Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Everybody’s Gone to the Rapture (PS4, PSN)

[B]Mindennek vége[/B]Ismét itt egy újabb cím, amely nem mindenkinek szól. Amelyben nincsenek látványos akciójelenetek, nem folyik benne vér. Amelyben mindössze három gombot fogsz használni. Amelyben az elmesélt történet és az érzelmek jelentik a fókuszt, egy olyan főhős által közvetítve, aki testetlen, azonosíthatatlan, és csak nagyon kevés dologgal tud kapcsolatba kerülni. Egy játék, melyben a popkultúra több műfaja ötvöződik, és már-már természetfeletti síkon keres választ az élet és a halál metafizikai kérdéseire, a horrorból ismert motívumokat is igénybe véve. Egy kódhalmaz, amely ismét aláhúzza a videojátéknak a művészeti alkotással való azonosíthatóságát. Az [B]Everybody’s Gone to the Rapture[/B] ugyanonnan jött az én életembe, ahonnan az Ethan Carter, vagyis a Sony hírleveléből. Ismét elég volt néhány kép és pár sor, hogy gyakorlatilag teszt olvasása nélkül határozzam el magam egy game megvásárlása – ez már bizony női intuíció és az esetek kilencven százalékában megbízhatóan működik. A Rapture ugyan nem nevezhető teljes egészében indie játéknak, mert maga a Sony adta ki, de érdemes jól megjegyeznünk a fejlesztő Chinese Room nevét. Szerintem Angliából túlnyomórészt csak jó dolgok jönnek (Lara Croft, Depeche Mode, Pet Shop Boys, Poirot és a volt főnököm – hogy csak párat említsek), ne is csodálkozzunk hát, hogy a Rapture elkövetői is britek; egész pontosan egy kis brightoni csapat, akik specialitása a megfigyelésre épülő, első személyben láttató játékok. Ugyan csak pár éve vannak jelen, első alkotásuk, a 2012-es Dear Esther nem kevesebb, mint tíz díjat nyert és a BAFTA öt kategóriájában jelölték. Egy évvel később hozták világra a hasonlóan jól szerepelt Amnesia: A Machine For Pigs című játékot, mely műfaját tekintve túlélő horror… Nagy veszteség, hogy mindkettő csak PC-re jelent meg, de ne hagyjuk, hogy a platform természetű különbségek éket verjenek az ilyen minőségű címek és közénk, én legalábbis nem szeretném hagyni.
[YOUTUBE]8z8qv6qhhAY[/YOUTUBE][B]1984[/B]A Rapture-t a Sony halloweeni akciójában szereztem be. Nem véletlenül kapott ott helyet. A ’80-as évek első felében, a festői angol vidéken, Shropshire-ban játszódó sztori egyik főszereplője egy úszó kamera, melynek csak a lépéseit halljuk, a másik pedig egy ide-oda keringő, furcsa hangokat hallató fénygömb. Rajtuk kívül nincs élő ember vagy állat, azaz az élet minden látható jelét nélkülöző, ám ennek ellenére abszolút normálisnak tűnő és csodálatosan szépen megálmodott, zöldellő fűvel, lombos fákkal, érett gabonával, nyíló virágokkal tarkított, már-már idillikus környezetben haladunk előre, amely olyan érzetet kelt, mintha a lakók csak percekkel ezelőtt tűntek volna el. Olyan apokalipszis ez, mint a The Last Of Us-é, csak teljes és máshogy van ábrázolva. Ugyan a fújó szél, az eső hangja és lépteink zaja, no meg persze az időről időre felcsendülő, bámulatosan szép zenei betétek folyamatosan gondoskodnak róla, hogy ne legyen teljes csend, de a madarak egy idő után nem énekelnek a fákon, nincsenek állatok és az emberi életre jellemző összes zaj hiányzik. Természetesen nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy kövessük az aranyló gömböt, de a tulajdonképpeni történet, amelynek megfigyelői vagyunk, általa kerül elmondásra. Hogy csak az alapokat vázoljam fel, annyit elárulok, hogy furcsa események hatására karantén alá helyezték a környéket, a lakóknak pedig nehéz döntésekkel kell szembenézniük. Shropshire területe nem túl nagy: két kisebb falucskából, egy erdőből, egy tóból, egy kempingből és egy nagyobb farmból áll. Mindegyik helyszín a sztori főszereplőinek alakja köré épülve alkot fejezetet. Ahogy haladunk előre, az esetek nagy részében az arany fény automatikusan veszi fel emberek alakjait és apró történetek, beszélgetések játszódnak le, sokféle értelmezési lehetőséget kínálva. Egyre erősödik az extrém helyzetben átélt bizonytalanság és félelem érzése, majd minden fejezetet egy megkapó szépségű jelenet zár le, mely bemutatja, az adott szereplő miként szembesült a véggel. Jómagam a Platinához vezető út utolsó, nagy lépéseként kényszerültem rá, hogy a teljes sztorit annak minden apró rezdülésével újra végigkövessem, és mire befejeztem, megfájdult a fejem a bőgésbe, úgy kikészítettek az átélt érzelmek. Mivel a Rapture lényege a megfigyelés, a tulajdonképpeni interakció kimerül az ajtók nyitogatásában, rádiók bekapcsolásában, és az arany golyóval történő kölcsönhatásban. Bizonyos helyeken a gombóc megáll a levegőben, ilyenkor a kontroller döntögetésével kell a hatását felerősíteni egészen egy robbanásszerű jelenetig, hogy megtekintsünk egy, a sztori szempontjából fontos jelenetet. Az előrehaladás nem gyors; lépteinket szaporázni az R2-vel tudjuk, de ez nem az a játék, ahol rohanni kell, és a fejlesztők meg is tettek mindent azért, hogy a sietést meggátolják, ami valóban teljesen ellentétes lenne a Rapture hangulatával, az általa közvetített hangulattal, mondanivalóval. Ugyan mikor az ember lánya a Platinán dolgozva már vagy hatodjára kell, hogy bejárja keresztül-kasul a teljes területet, a lassú séta olykor idegesíti egy pöppet, de ilyenkor azzal nyugtatja magát, hogy csigavér, a látvány és a sztori mindenért kárpótol. Vannak egyébként térképek, amelyek mindig mutatják, hol állunk éppen, és némi gyakorlással ki lehet tanulni, hol tudunk átvágni a rövid útvonalakon (Backtracker trofi. :)[B]Bűbáj[/B]A látványvilág jellemzésével bajban vagyok, mert nehéz szavakba önteni, látni kell – sőt kötelező. Ajánlom figyelmetekbe a cikk alján sorakozó képeket. Igaz, hogy emberi animációkkal nem kellett molyolni, de a Chinese Room által alkotott világ közel van az aranysz*ró Naughty Dog által standardként megfogalmazott színvonalhoz. És nemcsak a szinte végletekig kidolgozott részletekről beszélek, de a hihetetlenül realisztikus fény-árnyék viszonyokról is. Minden helyszínen más a nap állása, van, ahol mindig esik az eső, de eszméletlen élmény megfigyelni, hogy milyen különböző hangulatokat közvetítenek a lokációk a nekik megfelelő napszak és időjárási viszony következtében; a Rapture világa maga a dinamikusan eláradó impresszionizmus. Rengeteg screenshotot lehetne csinálni festményre kívánkozó végeredménnyel.A cucc másik… pontosabban harmadik erőssége a hangzás, a zenei világ. Már pusztán a szinkron is csillagos ötös. Nekem a brit angol az örök kedvenc, úgyhogy mindig zene a füleimnek, ha a klasszikus kiejtést hallhatom, és itt nincs is más. A színészek tökéletes átéléssel, nagyon valószínűleg mo-cappel körítve mondták fel a dialógusokat, és a játékban bár csak az emberek elmosódott alakját látjuk, tökéletesen előttünk van az adott jelenet. Ehhez jönnek a szimfonikus zenekar és élő kórus által előadott zenei betétek, melyek egyike-másika olyan csodás, és annyira illik az adott szcénához, hogy könnyek gyűlnek a player szemébe. Megint hangsúlyozom, hogy az Everybody’s Gone To The Rapture nem való mindenkinek. Kell hozzá egy stabil idegen nyelv tudás, valamint a vágy a „valami más”, a puszta megfigyelés, egy érdekes és sok kérdést felvető történet megismerése iránt. Az ilyen színvonalú, és csak pár órás cuccok egyrészt felüdülést kínálnak a harminc-negyven órás sandbox platinázás után, másrészt egyediségükből kifolyólag évekkel később is emlékezetesek. Remélem, sikerült kedvet csinálnom a Rapture-höz azoknak, akik még nem hallottak róla, kár lenne kihagyni. Részemről az idei év egyik legkiemelkedőbb, legmaradandóbb darabja.És még egyszer: a videojáték művészet.

