kell számítani, az alapanyagot ismerők sem fognak sűrű ködben járkálni, de a laikusoknak sem okoz majd gondot már jó előre kikövetkeztetni a történet alakulását. Ennek megfelelően a cuccnak megvannak az árnyoldalai is, bővebben az, hogy a borítón hiába pózol négy karakter és a sztori hiába forog a denevércsapat kereszteshadjárata körül, maga a játék teljesen olyan (a már emlegetett halovány, szinte nulla interakciónak, valamint a borzasztóan kevés közös jelenetnek köszönhetően), mintha a hősök más-más helyeken tevékenykednének egyazon időben. Nincsenek négy fős harcok, négy fős nyomozások vagy négy fős bűnüldözés, azaz nincs nagybetűs Csapatmunka (pedig a karakterek eltérő képességeivel és harcmodorával ebben is nagy ziccer rejlett), sem két bunyó között, vagy épp bunyó alatt beiktatott karakterépítő/mélyítő dialógusok. Tulajdonképpen ezzel a játék koncepciója/alapgondolata sérül, és akkor még nem is beszéltünk az amúgy tényleg szórakoztató co-op módról, amit ugyan egyszerre ketten nyomhatunk, a valós időben renderelt átvezetőkben mégsem tűnik fel mindkét játékos, csak az, aki hamarabb éri el a checkpointot.

Jól lehet, a cselekmény logikai bakijainak, ellentmondásainak és egyéb sutaságainak felfedezéséhez nem kell egy társ, egyedül játszva sem fognak elkerülni minket ezek a gócpontok. Aranyos például, amikor egy mellékszereplő úgy köszönti Robint, mint egy rég nem látott vendéget, holott néhány perccel korábban találkoztak egy másik küldetésben, vagy amikor az egyik pályán Nightwing elbeszélget Harley Quinn-nel, majd miután átváltunk egy másik hősre, pl. Red Hoodra, és ismét összefutunk vele, ő rögtön megemlíti a múltkori találkozásunkat, amikor még Nightwing bőrében játszottunk. De az is megér egy misét, amikor Mr. Freeze lefagyasztja a fél várost, az utcákat ellepi a hó, az épületeket vastag jég borítja be, több százan lelik halálukat, majd a misszió végeztével egy csapásra ugyanolyan lesz minden, mint előtte, mintha mi sem történt volna. Maga Gotham városa is problémás: az Arkham-sorozat volt az egyetlen olyan Batman-alkotás, ami tökéletesen tudta hozni a képregényekben, a két Tim Burton-féle filmben és a kilencvenes években futó rajzfilmsorozatban látható gótikus, szutykos várost, ahol éppúgy megtalálhatóak a modern felhőkarcolók, mint a régies épületek. Épp annyira volt elnagyolt, amennyire kell, a sötét, eső áztatta sikátoroktól kezdve a túlzsúfolt üvegtornyokkal teli belvároson át az utcák alatt húzódó mocskos csatornarendszerekig bezárólag remekül tükrözte Gotham semmi mással össze nem téveszthető egyedi atmoszféráját, mintha az 1939-es világkiállítás és a modern, XXI. századi metropolisz egyazon időben létezne. Ezzel szemben a Gotham Knights helyszínei legjobb esetben is közepes benyomást keltenek: természetesen vannak hangulatos settingek, a bevilágítások és a ködös-esős fények átmentettek valamit az Arkham-játékokból, a magas tetőkről lenézve szép látvány tárul elénk (a Baglyok Bíróságához kapcsoló pályák pl. itt is viszik a prímet), összességében mégis fantáziátlan, visszafogott a végeredmény.

Ugyanez a vegyes érzés határozza meg a karaktereket is. A modellek részletesek, a főhősök mintha egyenesen a képregények lapjairól léptek volna ki, és az egyébként tartalmas side questekhez köthető ellenfelek is szépen festenek (Harley Quinn küldetéseinél egészen szépen sikerült lemásolni az Arkham-beli színes, erős elmebetegségről árulkodó irka-firkákkal megszórt díszleteket), egyedüli kivétel ez alól Clayface, aki nemcsak, hogy rosszabbul néz ki, mint a tizenegy esztendővel ezelőtti Arkham Cityben, de a képe nyugodtan mehetne akár a cigisdobozokra is elrettentésként – „Ha dohányzol, ilyen leszel”. Gothamben egyébként rengeteg tennivaló van, ebbe beletartoznak a kisebb, kevésbé fontosabb mellékküldetések, valamint a bűntények is, mint a bankrablás, emberrablás megakadályozása, bombamerényletek, szervkereskedők lefülelése, megtámadott rendőrök megmentése. Legutóbb a Marvel’s Spider-Man mutatta meg, hogy igenis lehet ezeket szórakoztatóan is felépíteni, hogy a tizedik ugyanolyan alkalomnál se unja el magát az ember, azonban a Gotham Knightsnak ez már nem sikerül – egy idő után elkerülhetetlen monotonitásba fullad az egész. Annál is inkább, mert a harcrendszer közel sem olyan jól megkoreografált, kiforrott és gördülékeny, mint az Arkham-játékokban.

