Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Post Type Selectors
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward
Videó

GOD OF WAR RAGNARÖK (PS5, PS4)

A Pantheontól a Valhalláig! *VIDEOTESZTTEL*

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

Bevallom kicsit féltem, mikor belekezdtem a 2018-as – kétségkívül mesteri – God of War folytatásába. Anno a maximális pontszámot kapta tesztünkben, szóval nehezen képzeltem, hogy a folytatás képes ezt túlszárnyalni. Mindeközben a Horizon Forbidden West lebegett a szemem előtt, amely ugyan fejlődött az első részhez képest, de azt a hűha faktort már nem tudta hozni, mint a Zero Dawn – annak ellenére, hogy így is magas pontszámot ért el. De ettől függetlenül nagyon hyped voltam és borzasztóan vártam, hogyan alakul Kratos, Atreus és Mimir sagája az első rész cliffhangere után. Nézzük meg tehát, megismétli-e a sikerét a Santa Monica stúdió, vagy a God of War Ragnarök gyengébb lett, mint az elődje. Továbbá, a teszt végén kitérek egy fontosabb, kissé filozofikus témára, amely az egész játék vázát képezi. A spoilereket igyekszem kerülni, de óhatatlanul is utalhatok részletekre, amelyekből rá lehet jönni dolgokra, szóval óvatosan. Fejszét elő, és vágjunk bele!

Itt van a tél, itt van újra

A God of War Ragnarök nagyjából onnan veszi fel a történetet, ahol az előző rész abbamaradt. Az első rész kaotikus eseményei, melyek Baldur halálához vezettek, elindították a Fibulwintert egy hosszú, éveken át tartó fagyot, amely minden világot érint és elvezet a Ragnarökhöz, egy hatalmas csatához a vánok és az ázok közt, amely a mitológia szerint sokak halálát okozza, köztük rengeteg istenség is odavész, például Thor és a Mindenség Atyja, Odin is. Miután Kratos látta a próféciát Jötunheimban a saját haláláról, elszántan képzi a fiát, Atreust. Állandó edzéssel és tanítással telik a 3 fagyos év, mire megérkezünk a játék cselekményéhez. Atreus itt már 14 éves és szép lassan felnőtté cseperedik, de miután megismerte az Óriás mivoltát, végeláthatatlanul keresi a múltjára a válaszokat, mindezt úgy, hogy Kratos és Mimir – aki állandó lakos lett – ne tudja meg. Ráadásul, ha a fagyok és a borzalmas midgardi időjárás nem lenne elég, hőseinket folyamatosan üldözi Freya, Baldur anyja, aki jogosan pipa ránk azért, mert eltettük láb alól a kisfiát.

Ám egy borús napon látogatóink érkeznek – nem fogom elmondani kik –, akik ajánlatot tesznek Kratosnak, hogy maradjanak ki az eseményekből, és békén hagyják őket. Spárta Szelleme mindennél jobban vágyja a békét, de azt is tudja, hogy nem bízhat holmi idegenekben, szóval egy kratosos tőmondattal – NO – visszautasítja az ajánlatot. Vendégeink ekkor lelépnek, de még megmondják Atreusnak, hogy fejezze be a Tyr utáni kutatást. Tyrről már sokat hallottunk az első részben is, elvileg Odin megölte, de Atreus talál nyomokat, ami az ellenkezőjét sugallja, és mivel ő is Óriás, akárcsak Atreus – ráadásul ő a Skandináv mitológia Háború Istensége –, a fiú igyekszik megtalálni, hogy választ kapjon a kérdéseire és származására, és egyúttal felkészüljön a Ragnarökre. Kratos eleinte erősen ágál az ellen, hogy megkeressék Tyrt, de Mimir hatására úgy dönt, próbálják meg, legyenek együtt, hisz Atreus vagy vele vagy nélküle, de el fog menni.