20 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Most vettem meg épp az Ethan Cartert amikor megláttam, hogy ez is le van most árazva csütörtökig. Azt hiszem begyűjtöm most ezt is. Köszi a tesztet Petunia.

  2. Ki más, ha nem Petu…? 😀 Tetszik!

    • Igen, de fix, hogy ezen a játékon a pasik is bőgnek, titokban. 😀 Főleg, amikor másodszor viszed végig az elejétől, és már mindent értesz.

  3. nagyon jó írás, mindenképpet meghozta a kedvet. bárcsak idő is lenne rá.

  4. Nagyon utaznék ezzel a történettel, végignézném a lakosság által hátrhahagyott otthonokat. Ezeket de nagyon díjaznám, ha kapnának magyar feliratot! – álmodozzak csak

  5. na ezzel is eléggé felkeltetted az érdeklődésem ^^:D

    • “Meg a King’s Quest, arról is írunk hamarosan. Sztem pont az ilyen játékok miatt nehéz “”kiégni.”” :D”

  6. Engem picit ijeszt.

  7. Ááááááááááá. 🙂

  8. Szeretem amit írsz és ahogy írod, mert emberi.

  9. “nagyon szeretem a pár órás elgondolkodtató kalandokat, legutóbb az Among the Sleep varázsolt el, de ez a Rapture jelenség abszolút nem érintett meg, szinte kínszenvedés volt a végére érni, számomra teljesen értelmetlen “”játék””.”

  10. Ki kondolta volna, hogy Petunia fog erről a játékról írni. 🙂