Eternights (PS5, PS4, PSN)

Randizz a világvégén.

A játékfejlesztés nem sprint, hanem ultramaraton: évek mennek el ötletek csiszolására, és gyakran dollármilliók tűnnek el a fogyasztók számára szinte észrevétlenül. Vannak azonban kivételek, amikor valaki sok éjszakázás árán, de célra viszi vízióját, gondoljunk például a Stardew Valley-ra vagy az Undertale-re. Az Eternights ennek a hagyománynak egy mai darabja: az alapító Jae Yoo éveken át egyedül reszelte a prototípust, majd Studio Sai néven egy maroknyi közreműködővel vitte el a célig. A végeredmény nem a nagy stúdiók csillogását kergeti, hanem egy karakteres ötletet tesz kézzelfoghatóvá: akció, időgazdálkodás és randimechanikák feszes elegyévé.

A történet egy hirtelen bekövetkező katasztrófa után veszi fel a fonalat: a várost titokzatos erő karantén alá zárja, az emberek egy része torz szörnyekké válik, a főhős pedig egy különös, természetfeletti képességeket adó karhoz „jut”, miután az első jelenetben levágják azt. A küldetés egyszerre személyes és kollektív: túlélni, társakat találni, és a romok közül kiásni, mi is történt valójában. A posztapokaliptikus közeg magyarázza, miért némult el az utca zaja, miért állnak a helyszínek külön bejáratú szeletekben, és miért válik minden óra értékessé. 

Pályadizájnban az elkülönített szakaszok dominálnak: rövid harci arénák, köztük visszafogott felfedezés és pár egyszerű feladvány. A város maga élettelen – történetileg ez védhető, hiszen karantén és összeomlás közepén járunk –, viszont játszhatóságban hamar monotonná teheti a sétát a harcok között. Ami dicséretes, hogy a díszletek még így is képesek arcot váltani: a fojtott, neonfényű metróalagutak mást mesélnek, mint a nyitott, szél járta felhőkarcoló-tetők. Ez a fajta váltás egy emberes indulóprojektnél ritka luxus.

Játékmenetben az Eternights egy szándékosan kompakt koktél a Catherine feszített időnyomásából és a Personanaplózott rutinjából, akció-szerepjáték pohárba töltve. Napról napra haladunk a történetben: egyik nap alászállunk egy metróaluljáróba, hogy tapasztalati pontot és felszerelést gyűjtsünk, másikban a társainkkal beszélgetünk, randizunk. A kötelékek nem csak pipák a menüben, tényleges szinergiát adnak, új képességeket nyitnak meg, és láthatóan visszahatnak a harcra.

A rendszer nem próbálja megverni a nagy példaképeket saját pályájukon. Inkább azt mondja: „legyen egyszerű, de működjön.” És működik. A harcok gyorsak, jól olvasható animációkkal, a kitérések, ellentámadások és kombók hamar összeállnak, az ellenfelek mozdulatai pedig néhány összecsapás után a kezünkre állnak. Ebből adódik az élmény kettőssége: az elején pörgős és jutalmazó, később pedig már inkább monoton, rutinszerű.

Az Eternightsszon érződik, hogy nem elsősorban a nyugati piac ízléskatalógusát böngészve készült – és ezzel nincs is baj. Már az önmagában megsüvegelendő, hogy egy ember víziójából indulva, kevés kéz munkájával sikerült összerakni egy működő akció-randiszim hibridet. Ha szereted az említett műfajokat és kimagasló alkotásaikat, és szívesen támogatnál egy ötletekben gazdag solo–indulású fejlesztői csapatot, az Eternights jó szívvel ajánlható. Nem hibátlan, de őszinte és fókuszált. Olyan játék, aminek helye van a polcon, mert emlékeztet rá, miért szeretünk indieket játszani: mert valaki erőt és energiát nem spórolva tette bele szívét-lelkét.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)