Innen indulunk el egy több világon átívelő kalandra, amely természetesen hamar kikanyarodik az irányításunk alól. Vajon elkerülhető a Ragnarök? Valóra válik-e az Óriás prófécia? Atreus választ kap-e a kérdéseire? Szerintem mindenképp jobb, ha ezt ti magatok tapasztaljátok meg, mert a Santa Monica Studios ismét remek történetet írt, amelynek a ritmusa és cselekménye tökéletes tempóban bontakozik ki a szemünk előtt. Remekül végigköveti a Skandináv mitológiát, és minden változtatás, amit eszközöltek az eredeti történetben, logikus, okos és nincs tele lyukakkal – Atreus és Kratos, pedig nem csak részei az eseményeknek, hanem maguk is alakítják a legenda menetét. Kétséget kizáróan egy narratív mesterművel állunk szemben, ahol árad a projektből a szenvedély és a mélységes alázat. A rajongók biztosan nagyon fognak örülni annak, ahogy a történet alakul, mert a stúdió ismét odatette magát. Drámai, nagy volumenű, epikus élményben lesz részünk, melyet megannyi karakter élete és egyéni drámája szegélyez. Szintén tisztelettel nyúltak az alapműhöz – akárcsak a 2018-as résznél –, valamint remekül reflektálnak a karakterek problémáira és arra, hogyan élik meg azt. Vizsgáljuk is meg őket kicsit jobban.

Nézz rám és mondd meg, ki vagy

Előre szólok, hogy néhány karaktert kihagyok ebben a fejezetben, ismét a meglepetés miatt, de ennek ellenére beszélek két fontosabb figura jelleméről. Leszögezem, hogy semmiképp nem említem meg egyetlen szereplő sorsát sem.

Kratos továbbra is szűkszavú és magában hordozza görög élete traumáit, és bár az első részben szembenézett a múltjával és elfogadta azt, most más problémákkal viaskodik. Miután az első rész végén szembesült a jóslattal, céljává vált mindent megtanítani Atreusnak, hogy ha ő már nem lesz, fia akkor is készen álljon az önálló életre. Bár még mindig nagy részt csak morog és hörög, kedvenc istengyilkosunk igazán felnőtt az apa feladathoz és jelentősen többet beszél, mint az első részben, persze a stílusa és monológjainak tartalma nem változott. Christopher Judge pedig nem, hogy jó munkát, de pazar szinkront biztosít Kratosnak és abszolút úgy játszik a hangjával, hogy az egyszínű mély basszusból is kihallatszik minden érzelem: harag, félelem, remény és bizony a szeretet is. Kratos folyamatosan küzd a halál gondolatával és azzal, hogy vajon meg változtatható-e a sors, és kell-e hinni a próféciának… főleg, mert a múltban megjárta már a jóslatokkal.

Atreus hatalmas változáson ment keresztül. Hála az égnek! Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek az idegeire ment a fiú az első részben. A hangja, a stílusa, a karaktere is végtelenül taszított, és képtelen voltam bármiféle pozitív érzelmet táplálni iránta még a végén is. Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy így sikerült, esetleg én vagyok túl gonosz, de nekem nem feküdt a dolog. Örömmel mondhatom, hogy a Ragnarök Atreusa hihetetlenül jól megírt karakter lett. Elfogadja a múltját – akárcsak az apja –, de fel szeretné kutatni a többi Óriást és felelősnek érzi magát a népéért. A cselekedetei megérthetőek és szimpatikusak, nagyon könnyen lehet azonosulni a karakterével, ahogy szeretne megfelelni az apjának, de a saját útját akarja járni már. Természetesen ez sok konfliktushoz vezet, ez pedig baromi jó dinamikát kölcsönöz a párosnak, mert nagyon is valóságos, a kémia pedig remekül működik a színészpáros között. Atreus hangját Sunny Suljic kölcsönzi ismét (a hangja annyira mély lett, hogy néha számítógéppel kellett rajta állítgatni) és egyszerűen remekül belenőtt a szerepbe ő is. Atreus egy céltalan, zavarodott, pimasz kölyökből céltudatos, eltántoríthatatlan, magabiztos fiatal férfivé ért, akinek ugyan megvannak a kétségei, de tisztán érzi, hogy mit kell tennie. Egyszerűen pazar!

