DRAGON AGE: THE VEILGUARD (PS5)

A sárkány kora leáldozott?

Valahogy soha nem voltam rajongója a Dragon Age univerzumának. Számomra hiányzott belőle a kreativitás: a mítoszok, a lények, de még a történetvezetés terén is gyakran éreztem a fantázia hiányát. Ennek ellenére becsülettel végigjátszottam az összes részt, és az Inquisition volt az, amelyik talán a legjobban elkapott. Bár nem számoltam a napokat, míg megérkezett a legújabb rész, fél szemmel azért mindig figyeltem, mi történik a megjelenése körül. Most itt a Dragon Age: The Veilguard, hogy megmutassa, vajon méltó-e a széria folytatására vagy magára borítja a feledés leplét.

Ez nem is Dragon Age!!4! – A játékmenet

A Dragon Age széria játékmenet szempontjából mindig is olyan volt, mint egy kezdő mágiahasználó: egyszer sikerült, máskor kicsit mellé ment a varázslat. A Dragon Age: Origins a taktikai szerepjátékok rajongóinak kedvezett, míg a második rész már az akció-orientáltabb „gombnyomkodós” irányt célozta meg. A Dragon Age: Inquisition megpróbálta a két világot összegyúrni: a taktikázás és a lendületes küzdelmek keveréke lett. Ezeket szem előtt tartva kijelenteni, hogy a Veilguard harcrendszere nem illeszkedik a sorozatba, egyszerűen nem állja meg a helyét.

A Veilguard ugyanis ismét a pörgősebb, interaktívabb küzdelmek felé terelte a játékot. Bár akciójátéknak még nem nevezném, az biztos, hogy a támadás és kitérés gombokat fogjuk koptatni leggyakrabban. Sajnos a harcrendszer nem képes kitörni a monotonitás mocsarából: a legtöbb esetben vagy az ellenfél védelmét törjük meg, vagy egyszerűen csak nyomkodjuk a színes életsávok alapján a megfelelő támadásokat. Sőt, ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor nincs is szükség a négyzeten kívül más gombot használni, ugyanis az egyszerű csapásokkal is áttörhetjük az összes védelmet – csak kicsit tovább tart. Emellett sem a kombók, sem pedig a képességek nem túl látványosak, így ez sem motivál arra igazán, hogy gyakran használjuk őket.

A csapatunk maximum három főből állhat, és bár a társaink szabadon cserélgethetők – néhány küldetés kivételével –, a választás sokkal inkább szimpátián, mint funkcionalitáson alapul. Mindenki tud gyógyítani, támadni, és némi buffal támogatni minket. Úgy érződhet, mintha a játék elfelejtette volna, hogy a diverzitás nemcsak a karakterek személyiségében, hanem a harci képességekben is izgalmas lehet. Ráadásul mindenkinek, minket is beleértve, összesen 3-3 aktív képessége lehet egyszerre. Habár ezeket a csatákon kívül kedvünkre váltogathatjuk, nincs köztük akkora eltérés, hogy erre bármikor szükség legyen.

A szerepjátékos elemek is kissé felszínesek. Bár egy masszív képességfa áll a rendelkezésünkre, ahol 20. szint után specializálódhatunk is, a legtöbb fejlesztés unalmas, passzív bónuszokat kínál: 10%-kal több pajzssebzés, 15%-kal csökkentett töltési idő és így tovább. Van ugyan 1-2 képesség, ami kissé jobban megváltoztatja a játékmenetet, mint például azok, amik bizonyos támadásokat átkategorizálnak, ezzel további bónuszokat alkalmazva rájuk – azonban ez minden. 

Egy jó társaság viszont még a gyengébb harcrendszert is elviselhetővé teszi, és itt a játék szerencsére nem okoz csalódást. A fejlődésük nem a harcok során gyűjtött XP-től függ, hanem a történet során kialakított kapcsolatainktól. Ha elnyerjük szimpátiájukat – például azáltal, hogy kedvükre való válaszokat adunk a párbeszédek során –, azzal képességpontokat is nyerünk. Ez a mechanika ügyesen ösztönöz arra, hogy ne csak „statikus bábunak” tekintsük őket, hanem figyeljünk személyiségükre és motivációikra is.

