Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Destroy All Humans! (2020) (PS4, PSN)

Egy lépést előre, kettőt hátra, de legalább emberekre taposok! (videoteszttel)

(A játékról videoteszt is készült, így ha nincs kedved olvasgatni, nézd meg a cikk végén videónkat!)

A masszív, brutális költségvetésű, emberek százai-ezrei által készített, úgynevezett „AAA” és a független, párfős csoportok megvalósított álmai között vannak az „AA” kategóriás címek: olyan játékok, amelyek szűkebb, feszesebb élményeket nyújtanak, fókuszáltabb a kivitelezésük és a mérsékelt siker is elegendő ahhoz, hogy nyereségesek lehessenek. Ilyen alkotások zömével  a PlayStation 2-es érában voltak – csak akkor még nem így hívták őket –, most pedig, amikor minden nagyobb alkotás egyre nagyobb, püffedtebb és sokszor már talán túl ambiciózus, friss, üde foltként szolgálhatnak, ha a független szcéna puritánsága sem tudja kielégíteni a játékosok vágyait. A THQ Nordic projektjeivel pontosan ebbe a közbenső sávba pozicionálta magát, sorozatos felvásárlásaival pedig folyamatosan duzzasztotta portfólióját, hogy idővel elkerülhetetlenül is új fejezetekkel vagy feljavított kedvencekkel ragadja meg a büdzsétudatosak figyelmét. Ennek gyümölcse a Destroy All Humans! teljes remake-je, amely eredetije még a két konzolgenerációval előtti korban is ugyanolyan szerepet töltött be, mint amilyet most akar. A végeredmény pedig egy vegyes kis szerzet lett, amely számos kiváló újítást, figyelemreméltó ráncfelvarrást és jobb kezelést szabotál megkérdőjelezendő tervezésbeli változtatásokkal.

Az idegen – mármint az emberiséghez viszonyítva – Furon faj klónozással tartja fenn magát, de minden újabb generáció lassan, de biztosan araszol a genetikai selejt kategória felé. Anno, évezredekkel ezelőtt azonban elrejtették DNS-üket az emberekben, most pedig eljött az ideje annak, hogy learassák az azóta kellemesen gyarapodó állományt. Ehhez indul el az egyik katona, Cryptosporidium-136 (akinek neve egy emésztőrendszeri parazitából ered), akit azonban elkapnak az emberek, így követi őt „hősünk”, a 137-es egyed. A cél tehát – a címmel ellentétben – nem is az emberiség kiiktatása, hanem behódoltatása, hogy egyfajta DNS-farmként operáljanak.

A játék alapvető célja, hogy teljesítsük a különböző küldetéseket, amelyeknél kis sztorikörítés keretein belül vagy gyalogosan, vagy szintén felfegyverkezett űrhajónkkal tudunk feladatokat teljesíteni. Ezekért kapunk egy adag DNS-t – meg persze ki tudjuk szedni az emberek agyát is, illetve a „végbélszondával” (tudom, tudom…) is hasonló hatást érhetünk el –, amit a pályák között fejlesztésekre fordíthatunk: Crypto és vezethető UFO-ja egyaránt fejlődhet, így idővel tényleg az a megsemmisítő egyszemélyes invázió lehetünk, amelyet a cím ígér. Minden helyszín egyébként egy kisebb nyitott világ, ahova visszatérhetünk bóklászni, felfedezni, extra küldetéseket teljesíteni – például elrabolni dolgokat és lényeket, versenyezni vagy pusztítani –, vagy úgy általában komiszkodni.

Anno a Grand Theft Auto: San Andreasszal egy időben érkezett ez a vicces szösszenet, így érthető módon a potenciális játékosok töredéke indult el a Furon hódítók útján. Az évek során kultuszjátékká nőtte ki magát – és több, változó minőségű folytatást is kapott –, így nem túl meglepő, hogy a THQ Nordic úgy döntött, készít belőle egy remake-et. Az újraalkotott változat szépsége, hogy vizuálisan pontosan úgy néz ki, ahogy emlékszünk erre a játékra, és nem úgy, amilyen a valóságban volt, még a nagyfelbontású korszak előtt. Az elmaszatolt, minimálisan kidolgozott és minimális díszítőelemmel ellátott terepek, épületek és tárgyak helyébe bámulatos képi világ lépett. Narancsosan izzó naplemente-fények, zöldellő erdők és tisztások, berendezett kirakatok, kopott útfestések és egyéb szépségek és különlegességek várnak utunkon.