Mimir – aki ismét a személyes kedvencem – továbbra is remek tanácsadója a párosnak, miközben folyamatos információ-bombával lát el minket. A skandináv mitológia rajongói tapsolni fognak örömükben, mert Mimir remekül meséli el a kilenc birodalom történetét. Sőt, hihetetlen, hogy mennyi mellékes dialógust raktak a játékba másodjára is. A folyamatos sztorizgatásnak gyakorlatilag sosincs vége, hihetetlen mennyiségű szöveget írtak meg, aminek a minősége elképesztően magas. Érdekes, informatív, tartalmas. Ez igaz egyébként a játékban hallható összes dialógusra is. Ráadásul a vége felé róla is egyre több személyes dolgot tudunk meg. Alastair Duncan majdnem maga mögé utasítja az egész csapatot a stílusával és profizmusával.

Thor már az első rész végén meg lett kicsikét mutatva, de itt többször találkozunk vele. A Villámok Istene egy nagy tohonya hústorony, aki csak a gyilkolásra képes, de komplex kapcsolata van az apjával és a családjával, Ryan Hurst pedig simán hozza azt a mélységet, amelyet Judge hoz Kratosnál. Nem véletlen a hasonlat, a két kolosszus sok dologban azonos, de erről nem beszélek tovább.

Odin is feltűnik a játékban, hiszen fontos szerepet játszik eleve a Ragnarökben. Érezhető rajta, hogy egy igazi simlis alak, aki állandóan intrikákon gondolkozik és azon, hogy a saját malmára hajtsa a vizet. Mindeközben tényleg olyan a stílusa, mint egy igazi apa figura és kifejezetten szimpatikus tud lenni, még úgy is, hogy érezhető a hátsó szándéka.

Továbbá visszatérnek régi barátok is, mint a törp testvérek Sindri és Brok, de sok más karaktert is megemlíthetnék, viszont jobb, ha a többi szereplőt ti magatok ismeritek meg és tapasztaljátok meg, az amúgy zseniális szinkronjátékukkal.  

A kilenc világ kalandorai

A fejlesztők – ígéretüket betartva – most elkalauzolnak minket az összes világba. Bár már az első részben is meglátogattunk jó párat, most ezen is csavartak egyet és a már ismert világok is teljesen máshogy néznek ki. Néhány teljesen ismeretlen részre is elkalandozunk, mint például Vanaheim dzsungeles vadonja vagy Svartalfheim törp városaiba, ahol a levegőt megtölti a kohók fojtogató füstje, viszont Alfeim teljesen máshogy néz ki: itt annak ellenére tovább dúl a háború, hogy 3 éve elvileg megoldottuk a dolgot, csak most éppen a Fény Elfek az agresszorok és nem a Sötét Elfek. (War never changes.) A legnagyobb dolog az, hogy bizony Asgardba is eljutunk, ahol az ász istenek élik mennyei mindennapjaikat. A hatalmas fal –ami a várost védi Surtr tűzóriástól – elképesztő méretekkel tornyosul fölénk. Néhány világot azonban tényleg csak érintőlegesen látogatunk meg, vagy pedig gyorsan áthaladunk rajta, mert a sztori megköveteli, de persze vissza lehet nézni később is. Ám az új világokon és a változtatásokon kívül konzisztensek maradtak és megtartották a helyszínek hangulatát, sőt egyes részeken ugyanazokat a részeket járjuk be, csak egy másik útvonalon. Ez egyáltalán nem egy negatív dolog: a játék így is hatalmas és az expanzívabb világokat telepakolták csomó feladattal, hogy ne unatkozzunk. A helyszínek csodálatosak, egyediek, élettel telik és követik a skandináv mitológia leírását. Minden egyes világ saját flórával és faunával rendelkezik, bár akadnak visszatérő ellenfelek, azért jóval több és változatosabb ellenséget vonultat fel, mint az elődje.

