Darwin's Paradox! (PS5, PSN)

Nyolcadik csápom a halál.

A Konami úgy tűnik, szépen lassan kezd magához térni. Tavaly több címmel is jelentkeztek, köztük kisebb indie felkarolásokkal és nagy múltú franchise-ok újabb epizódjaival egyaránt, a legutóbbi State of Play alapján pedig a közeljövőben is folytatni kívánják ezen jó szokásukat. Ennek egyik első fecskéje pedig a Darwin’s Paradox!, amely egy kis polip kalandját meséli el, aki csupán legjobb barátját szeretné kiszabadítani, ám ténykedése közben sokkal nagyobb titkokra bukkan. Ha az előbbi mondat után egy halk sóhajjal lapoznál tovább, hadd figyelmeztesselek, hogy ne tedd, mert az év egyik legőrültebb kalandjából maradnál ki.

Pedig az egész egy szimpla mentőexpedíciónak indult. Mondjuk az, hogy eleve egy repülő csészealj halászta ki tapadókorongos cimboránkat, meglehetősen árulkodó volt, de azt nem sejtettem, hogy ekkora dilibe torkollik a sztori. Persze, semmi komolyra nem kell számítani, a legtöbbször csupán a pályákon történő események és a háttérben kibontakozó részletek útján rakjuk össze, hogy miről is van szó, miközben igazból mi csak mászkálunk előre. Arról igazán nem tehetünk, hogy nyomunkban megsemmisül a földönkívüliek (zseniális Ufood névre hallgató) ételfeldolgozó üzeme, víz alá kerül titkos bázisuk és még az humánidegenerőforrás és koordinációs irodájuk is a földdel kerül egyenlővé. Hupsz, talán túl sokat mondtam, de máris elkezdtél jobban figyelni, nem igaz?

A játék alapvetően egy oldalnézetes ügyességi cucc, ahol reflexeink és helyzetfelismerő készségünk segítségével kell átsunnyogni a szinteken. Mivel apróságok vagyunk, így a lopakodás alapvető részét képezi mozgásunknak, de emellett olyan extra tulajdonságokkal is felvértezett minket az evolúció, mint a környezetbe olvadás képessége, vagy egy tintapamacs kilövellése, ami nemcsak rejtőzködésünket segíti, de bizonyos kapcsolókat, gépeket is működésbe hozhatunk segítségével. Ezen adottságainkat folyamatosan elevenítjük fel, a fejezetek nagy része pedig erősen fókuszál is ezek megfelelő használatára. Meglepett, hogy amikor már azt hittem, egy-egy ilyen készségünkről elfeledkezett a stuff, pont jött egy olyan rész, ami megkövetelte ezek egyikét.

Szűkös lehetőségeinkhez képest sokféle mókában lesz részünk. Van, hogy az őrök lámpáit és árgus tekintetüket kerülgetve kell átjutni a terem vagy nyílt terep túloldalára, olykor a vízben lubickolva, egy-egy hordót megragadva kell leárnyékolni magunkat a minket kutató droidok fénycsóvája elől. Olyan is előfordul, hogy fékevesztett tempóban kell menekülnünk az összeomló épület darabjai vagy mélytengeri barlangrendszer sziklái között. Megesik, hogy sötétben világító masszába lépve kell okosan túljutnunk a patkányokkal teli sötét járatokon, de nem ritka a gépezetek és fogaskerekek közti szlalomozás sem. Eleinte még visszafogott kihívások várnak ránk, de félidő környékén rákapcsolnak a fejlesztők és egyre jobban elkezdik feltekerni a nehézséget, a végére pedig kifejezetten sokszor fogunk újra és újra nekifutni az utolsó mentési pontnak, amiből szerencsére igen sok lesz. 