A Destroy All Humans! lelke a humora, és ezt szerencsére változatlanul megőrizték az alkotók. A feldolgozás egy picit még csavart is az összképen: nyitányán a Disney+-on olvasható figyelmeztetésekhez hasonló üzenet vár, miszerint jelen alkotást tartalmi szempontból változatlanul közlik, ami az érzékenyebb játékosokat nehezebben érintheti. A történet az ’50-es években játszódik, és egyrészt paródiája a kornak, másrészt az amerikai idegengyűlöletnek és a „vörös pániknak”. Figuránkat, annak ellenére, hogy szürke, állandóan „kis zöld emberkének” titulálják, és minden pusztítást és brutalitást, amit okoz, a kormány próbálja úgy eltusolni, hogy a kommunistákat vádolja: elvégre a vörösök „görnyedt, alacsony, taszító” termete tökéletesen megegyezik űrlényünk fizikumával. [Az nem bántja, ha leszürkézed, csak ne mondd zöldnek – a szerző.] A készítők nem bonyolították túl a szinkront sem: megőrizték az eredeti hangsávokat és felhúzták azokat, de minden maradt változatlan, így a modern kalandorok szórakozhatnak Crypto és vezetője, Orthopox-13 (a barátoknak csak Pox, akinek a neve a himlőt okozó vírusból ered) príma dialógusain, humoros hanglejtésein és kétértelműséggel teli megszólalásain. Aki ismeri a korszakot, annak gondolatiságát és filmvilágát, az még több utalást felfedezhet: Orson Wellestől A nap, amikor a Föld megálltig van itt minden, szexviccekkel és helyzetkomikumokkal fűszerezve.

Crypto-137 Amerika különféle, archetípusokként szolgáló helyszíneit járhatja be: egy klasszikus, sztereotip tanyán indul, randalírozhat egy vidéki kisvárosban, de később egy kaliforniai tengerparti városba, egy keleti, ipari központba, és természetesen a fővárosba is eljut amellett, hogy egy hírhedt sivatagi, az 51-es körzet mintájára épült titkos bázist is bejár. Az anno is remek diverzitás most pompás színkavalkádban díszeleg, csodás színekkel és képi elemekkel találkozunk, legyen szó karakterünk pulzáló nyílásairól (muhaha), csészealjunk neonfényeiről, egy helyi karneválról, a narancsosan izzó naplementéről vagy a csillogó tengerről. Az emberek mind úgy néznek ki ugyan, mintha gumimaszkot viselnének, ezen pedig elnagyolt gesztikulálásuk se segít, de mindent egybevetve gyönyörűen teremtették újra ezt a világot, amelyet több szempontból picit össze is rántottak: kevesebb az üres tér az eredetihez képest, és minden több tartalommal és jelentéssel van megtömve.

A játékmechanika vonatkozásában már más a helyzet. Míg a kamerakezelés sokkal barátibb lett – igazodva a modern elvárásokhoz -, elég sok olyan „újítást” építettek bele, amik pont, hogy megakaszthatják a játékmenetet. Nagyon leegyszerűsítve a helyzet az, hogy míg a képi világ szempontjából kötötte az eredetit a technika akkoriban, a játékmechanika életképes és szórakoztató volt ebben a formában: tehát míg előbbi javításra szorult, utóbbi maximum finomhangolásra, de nem ilyen jellegű beavatkozásra.