A grafika remek, sokat fejlődött az első részhez képest, ráadásul a stabil 60fps mód és a 4K 30fps mód között alig láttam különbséget, szóval nyugodtan lehet nagy képkockával gyakni az ellent, mert nagyon jól esik a szemnek. (Arra alkalmas kijelzővel a 120fps is pereghet.) Ráadásul mindezt remek zenék és hangok kísérik ismét. A fő küldetéseken kívül a játékosok ismerős tennivalókkal találkoznak majd. Érdekes és gyakran személyes mellékküldetéseket teljesítünk, nyitogathatjuk a Norn ládákat – extra életért és spártai dühért –, kereshetünk megannyi más kincset is. Továbbá olvashatunk rúnafalakat ismeretszerzés céljából, vadászhatjuk Odin kémhollóit, megküzdhetünk egyedi ellenfelekkel és összeszedhetünk egy csomó gyűjtögetni való dolgot. Ezeknek a teljesítéséért legtöbbször páncélt vagy a fejlesztéshez szükséges anyagokat, esetleg új rúnatámadásokat kapunk. Az biztos, hogy akinek megtetszik a harcrendszer és a világok sokszínűsége, az bőven talál benne feladatot, amivel rendesen ki lehet tolni a játékidőt és egyáltalán nem unalmas, kivéve…

Ez már az upgrade?

Ha történetesen nemrég játszottál a 2018-as etappal, akkor lehet, hogy erre rá fogsz unni kicsit, hacsak nem a hype miatt nyomtad le megint az előző részt. A mellékküldetésen kívüli feladatok kísértetiesen hasonlítanak az elődjéhez. Sőt, a hasonlóság nem áll meg itt. A harcrendszer és játékmenet terén is néhol kínosan gyér újítással találkozunk. A játékban meg van magyarázva, miért kezdünk nulláról, és ez rendben is van, sőt teljesen érthető. Ami viszont kicsit pofátlanság, hogy ugyanazokat a fejlesztéseket és képességeket kell feloldanunk ismét, amelyek már az első részben láthattunk – szintén tapasztalati pontokkal. Persze itt-ott beszúrnak a visszatérő Leviatán baltához és a Káosz pengéihez egy-egy újdonságot, de azért látszik, hogy itt a kreatív dizájnerek ceruzája kicsit megkopott, nehezen tudtak valami mást kínálni. Annak ellenére, hogy mind a két fegyver továbbra is eszméletlenül király és a hentelés is borzasztóan brutális, véres és nyers, azért sokszor vettem azt észre, hogy harc terén nagyon kevés extra elemet tettek hozzá. Az arzenálunkhoz hozzáadható 2-2 rúnatámadás is nagyrészt az első részből lett átemelve és maradt a kétféle, erős vagy gyenge ütés. Mielőtt ez azonban elbizonytalanítana valakit, nyilván nehéz változtatni valamin, ami már eleve jól működik, szóval talán nem is kellett. Sőt, azért kapunk pár új pajzsot, relikviákat és amuletteket, amivel tovább kombózhatjuk a passzív és aktív képességet – plusz a Spártai Dühnek is több funkciója van. Ráadásul egyes skillek mesteri elsajátítása után még azt is testre szabhatjuk, hogy az adott képesség többet sebezzen, jobban bénítson, esetleg elementáris erővel sújtson le kegyetlenebbül. A sok páncél és a fentebb említett perkek és eszközök biztosítják azt, hogy mindenki a saját szája íze szerint játsszon Kratossal. (Fú ez nem hangzik túl jól…)

Aki esetleg továbbra is tart attól, hogy “na de hát ez egyáltalán nem hat túl frissnek”, annak nem kell félnie. A játék egy bizonyos pontjáig én is keveselltem az újdonságot, aztán viszont olyan változást eszközöltek, amire bár lehetett számítani, azért arra nem, hogy ilyen jól fogják implementálni és ennyire megváltoztatja a játék ritmusát, sőt a narratívához való hozzáállásunk is. Tudom rejtélyes vagyok ezzel kapcsolatban is, de nem tudtok mást tenni, mint megbízni bennem, ne féljetek, a Santa Monica remekül rázta fel a saját fényesre csiszolt formuláját, úgy, hogy mindenki elégedetten fog cuppantani a játék végén. Sőt, akit a két fegyver lehangol, csendben SPOILERESEN megjegyzem, hogy a kezünkbe kerül egy másik fegyver is ám, de erről szintén nem mondok többet, mert ott tényleg eldobtam az agyam. (Sajnos a Mjölnir kimarad ☹)

