Dead End Job (PS4, PSN)

Mit meg nem teszek szeretetből.

Reggel hat, csörög az óra, lenyomod, felülsz az ágyban és legalább 15 percet gondolkozol azon, hogy egyáltalán be menj-e dolgozni megint. Ismerős ugye? Szerintem a legtöbbünknek volt már olyan munkája, amit szívből utált. Mégis, valami hajtott minket, hogy kimásszunk az ágyból és tovább folytassuk. A pénz? A félelem? Nos, barátunk Hector Plasm életeben mindkettő van bőségesen.

Ahogy említettem, a Dead End Job főhőse Hector Plasm, aki mindennapi kenyerét nem mással keresi, mint kispályás szellemirtóként elvállalja az összes rémséges melót, amit rábíznak. Utána csak füstölgő romok maradnak és egy olyan hosszú számla, amibe a megbízóink biztosan belepistulnak. Ám egy napon Hector társa, Beryl, aki nem mellesleg a legjobb protonfegyver-forgató a Ghoul B Gone Inc.-nél, alulmarad egy fogpiszkálóra szúrt olívabogyó elleni harcban és kileheli a lelkét. Történetünk itt veszi kezdetét, ugyanis Hector megkísérli megmenteni az őt kísérő kóbor kísértet kedves lelkét. Vajon sikerül elég pénzt összegyűjteni? Vajon sikerül legyőzzük azt rengeteg szellemet? Titokban tudjuk-e tartani, – főnökünk sasszeme elől –, hogy a vállalat pénzéből egy kósza lelket próbálunk megmenteni? Mindez kiderül, ha elég ügyesek vagyunk és rendelkezünk némi türelemmel.

A játék alapfelépítése egyszerű, egy rougelite twinshooter – bal joystickkal mozgás, jobbal célzás és lövés –, ahol 30 nap alatt 1 millió dollárt kell különböző, ám lényegében ugyanolyan munkákkal összegyűjteni, hogy megmentsük Berylt. A monoton melókat különböző helyszínek törik meg, más-más hangulattal és eltérő ellenfelekkel. Több pálya, véletlenszerű szobák, véletlenszerű és számú kísértettel, tárggyal ás akadállyal. A plazmafegyverünkkel addig sorozzuk a kísérteteket, amíg be nem kábulnak, majd egy porszívó segítségével felszívjuk őket, mint egy ektoplazmafüggő Chalie Sheen. Minden egyes befogott kísértet után tapasztalt (XP) jár (és pénz), amivel minden egyes szintlépéskor három perk, azaz képesség közül választhatunk egyet. Rengeteg ilyen perk áll rendelkezésre, valamelyiknek több szintje is van, néhányuk közülük nagyon hasznos (pl. erősebb fegyver, több XP, több pénz) néhányuk pedig kevésbé (robbanásálló nadrág, ördögűzés). Ezeket pályánkként megtartjuk, kivéve, ha kilépünk egy munkából vagy meghalunk – ezért is roguelite. Ekkor automatikusan lefokoznak minket és kezdhetünk megint elölről képességeket gyűjteni. Igen. Ez okozhat némi frusztrációt, főleg a vége felé, ahol a játék egyre nehezedik, az idő pedig fogy. Ugyanis ha 30 nap alatt nem sikerül összegyűjtenünk az egymilliót, akkor vége a dalnak, Beryl lelke megy a süllyesztőbe. Ilyenkor az első naptól kezdhetjük újra. Az összegyűjtött pénzből új pályákat nyithatunk meg, amiből összesen öt van, így jutva nehezebb, de több bevételt termelő munkákhoz. A munkahelyi számítógépünkön elérhetőek kihívások, amiket ha teljesítünk, pénzt, illetve jegyeket kapunk, amikkel az alkotók rajzait nézhetjük meg.

A mechanika egyszerű, jól bevált, sokat látott. Ezen a szinten sajnos a játék erősen gyenge, ennél kiforrottabb darabok is vannak szép számmal a műfajban. Ami viszont ezt a kalandot emlékezetessé teszi, az a stílusa. Egészen lenyűgöző irányzatot raktak össze a stúdióban. A hangulata és külleme borzasztóan emlékeztet a 90-es, 2000-es évekbeli Cartoon Network független rajzfilmjeire (Bátor, a gyáva kutya; Boci és Pipi; A Görcs ikrek; Én vagyok Menyus), illetve egy kicsit hajaz a Rick és Mortyra, játékfrontot pedig az első Plants vs. Zombiesra is. Ez a nosztalgikus hangulat egyből magával ragad, nem beszélve az idepasszoló zenéről, ami, bár repetitív, egyáltalán nem idegesítő, és szintén a régi rajzfilmek megunhatatlan hangvilága előtt tiszteleg. Ehhez pedig hozzájön a játék legnagyobb erénye: humora. A dialógusoktól kezdve a rengeteg különböző kísérteten és megannyi használható tárgyon át a játék tele van vicces pillanatokkal. Sőt, ki merem jelenteni, hogy az egész játék minden kis apró szegletében találni valami mosolyogni valót, legyen szó akár filmekre való utalásokról, vállalati viccekről, vagy poénos kísértetnevekről. Még azon is viccelődnek a karakterek egy sort, ha az egész játékot újrakezdjük. Több példát csak azért nem mondok, mert ezt jobb első kézből megtapasztalni. Garantáltan lesz min kacagnunk. Egy darabig.