Crypto két módon tud káoszt és zavart szítani a homo sapiensek soraiban. Gyalogosan pszichikai képességeivel tud nagy kalamajkát okozni, és csupán gondolatai erejével tudja felkapni és hajigálni szerencsétlen áldozatait: az új, rongybaba fizikával a maga morbid módján elég komikus tud lenni, amikor egy radioaktív tehenet vágunk egy sétáló csoportba. Karakterünk emellett át tudja venni más emberek alakját a Holobob-technológia segítségével, és amíg képes mások gondolataiban olvasni – amelyek a létező összes klisét és sztereotípiát végigskálázzák –, addig fenn tudja tartani az álcát. Ha pedig az osonás nem pálya, akkor arzenáljával tudja a tápláléklánc csúcsát sokkolni, pörkölni vagy atomjaira szaggatni mindenféle csili-vili effektek kíséretében. Az UFO-vezetés az a klasszikus, eszement szórakozás, ahol – főleg pár fejlesztés után – nincs más tennivalónk, mint ráncigálni a ravaszt és nézni az édes megsemmisülést, akár egy tyúkólról, akár a Fehér Ház itteni megfelelőjéről van szó.

Míg az eredetiben a szanaszét heverő töltényekkel lehetett fenntartani a pusztítás mámorát, ha épp apró szürke végtagjainkkal masíroztunk, addig az új részben különféle tárgyakat kell munícióvá alakítani, ami megakasztja a játékmenet dinamikáját. Az egyébként elég könnyű kaland eredetileg váratlanul frusztráló elemei így még fárasztóbbá válnak, ugyanis az időigényes transzformáció közepette szanaszét lőhetnek minket a puhatestűek – ami fokozottan igaz az egyébként is galádul megtervezett főgonoszoknál.

A Holobob bevetésekor kissé repetitívek tudnak lenni az újrahasznosított egysoros megszólalások, a furcsa megvalósítás miatt pedig előfordulhat, hogy egyszerre beszél hozzánk Pox fontos infókról, miközben egy egybites polgár böfögve konstatálja, hogy nem kellett volna annyi chilit ennie – így pedig lemaradunk a lényegről, ami nem a kellemetlenül élethű öklendezése.

Határozottan előnyös azonban, hogy szürke kis hősünk mozgékonyabb. Jet-packjével amúgy is repkedhet fel-alá, de most már mozgás közben is tud életformákat ráncigálni a pszichokinézissel és szénné sütni másokat fegyvereivel – amely multifunkcionalitás anno kimaradt. Emellett „gördeszkázni” is tud, amivel könnyebb végigsiklani a terepeken. Az alkotók felhasználatlan hangfájlok alapján rekonstruáltak egy az eredetiből kivágott küldetést is, amely kellemes gesztus a rajongóknak, és plusz pár percnyi ördögi kalandozás.

A teljesítmény szempontjából is akadnak gondok: sűrűbb történéseknél beszaggat az akció, meglepően sokat tölt a játék, illetve furcsán van ütemezve is. Utóbbira példa, hogy, míg az eredetiben a küldetések után jött a szabad bóklászás, addig itt visszakerülünk a főhadiszállásra, majd onnan röppenhetünk vissza egy gyilkolászásra, amelyet pár töltési képernyővel tűzdeltek meg.

Alapvetően egy külső nézetes lövölde vár ránk, időnként kissé elavult lopakodós és/vagy követős szegmensekkel. A körítés teszi igazán szórakoztatóvá és szerethetővé, amely most sokkal vagányabb, mint valaha. Játékmenete azonban – mai mércével – már elavult és kissé önismétlődő tud lenni, amely néhol unalmasan egyszerű, máskor irritálóan nehéz. A remake valódi negatívuma épp az, hogy túlzottan hűek voltak az eredetihez, amit azonban buheráltak a játékmechanikán, azzal inkább rontottak rajta, de a játék még így is egy kellemes, borostyánkőben megőrzött időkapszulája a 2000-es éveknek. Ne várjunk túl hosszú vagy tartalmas kalandot, de jópár órára olyan jellegű szórakozás, amellyel ma már elvétve találkozhatunk csupán. Többszintes nosztalgia, minden kedves kis gyengeségével együtt, és izgalmas betekintés lehet az újoncoknak is. Remélhetőleg kissé merészebben mernek majd belenyúlni a folytatás újraalkotásába, mert egy ilyen jellegű címhez azért dukál.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! Ha érdekel, megvásárolhatod a PlayStation Store-ból, ára 13490 Ft.)

1 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Király, nagyon jó lett a videóteszt is! Gratula, srácok!

    4
Advertisements