Visszatér ismét a buddy system, vagyis a cselekmény nagy részében velünk lesz mindig valaki, aki segít nekünk a harcban magától is, vagy akár parancsot is oszthatunk ki a társunknak. Ellentétben az első résszel, itt nem csak Atreus fog velünk portyázni, hanem sokszor jön más örvendetes, olykor meglepő szövetséges. (Egyszer még egy öntudattal rendelkező kard is segít nekünk.) A társunk is sokkal részletesebben fejleszthetjük, hogy biztos legyen szinergia Kratos és a segítőnk között. A bossharcok szerintem sokkal jobban sikerültek, mint az első részben és több emlékezetes harc fogja kísérni a történetünk rögös útját. Az első részből kivágott helheimi óriásmadár azonban nem kerül terítékre, annak ellenére, hogy az első részben terveztek vele egy harcot, amit aztán büdzsé problémák miatt kivágtak. Az igazán nehéz ellenfelek ismét opcionálisok: itt nem Valkűröket szabadítunk fel, hanem Berzerkerek szellemét győzzük le, bár a formula nagyon hasonló a szárnyas harcosokok klubjához. Ezen pedig igazán változtathattak volna. Többet szerintem felesleges boncolgatni a játékmenetet, mert ahogy említettem, nem számíthatunk annyira friss élményre, mint a 2018-as résznél.

Tudom, tudom, nem mindenki osztja a véleményem, és ismét tisztában vagyok vele, hogy opcionálisak, de a nehezebb harcok szerintem kifejezetten unfair küzdelmek. Ezt anno az első részben is észrevettem a repülő brigádnál, hogy azok a harcok már-már Soulslike bossok nehézségét súrolja, ami alapvetően nem probléma – viszont a God of War harcrendszere nem efféle küzdelemre lett kitalálva és a Ragnaröknél is ez a helyzet. A fegyveranimációk és a hitboxok sokszor nincsenek szinkronban, a pajzsnál a parry nehezen tanulható és inkonzisztens (bár jobb mint elődjénél), a gurulás rövid és nem ad semmiféle védelmet a támadásokkal szemben. Cserébe az ellenfelek hatalmasat képesek ütni és rengetegszer úgy, hogy látszólag kikerültük a veszélyt. Ráadásul Kratost sokszor lehet stunlockolni, vagyis néhány bekapott ütés után hiába nyomkodjuk a gombokat, semmi sem történik, amíg a boss be nem fejezi, vagy meg nem halunk. Az amúgy remek harcokat a nehezebb ellenfelek és harcrendszeri hiányosságok gyakran megkeserítik. Tudom opcionális, és igen valaki 16 másodperc alatt ölte meg legnehezebb fokozaton Sigrunt, de kétségtelen, hogy eredetileg nem ilyen harcokra szánták öreg Kratosunkat. Bár azért elég sok nehéz játékot megélt Souls player vagyok, a GOW megtarthatja a legnagyobb kihívásait az igazi mazochistáknak. Nincs bajom a nehéz ellenségekkel, csak az unfair küzdelmekkel.

Kratos és a férfilét

Furcsa lehet ezt olvasni, de nem vagyok egyedül azzal, hogy a God of War első részénél végül nem a játékmenet fogott meg igazán. Persze ez személyes preferencia, de tagadhatatlan, hogy mind a két game erősen karakterközpontú. Az első rész többek között a gyászról és egy fiatal gyermek felneveléséről szólt, plusz arról, hogy a múltunk hibáit el kell fogadni és nem egy szégyenletes dolog. A Ragnarök új nehéz és komoly témákat tár elénk, mint például a gyermek-szülő kapcsolatot, és azt, ahogy a szülő akarva-akaratlanul is a saját képére formálja utódját, ami hatalmas hiba is lehet. A sztori saját utunk járásáról szól és arról, hogy milyen férfinak lenni és milyen értékeket képvisel egy férfi, aki az utódjáról gondoskodik. (Bizony, hogy a férfiakról fogunk beszélni.) Kratos az első részben Atreus nevelésével komoly feladatot vállalt magára és sokszor észre lehetett venni, hogy nem kedveli ezt a küldetést, nem érzi magát késznek, de megteszi, mert meg kell tenni. Ám, mikor az első rész végén kiderül, hogy lehet halál vár rá, megváltozik a hozzáállása és egy egészen más, érettebb szerepet tölt be, ahol rendes példát állít a fiának.