Bellara, az empatikus felfedező például nem fogja jól viselni, ha mindenkibe beleállunk, míg Taash, a sárkányvadász, unni fogja, ha minden problémát el akarunk simítani. Az egyensúly megtalálása nem mindig egyszerű, de a rendszer sokkal élőbbé és valóságosabbá teszi a karaktereket.

A legfájóbb pont talán az, hogy a The Veilguard könnyen válhatott volna sokkal kiemelkedőbbé. Miért nem használja például a Guardians of the Galaxy vagy a God of War folyamatos párbeszéd-alapú mechanikáját? Egy állandóan zajló társalgás a szövetségeseinkkel sokkal dinamikusabbá és emlékezetesebbé tette volna az utazásokat. Ehelyett leggyakrabban vagy teljes csendben masírozunk, vagy ugyanazokat a harci kiáltásokat ismételgetjük, mintha egy beakadt lemezjátszóból álló csapat lennénk.

Mi ez a woke $#@t?!?!?! – A történet

Rengeteg fórumon, cikkben megjelent az, hogy egy újabb nagyszabású játék esett áldozatául az LGBTQ+ ideológiának és már megint beleerőltetik valamibe a woke-ságot. Egy „középkori fantasy” világban, ahol sárkányok, griffek, elfek és élőhalottak jelenléte teljesen természetes, valahogy furcsa azon problémázni, hogy néhány mellékküldetés szövegében felbukkannak a „transz” vagy „nem-bináris” szavak. Ráadásul ezek nagyobb vihart kavartak, mint amekkorát az előfordulásuk indokolna, ugyanis nagyjából 5 alkalommal fogunk találkozni ezekkel a kifejezésekkel.

Ezenkívül a „beleerőltetés” vádja is alaptalan. A Dragon Age sorozat már a kezdetektől támogatta a különféle identitások és kapcsolatok megjelenítését – gondoljunk csak arra, hogy az Origins óta lehetőségünk van azonos nemű karakterekkel romantikus kapcsolatot létesíteni. A felháborodás inkább emlékeztet a Baldur’s Gate 3-ban történt „medvés incidensre”, ahol egyesek a saját döntéssorozatuk végkimenetelén háborodtak fel. A The Veilguard is hasonló helyzetet teremt: aki ezekbe a párbeszédekbe belebotlik, valójában tudatosan választotta ezt az irányt. A probléma tehát nem a játékban, hanem a kontextusától megfosztott kifogásokban rejlik.

A fő történet a jó és a rossz örök harcát, hatalmi játszmákat és világvége-megakadályozós kliséket jár körül. Ezzel nem is lenne probléma, ha mindezt izgalmasan és csavarosan tenné, de sajnos az események gyakran kiszámíthatók. Ha láttál már egy fantasy történetet, akkor valószínűleg a The Veilguard fordulatai sem fognak túl nagy meglepetést okozni. Viszont a mellékküldetések már jóval szórakoztatóbbak. Bár nem váltják meg a világot, mégis üdítő a változatosság: nem minden feladat arról szól, hogy öld meg ezt vagy vidd oda azt. Egyes küldetések különböző érzelmi mélységekbe is képesek elvinni, ami kellemes meglepetés a főszál kissé lapos vonalához képest.

A társaink személyes küldetései nekem pedig kifejezetten tetszettek. Az írói kreativitás itt sokkal jobban megmutatkozik, és a szinkronszínészek is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a karakterek élőnek tűnjenek. A végén már kifejezetten izgultam, hogy hogyan kerekedik ki a kedvenc szereplőim története. 