Ezzel kapcsolatban tapasztaltam azt is, hogy egyes részeken több, különböző mechanika is működésbe léphet, mind a saját ritmusukban és ezek sokszor pont úgy szinkronizálódnak, hogy lehetetlen sikeresen átjutni rajtuk. Például a himbálódzó platform mindjárt leszakad, nekünk pedig át kéne ugranunk a mellette lévőre, de a ránk vadászó sirály pont akkor repül arra, amikor épp nekiveselkednénk. Érdekes módon, többszöri próbálkozás után jól jön ki a ritmus és minden gond nélkül sikerült teljesíteni a pályát. Ez a „trial & error” élmény más esetekben is jelen volt, amikor első ránézésre lehetetlen felismerni bizonyos helyzeteket, mintázatokat, pláne, ha út közben ezek változnak is, így kénytelenek leszünk sokadik nekifutásra bemagolni az időzítéseket. Illetve ott van a mozgás is, ugyanis rém pontatlan az irányítás. Ez főleg a vízben lubickolva, illetve egy későbbi pálya meglepetését irányítva (valószínűleg koncepcionális okból) érezhető, és okozhat majd némi frusztrációt. 

Ezek nem hatalmas negatívumok, csupán annak a jelei, hogy egy kezdő stúdió munkájával van dolgunk, amire véleményem szerint egy kicsivel több áramvonalasítás rá fért volna. Na meg némi hibajavítás, mert ha a nehézség miatt nem is kaptam agyérgörcsöt, a kifagyások miatt sajnos igen. Remélhetőleg csak a tesztpéldány végett és mielőbb javítják, de sajnos igen sokszor dobott ki a szoftver, és olyanról is hallottam, akinek a játék közben egy túlmelegedésről kapott hibaüzenettel kapcsolt ki a konzolja.

A pályák felépítésének és hangulatának köszönhetően még a nehézség és hibák ellenére is elképesztő flow-ja van a proginak, csak úgy pörögnek bele az órák (már az a 4-5, ami alatt végig lehet játszani), sosem válik unalmassá vagy vontatottá. Egyszer sem éreztem, hogy ugyanazokat a leckéket mondatja fel velünk, csak most más környezetben, pedig jóformán 2-3 gombot nyomogatunk végig, mégis be tud rántani és a végéig nem ereszt. A háttérben látható rengeteg vizuális geg, a temérdek kikacsintás meg rejtett poén pedig sejtelmes összemosolygásokkal és nagy felnevetésekkel fűszerezi az alapból is szórakoztató élményt. Sajnos pont emiatt meglehetősen rövidnek érződik a kampány, két hosszabb délután elteltével már a meg is tekinthetjük a stáblistát, ami ráadásul meglepően hirtelen következik be, így a vége már-már összecsapott érzést kelt. Én végig meg voltam róla győződve, hogy vár még rám egy titkos szint, de sajnos nem lett igazam.

Ami szintén segítette a teljes bevonódást, az az audiovizuális körítés, ami pompásan sikerült. A sejtelmes és adrenalin pumpáló szólamok remekül kiegészítik az Unreal Engine 5 által prezentált látványt. Többször hozta egy jelenkori animációs film szintjét, a figurák és a kis kék csápos főszereplőnk animációja is rájátszik a rajzfilmes stílusra. Mindemellett remekül jelenítették meg a ’60-as évek jól felismerhető világát, a lekerekített autóktól kezdve, a korai James Bond filmekből is ismerős, titkos bunkerekig.  Csupán azt sajnáltam, hogy a pályák nagy részét lekapcsolt lámpával kell élveznünk, ami vélhetően a lopakodás miatt van, de olyan jó lett volna többször gyönyörködni a grafikában és nem folyamatosan a félhomályban vagy a konkrét sötétségben tapogatózni. Pedig a program képes rá, a prológus alatt bizonyítja is ezt.

A francia ZDT Studio csapata pedig bebizonyította azt, hogy megvan bennük az a spiritusz és csipetnyi bolondság, amivel csodálatos és szórakoztató játékokat tudnak majd létrehozni. Addig viszont itt van nekünk a kis kék polip kalandja, amit mindenkinek bátran tudok ajánlani, akiben van azért kellő kitartás és bírja a pont határon mozgó kihívást. A teljes ára sem vészes, de az első akció során tényleg érdemes rácuppanni. Ha pedig a folytatásban kicsit igazítanak a nehézségen és stabilabb kódot varázsolnak alá, minden esély megvan rá, hogy egy klasszikust ünnepeljünk. Debütáló projektjük a vízből kikászálódást követő első lépéshez képest pedig remek lett.

(A játékot a Magyarországon forgalmazó Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük!)