Dispatch (Pilot) (PS5, PSN)

Kedvcsináló az első két rész alapján.

Az elmúlt években pont kifelé tartunk a szuperhős imádatból: a nézők egyre lanyhuló érdeklődéssel fogadják az egyre gyengébb minőségű filmeket. Nincs ebben semmi meglepő, volt már ilyen, legutóbb például a zombikkal. Ettől függetlenül napjainkban is rá lehet találni igazi gyöngyszemekre, az viszont tény, hogy ehhez cserébe muszáj villantani valami extra csavart, fantáziadús és eredeti ötlet. Például, hogy a három generáción át öröklött hős szerepből kibukó emberünk kénytelen szögre akasztani szebb napokat is látott páncélját, hogy innentől egy feltörekvő csapatot támogasson majd diszpécserként és segítse őket jobb önmagukká válni. Ez a Dispatch felütése, ami az első két rész alapján az év egyik legkellemesebb meglepetése is lehet.

Mert olyan szórakoztató kalandban lesz részünk, amire mostanság a Marvel csak könnybe lábadt szemekkel vágyik. Az egykor szebb napokat is látott Telltale Games fénykorát idéző projekt azért is meglepő, mert mind azt hittük már, hogy ebben a műfajban nincs már több. Most pedig mégis olyan szórakoztató módon tálalják ezt az interaktív sztorit, ami azt mutatja, hogy kellő kreativitással lehet még itt emlékezeteset alkotni. Mondjuk valahol érthető, mert ha megnézzük, az Adhoc Studio nagy része az említett elődből érkezett, ráadásul pont azok a személyek, akik még a csúcs címeiket hegesztették.

A teljes sztorit egy 8 részre tervezett, hetente 2-2 epizóddal megjelenő formátumban fogjuk megismerni, ami aztán a fogadtatástól függően lehet csupán egy első évad. Az alapok tehát ismertek, folyik a történet fonala, mi pedig bizonyos pontokon beavatkozhatunk, illetve döntéseket hozhatunk, amik egy része kihatással lesz a jövőre nézve. Ezzel persze nem elégedtek meg a fejlesztők, így belekerült még egy meglepően mély és ügyes csapat-menedzser szimulátor is, ami elsőre szórakoztatónak tűnik, de igazán majd csak az évad végén fog kiderülni, hogy hosszú távon is így marad-e.

Robert Robertsont alakítjuk, akit a világ inkább a hatalmas vasgúnyába bújt Mecha Manként ismer, pontosabban a harmadikként, mert anno még nagyapánk fejlesztette a páncélt, amit később apánk örökölt meg. Ám 15 évvel ezelőtt a gonosztevő Shredder megölte őt, így Robert volt kénytelen azzá a hőssé válni, akire az embereknek szüksége volt. Napjainkban viszont a nagy gonoszt szabadlábra helyezték, így elérkezett a bosszú ideje. Ez nem sikerül túl eredményesen, így minden erőnktől megfosztva érkezünk a helyi szuperliga irodájába, hogy betöltsük új munkakörünket, a Főnix Csapat diszpécsereként.  

Ez a szedett-vedett társulat korábban bűnözőként tevékenykedett, ám a rehabilitációs program során igyekeznek igazi bajnokokat kovácsolni belőlük. Ebben kell, hogy segítsük őket, és ilyenkor csapunk bele a Dispatch valódi játék részébe. Műszakunk alatt egy monitoron látjuk Los Angeles egy szegletének térképét, ahol rendre bukkannak fel a megoldandó bűntények, katasztrófák vagy egyszerűbb megbízások. A mi feladatunk az lesz, hogy elemezve a szituáció részleteit és figyelembe véve a csapattagok képességeit, erősségeit és gyengeségeit, a probléma megoldására legmegfelelőbb arcot küldjük. Ha pedig minden jól megy, embereink szintet lépnek és valamelyik attribútumukat növelhetjük egy ponttal.

Figyelni kell rá, hogy időben reagáljunk, lesznek a tagoknak egyéni igényeik is és sokszor egy ügy eszkalálódhat is, amit tanácsainkkal szintén mi fogunk tudni kezelni. Ezek hasonlóan működnek, mint egy párbeszédnél a válaszopciók és függhetnek attól, hogy éppen ki van a helyszínen. Ezek mellett olykor informatikai képességeinkre is szükségünk lesz, hogy valahova behackelhessük magunkat, így segítve a srácok munkáját, ami szintén egy jópofa és pont annyira változatos minijáték, hogy két rész után még ne unjam. 