A The Veilguard erőteljesen épít a korábbi Dragon Age játékok eseményeire. Ez alapvetően jó hír, de felvet néhány kérdést. Például miért nem lehet importálni a Dragon Age: Inquisition mentéseit? Miért nem tűnhet fel az általunk megformált régi főhős akár csak egy rövid cameo erejéig, ha már egyszer megmentettük a világot? A régi karakterek és döntéseink csupán statikus utalásokként élnek tovább, ahelyett, hogy valódi hatást gyakorolnának az új történetre. Ezek az apró kapcsolódási pontok jelentősen gazdagabbá tehették volna az élményt. A The Veilguard története tehát önmagában is fogyasztható, de sokkal többet is kihozhattak volna belőle.

A Dragon Age egy dark fantasy – A dizájn

Amikor megjelentek az első képek és előzetesek a The Veilguardról, az internet népe gyorsan rásütötte, hogy „eldiznisedett”. A meseszerű, kicsit a gyurmafilmekre hajazó grafikai stílus valóban meglepő választás egy dark fantasy játékhoz, és kezdetben én is szkeptikusan fogadtam. A játékot végigjátszva sem győződtem teljesen meg ennek a döntésnek a létjogosultságáról, egy dolog azonban biztos: az összkép mérföldekkel jobb, mint amit a promóciós anyagok sugalltak. Kicsit weird ugyanezt így kiemelni, de a karakterek hajának és szőrzetének megvalósítsa egészen lenyűgözőre sikerült.

A The Veilguard világát szinte mozaikszerűen építették fel, a régiók közötti különbségek szembetűnőek és hatásosak. Arlathan erdeje varázslatos, tele van történelemmel, míg Dock Town al- és felvárosainak kettőssége remekül tükrözi a társadalmi rétegeket: a gazdagabb negyedek csillogó felszíne éles kontrasztban áll az alsó szintek koszos, kissé reménytelen atmoszférájával. Azokkal sem értek egyet, akik szerint a The Veilguard ne lenne sötét, a hangulatát tekintve. Dock Town például egy brutális hatalomátvétel helyszíne, ahol a harcok után az utcákat hullák borítják. Hossberg mocsaras vidéke pedig egy baljós, fertőzött táj, ahol a Blight mindent elpusztított – emberi és állati életet egyaránt.

Látvány szempontjából a játék tehát erős, sajnos azonban élet annál kevesebb van benne. A városok és tájak gyakran olyanok, mint egy gyönyörű színpad, ahol a színészek saját életük mellékszereplői csupán. Hiába fedezhetünk fel gyönyörű helyszíneket, a Baldur’s Gate 3 által felállított lécet itt nem sikerült megugrani. Ott minden karakternek saját rutinja volt, külön szinkronizálták őket, és az apró részletek tették élővé a világot. De ezt már sok évvel korábban a The Witcher 3-nak is sikerült meglépnie. Van elvétve néhány figura, akikkel tudunk egy-két mondatot váltani, ezt leszámítva azonban nagyon steril, csendes és leginkább kihalt minden.

A Dragon Age: The Veilguard közel sem rossz játék, és semmiképp sem érdemli meg az internetes fórumok harsány gyalázkodását. Ugyanakkor nem hozott semmi olyat, ami igazán maradandóvá tenné. A látvány és a helyszínek dizájnja kiemelkedő, de a közepes harcrendszer és a jelentéktelenné egyszerűsített fejlődési mechanika ellensúlyozza az élményt. A történet nagy fordulatokat nem tartogat, de a csapattársaink személyisége és személyes küldetéseik képesek életet lehelni az eseményekbe. A játék végére könnyen úgy érezhetjük, hogy társaink szinte barátainkká váltak – és ha ez egy jó RPG mércéje, akkor a The Veilguard ebben biztosan jól teljesít. 

Mindezek mellett azonban befejezése egy korszak lezárásának is tűnik. Figyelembe véve a kilencéves, viharos fejlesztési folyamatot, nem lenne meglepő, ha ez lenne a Dragon Age utolsó felvonása. Így viszont még fájóbb, hogy a füstje nagyobb volt, mint a lángja – egy széria vége lehetett volna emlékezetesebb is.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)