Kratos érzi, hogy ereje múlóban van és a prófécia halált jósol neki, és éppen ezért próbálja átadni a saját tudását és tradíciót a fiának. A folyamatos edzéssel és tanítással építi Atreus jelenét és jellemét, miközben megalapozza ezzel a fia jövőjét. Bár küzd belső és külső kihívásokkal, de lassan belátja, hogy a feladata az lett, hogy felnevelje őt. Védelmet biztosít utódjának és irányt mutat neki, miközben értéket is ad neki, hogy tovább örökíthesse Atreusnak azt, ami egykor Kratost naggyá tette. Ez a fajta jellem és kötelességtudat sok férfinak lehet hatalmas példakép. Bár lehet vitatkozni azzal, hogy Kratos milyen jellem, erre a részre sokat változott. Sőt egy ponton felismeri azt, hogy hibás Atreust a saját képére alakítani, mert a gyermeke nem önmaga. Azzal, hogy teret enged fiának és megbízik benne, elindítja Atreust az önkiteljesedés útján, ami minden apa fontos szerepe. Mindeközben azért folyamatosan ütközik a véleményük, mert Kratos védelmet szeretne biztosítani gyermekének, de Atreus egy fontosabb, nagyobb feladatot szeretne elvégezni, de megteszi, mert meg kell tenni. Ennek ellenére is oda lyukadunk ki, hogy Kratos felismeri fia értékeit, és tulajdonságait és segíti abban, hogy jó irányba induljon el, miközben belátja, a fia készen áll az életre, megtanult mindent, amit az apjától tanulhat. Atreus fiúból      felnőtt férfivé válik a saját szemünk előtt, és Kratos remek hátteret biztosít, annak a fiúnak, aki már szeretne megállni a saját lábán.

Kratos pedig szembenéz a félelmeivel, mind apaság terén, mind a múltját illetően. Békét szeretne és nyugalmat, ám ennek ellenére is megvédi a gyengéket és segíti a bajba jutottakat. Nem hagyja magát tévútra csalni, és folyamatosan a saját morális iránytűjét követi, hogy mások ne befolyásolhassák. Beismeri fiának, hogy hibázott bizonyos dolgokban és képes a szeretetre és kölcsönös bizalomra, ami egy gyermek és apa közt alakul ki. Végre Atreusra fiaként, nem pedig egy felnevelendő harcosként tekint. Egy ponton meg is jegyzi fiának, hogy azért nem spártai kiképzéssel készítette fel őt, mert az szükségtelenül kegyetlen. Megvizsgálta a múltját és belátta, hogy az önmaga vázaként szolgált értékek egy bizonyos része felesleges, ódivatú és nem fejlesztené vele Atreus jellemét. Sőt, a történet egy részénél elfogadja azt a sorsát, hogy örökké harcolni fog, és hogy soha nem lel majd békére, mert egyszerűen erre hivatott. Ezt rendületlenül és gondolkodás nélkül teszi, nem azért, mert így szeretné, hanem mert meg kell tenni. A kötelességtudat, a védelmezés, a tanítás és a fia iránti tisztelet teszi naggyá Kratost – és az, hogy jobb akar lenni önmagánál. Ezek pedig a férfi lét alapjai. Nekem nincs gyermekem, mégis nagyon megindító, amin Kratos és Atreus keresztül megy, épp ezért biztos vagyok abban, hogy akiknek van gyerekük, azok sokszor ismerős helyzetben látják majd a szereplőket, és nem egyszer elérzékenyülnek majd az események láttán.