Ritkán van szerencsém hasonlót írni, de a stuff három legfontosabb művészeti aspektusa mind kiemelkedő: a rajz, az írás és a hangok. A grafika a legjobb rajzfilmeket idéző, vibráló színekkel és éles kontúrokkal megálmodott összképe az első pillanatban képes magával ragadni a gamert. Stílusa és világa erősen hajaz az Amazon nagy népszerűségnek örvendő Invincible sorozatához, de egyáltalán nem érződik koppintásnak vagy szolgai másolatnak. Nagyon nehéz megmondani, hogy mikor nézünk átvezetőt és mikor pörög szemünk előtt valódi in-game tartalom, annyira jók a koreográfiák, animációk és vágások. Ezek mellett még egy érdekes megoldással sikerült ráerősíteni a rajzfilm érzésre.

Induláskor kiválaszthatjuk, hogy szeretnénk-e élni a QTE-k adta játékélménnyel, vagy inkább az írókra bízzuk ezen döntéseket. Ezek főleg a bunyók során villannak fel, de egyáltalán nem szükségesek villámreflexek kezelésükhöz: ha épp nem voltak az ujjaim a kontroller gombjain, akkor is volt elég időm reagálni. Teljesen meg tudom érteni, ha valaki inkább kikapcsolná őket, annyira jól vannak meganimálva ezek a jelenetek, hogy néha tényleg megakasztónak tűnik, mikor belassul a kép és ránk várva felvillan egy ikon.

De az írás, na hát az mindent visz. A párbeszédek, a poénos odaszólások, egy szikrázó vita az iroda konyhájában, mind-mind annyira emberi és szórakoztató, hogy a stáblistáig nem is tudtam letenni a DualSense-t. Néha Robert fricskái kicsit talán túl vannak írva, de ez a karakteréből fakad, ami egyelőre még nagy kérdőjel nálam, ahogy majdnem mindenki másé is. Ő a tipikus szarkasztikus dumagép, de itt van mellette a szokásos lázadó emós csaj is, vagy a kedves nagy melák Hawaiiról. Aki a mosdóban azt is megmutatja, hogyan szokta befejezni a bio-break dolgát kéz nélkül, de ez egy másik, sírva röhögős történet. 

Szóval nagyon remélem, hogy a klisés felszín mellé idővel mélyítik majd a karaktereket. Ennek néhányuknál már most is vannak jelei, mondjuk Chase esetében, akinek szomorú sorsa, hogy ugyan ötvenszer gyorsabban tud mozogni bárkinél, ám ezért cserébe ugyanilyen gyorsan öregszik is. Ha tudnak még ehhez hasonló, ötletes apróságokat belecsempészni a szereplőkbe, akkor nem lesz gond.

Ami miatt viszont még így is működnek, az a zseniális szinkrongárda munkája. Robertet a nagy kedvencemből, a Breaking Badből ismerős Aaron Paul szólaltatja meg, de hallhatjuk még a sokat foglalkoztatott Laura Bailey és barátai hangját a Critical Role csapatából, de olyan filmes színész is erősíti a bandát, mint Jeffrey Wright, többek között a Westorldből. Egyszerűen csak jó ülni és nézni az átvezetőket, hallgatni a dialógusokat és figyelni, hogy merre is fut ki ez az egész.

Én biztosan maradok a további részekre, mert együltő helyemben sikerült ledarálni az első két fejezetet és nagyon várom, hogy megtudjam hogyan végződik a félbemaradt bosszúhadjárat, mi lesz a belengetett romantikus szállal, megpuhul-e Invisibitchgal és sikerül-e összekovácsolni a Főnix csapat tagjait. 

Az már más kérdés, hogy a hagyományos videojátékos mechanikák, mint a hackelés és csapatterelgetés mennyire tart ki a széria végéig, remélhetőleg nem tolják túl vagy időben feldobják valamivel. Ebben mondjuk nagy előny a heti bontásban érkező megjelenés, mert az első duóban például jól elosztották a tennivalókat, mindenből volt egy kevés és hetente 2-3 órában még az is szórakoztató tud maradni, ami mondjuk egy fél napos darálás alatt már unalomba fulladna. Én tehát tűkön ülve várom a folytatást és nektek is csak ajánlani tudom!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)