És persze ott van a másik Achilles-sarok, amit a fejlesztők a kooperatív mód jelenlétével magyaráztak, és ami már a megjelenés előtt bejárta a közösségi oldalakat: a 30fps. Attól függetlenül, hogy én egy kicsit túltoltnak érzem ezt a témát, 2022-ben, lassan két évvel az újgenerációs konzolok megjelenése után minimum érdekes, ha nem egyenesen nevetséges, hogy mialatt a konkurencia, ha vért izzadva is, de képes megoldani az elvárt és megfelelő képkocka számot, a WB Montréal még a 30fps-t is csak nyögvenyelősen tudja hozni. Nem is beszélve a történet előrehaladtával egyre csak gyűlő bugokkal – remélem Jason nem annyiért vette azt a pulóvert, mint amennyiért a játékot kínálják.

Mert a Gotham Knights bármennyire is szórakoztató és tartalmas, sajnos nem igazán éri meg a majdnem harminc ezer forintot. Csak az ősrégi szöveggel tudok jönni: eljátszogattam vele, voltak jó, sőt, remek pillanatai, kellemes élményekkel gazdagodtam, de egészen más a leányzó fekvése, ha ki kell csengetned érte az árcédulán szereplő összeget. Nem sikerült méltóvá válnia a Rocksteady örökségéhez, és amit tud, azt is csupán félgőzzel teljesíti. Félgőzzel: ez a szó prezentálja a legjobban a stuffot. Ha hardcore képregény fan vagy, aki megszállottan kutat minden kis utalás, érdekesség és referencia után, és odavan a szuperhősökért, akkor nyugodtan adj hozzá egy pontot az ítéletemhez – ugyanez érvényes azokra, akik co-op módban kívánják egyesíteni erejüket Gotham megtisztítása érdekében. Minden más esetben egy erős 6-os játékkal van dolgunk, ami a nagy testvér hatalmas árnyéka miatt eleve hátránnyal indult. Mondjuk, ha ezt számításba véve jobban végiggondolom, ez a cucc nem is lett akkora kudarc – mármint leszámítva azt, hogy ilyen formában simán kijöhetett volna az előző generációra is.

(A játékot a Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható a PlayStation Store-ból, ára 25690 Ft.)

Pozitívum(ok)

  • Négy főhős; rengeteg képregényes érdekesség és utalás; jobb pillanataiban kifejezetten hangulatos és szórakoztató; kooperatív módban játszva okozhat kellemes élményeket

Negatívum(ok)

  • A több játszható karakterből adódó narratív problémák, logikai bakik; hosszabb távon monotonitásba fulladó játékmenet; a sokszor még a 30fps ellenére is takaréklángon égő képkocka-frissítés sokak számára zavaró lehet; látványban és harcrendszerben is méltatlan az Arkham-sorozathoz
6/10
Látványosság: Átlagos
Játszhatóság: Átlagos
Szavatosság:
Zene/Hang:
Hangulat: Átlagos

martin beleszól:

3 hozzászólás

Hozzászólás

  1. A teszt nagyon tetszik, a bevezető különösen frappáns a végeredmény ismeretében. Mivel nem néztem meg előre az értékelőt, sokáig azt hittem olvasás közben, hogy valami hatalmas durranásról van szó, aztán szembesültem a valósággal.

  2. Nem játszottam egy percet sem vele, de az elejétől kezdve olyan “semmilyen” érzésem volt ezzel kapcsolatban. Elnézve a streameket, nekem az a könnyed irányítás, harcrendszer hiányzik belőle, mellette meg a karakterek mozgása olyan, mintha baltával faragták volna. Egyszer hátha, de nem ez lesz az első játék, amit megveszek a következő fizetésből.

  3. annyira üres és érdektelen ez a játék számomra, bottal sem piszkálnám meg…

    2