A God of War Ragnarök egy tökéletesen összerakott, pazar, kivételes alkotás, amely magas minőséget képvisel a AAA játékok körében. A kiváló színészi munka, a hihetetlen, letaglózó történet, a hibátlanul megírt karakterek és a lenyűgöző helyszínek mind-mind hozzátesznek ehhez a videojáték-     kuriózumhoz. Továbbra is ízig-vérig God of War, miközben folyamatosan egyensúlyoz a komoly, drámai sztori és a brutális pörgős harcok között. A játékmenettel kapcsolatos ismétlések ugyan okozhatnak enyhén keserű szájízt, de továbbra is remekül működnek a már kipróbált mechanikák. A Santa Monica Studios szenvedélye a karakterei, amihez hatalmas alázattal nyúltak, és gondosan alkottak meg minden egyes dialógust, így már-már minden szereplő élőnek hat. Mindezt párosították elképesztő látványvilággal, harmonizáló, szívet megdobogtató zenékkel és természetesen a DualSense összes funkciójával. Ahogy a bevezetőben említettem, a God of War Ragnarökre is igaz, hogy nem hozza azt az észbontó faktort, amit, a 2018-as folytatás hozott. Ennek ellenére felemelő volt játszani, örömmel gondolok arra az élményre, amit nekem adott mind történetben, mind játékmenetben, ezért itt az ideje, hogy kiosszam tesztkarrierem első 10 pontját Kratosnak, Atreusnak, Mimirnek és a gigantikusan jó szereplőgárdának. Megérte várni erre a játékra négy évet. Abszolút kihagyhatatlan klasszikus!

(A játékot a PlayStation Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Előrendelhető a PlayStation Store-ból, ára 23990 Ft.)

Pozitívum(ok)

  • Remek sztori és narratíva; tudatosan megírt karakterek; pazar látvány és zene; brutális harcok; sok tennivaló

Negatívum(ok)

  • Túl kevés újítás
10/10
Látványosság: Kiemelkedő
Játszhatóság: Kiemelkedő
Szavatosság: Kiemelkedő
Zene/Hang: Kiemelkedő
Hangulat: Kiemelkedő

martin beleszól:

18 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Az Elden Ring számomra akkora csalódás volt ,hogy már azon gondolkodtam, hogy lehet velem van a baj és túl öreg vagyok én már ehhez a hobbihoz… Szinte semmivel nem játszottam a nyáron ,amíg rá nem néztem a 2018-as GoW-ra és akkor valami történt. Óriási élmény volt immár harmadjára végigjátszani és ahogy végeztem, már rendeltem is elő a Ragnarok-ot. Újra tudok játszani és jól érezni magam közben. Hiába a régi kedvencek mindig visszarántanak…

    1
  2. Én meg már azt hittem velem van a baj.
    A 2018-as részt én se vittem végig. Unalmas volt, semmi nem vett rá, hogy tovább játszam, de látom akkor nem csak én vagyok így vele.
    Korábbi GoW részek megvoltak, még a psp-n is a Chains of Olympus, igaz a Ghost of Sparta kimaradt.

  3. A teszt jó, biztos a játék is jó lesz, de nem igazán érzem a késztetés,hogy első nap rohannak megvenni! Mint lentebb is írták, nekem is valahogy a klasszikus részek jobban bejöttek! Emelem kalapom az újítás előtt, mert így új játékosokat is bevonzott a franchise, DE az igazi hardcore GOW-osok tudják miről beszélek! Amúgy megkövetem martint, igen engem is irritált a kiskölyök, ettől függetlenül én végig játszottam, úgy ahogy ezt is végig fogom, de nem 30K-ért! Majd jövő télen 1/3-ad áron jó lesz, az értékéből addigra sem fog veszíteni,szerintem…

    2
  4. Ezt csak úgy itt hagyom…
    http://psclassic.hu/note/2954

    1
    • Mindkét játékot szerettem. Sőt a Halo Reach szerintem a legjobb Halo játék (mondjuk az igaz hogy csak a Halo 4-ig követtem a sorozatot). De hogy a Háló Reach-et összehasonlítani a GOD III-al nah az elég érdekes.

  5. Atreus miatt hagytam abba az első részt, mert annyira irritált, hogy egy percig sem tudtam tovább bámulni a fejét. Így lett az az első God of War, amit nem vittem végig.

    1
  6. Kösz a tesztet.

    “CUPPANTOK”