Habár a stílus egyedi, nem tudja elfedni a játék hibáit, legalábbis nem teljesen. Olykor roppant szűkös termekben találjuk magunkat, ahol akár 4-5 kísértet is az életünkre akar törni, ez pedig gyakran méregbe fordítja az amúgy kellemes szellemgyilokot. A kísértetek mindenen átmennek – ahogy szokás –, illetve a lövedékeik nagy része is. Hector ellenben csak akkor tud átlőni egy tárgyon, ha azt már elpusztította, átmenni viszont ekkor se tud rajta. Sőt, inkább fennakad ezeken. Gyakorlatilag  mindenben, de tényleg. A játékban fontos a pozicionálás és az állandó mozgás, de gyakran olyan tereptárgyakban akadunk fel, amiket nem is látunk, vagy nem gondoljuk azt, hogy ezen fent tudnánk akadni. Ezek a bosszantó helyzetek akár a karrierünk végét is jelenthetik, és általában nem rajtunk múlik, hogy elbuktunk. Ehhez hozzájön még az a furcsa szög is, amivel a pályát látjuk, mert sokszor nem egyértelmű, hogy egy-egy kísértet hol lebeg, vagy az, hogy egy lövedék a fejünk felett fog elmenni vagy a mellkasunkba csapódik.

Ahasználható tárgyak, amiket a tereptárgyak szétzúzásával és a kísértetek megölésével nyerünk ki gyakorta hasznosak, és annyi van belőlük, hogy nem is találtam meg mindet. Gyakran ezek az itemek nem, hogy nem hasznosak, hanem egyenesen minket hivatottak megszívatni. Éppen ezért nagyon hamar csak a gyógyításra használt tárgyakat tartottam magamnál (csak kettő lehet nálunk egyszerre és tovább lehet vinni másik pályára), ha pedig egy új dolgot találtam, azt harcon kívül próbáltam ki, nehogy ráfizessek. Utána pedig szívtam a fogam, hogy ez bizony jó lett volna máshova.

Rengeteg egyedi szellem van a játékban, ami szintén erősít a stílus és a humor esszenciáján, de hamar ugyanazokba a kísértetekbe fogunk botlani, csak kissé más külsővel. Ez egy ilyen jellegű, néhány órás játéknál abszolút rendben van, de így sajnos hozzátesz a játék önismétlő mivoltához, és inkább a szellemek számával egyensúlyozza a változatosság hiányát. Míg az elején rengeteg újszerű stílusos részt találunk, ez a játék közepe felé megszűnik és belesüpped abba monoton fárasztó unalomba, amilyen egy igazi reménytelen munka.

Főképp azoknak tudom ajánlani a Dead End Jobot, akik szeretnének felülni egy kis nosztalgiavonatra és akik szeretik az egyedi stílust. Azoknak pedig, akik még nem játszottak ehhez hasonló játékkal, könnyű kezdés lehet a nehezebb címek előtt. Alkalmanként, rövid ideig egészen príma szórakozást tud nyújtani. Sajnos a lehengerlő stílus csak ideig-óráig érdekes, hamar elveszti az egyediségét, és kitűnnek a csiszolatlan elemek. Éppen ezért , még ha fáj is a kellemes emlékek miatt, a dizájn nem elég ahhoz, hogy feljebb emelje az értékét három csillagnál. A történet egyszerűségéből látszik, hogy a játékot eredetileg mobilra szánták, hiszen nem bonyolult és bármikor bele lehet ugrani, Venkmanezni egy darabon. Ez a kaland olyan, mint egy színes, illatos, szép csomagolású, cukormázas reggelizőpehely. Gyönyörű, érdekes külső, de hamar rájövünk, hogy nincs benne tényleges tápérték. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akiknek a játék szórakoztató lesz. Viszont, ha igazi veterán vagy ebben a zsánerben, nem izgat a lenyűgözően egyedi stílus és a következő The Binding of Isaacet keresed, akkor neked ez a játék semmit sem fog nyújtani.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)

★★★
KÖZÉPSZERŰ
Kiadó: Headup Games
Fejlesztő: Ant Workshop
Méret: 570.36 MB
Megjelenés: 2019. december 13.
Ár: 4490 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

Hozzászólás