Éjjel nappal August.
Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb ember nem csak simán szereti az olyan mindennapi rituálékat, mint a reggeli kávé a kollégákkal vagy a megszokott útvonalak orrvérzésig történő használata, hanem annyira durván ezekre az apró dolgokra építjük fel az életünket, hogy ha valamilyen váratlan esemény felborítja a megszokott napirendet, az a nap további részére is keményen rá tudja nyomni a bélyegét. Pontosan ugyanilyen szokások és megszokások mentén történik a tesztelésre kapott címekbe történő belemélyedés is: megtalálni a tökéletes időpontot arra, hogy ne zavarjon semmi és senki, lenémítani az értesítéseket a telefonodon, bekészíteni valami kajcsit / italt, és ráfeszülni a Share gombra, hogy biztosan ne maradj le egy meghatározó mozzanatról sem…
Offkorz, ahogy a mondás tartja, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket… A Dark Nights with Poe and Munro esetében a fent ecsetelt, alapos műgonddal felépített rendszert egy pillanat alatt vágtam a sarokba, miután egy ártatlan kora esti filmnézés reggelig tartó házibulivá vált, melynek első mozzanata valahogy így hangzott: „nézzük meg a Becstelen Brigantikat ivós játékkal”. Mivel egy jól összeszokott társaságról van szó, akikkel pl a Dark Pictures cumókat szoktuk kipörgetni, az este egy pillanatánál bedobtam, hogy nem nézünk-e bele ebbe az új FMV csodába.
Az elhatározást tett követte és hamarosan egymás szavába ordítva merültünk bele a D’Avekki Studios legújabb gyöngyszemébe. Saccperkábé másfél órával később az alább kép bontakozott ki: valaki látványosan durmol az ágyon, 10 percenként félálomban bizonygatva, hogy ő nem alszik. Aztán ott van a srác, akinek a mobiljából a Candy Crush összetéveszthetetlen hangjai szűrődnek ki, meg a zombi, aki tökéletesen kifejezéstelen tekintettel bámulva a képernyőt, s végül én, full rászopódva a sztorira, hogy ez a hatalmas katyvasz hova fog kifutni.
Amint látszik, a Dark Nights erősen megosztó cím lett és míg pl a pár hónappal korábban megjelent I Saw Black Clouds klasszikus (horror) zsánerdarabnak tekinthető, addig aktuális tesztalanyunk egy egészen érdekes műfajmixet kínál. Offkorz aki ismeri a korábbi D’Avekki gyöngyszemeket, annak ez az egész nem lesz teljes újdonság, hiszen a The Spapeshifting Detective és a The Infectious Madness of Doctor Dekker is meglehetősen nehezen behatárolható címek voltak. Felemlegetni a stúdió korábbi két alkotását már csak azért sem volt rossz ötlet, hiszen Poe és Munro alakját pont a The Shapeshifting Detective mellékszerepéből emelték ki, hogy ezzel a játékkal megkapják a saját önálló címüket. De vajon kicsoda pontosan ez a furcsa páros, akik döbbenetes tehetséggel keveredik bele mindig a legnagyobb slamasztikába?
A rövid válasz az, hogy egy álmos, August nevű angol kisváros rádiós műsorvezetői, akik egy paranormális jelenségeket vizsgáló éjszakai műsorral szórakoztatják a térség erre fogékony közönséget. Ja, és amúgy a látszattal ellentétben nem alkotnak egy párt, ami amúgy kb. a cucc talán legnagyobb rejtélye. Szóval miközben vezetik ezt a műsort, aminek a játékban látottak alapján saccperkábé egy stabil húszfős hallgatottsága lehet, az EZO tévés bohóckodás és megacringe hangeffektek használata mellett valahogy mégis mindig beletenyerelnek a tutiba, és hol megvadult stalker elől kell menekülniük egy dühös szellem számára elhozni a lezárást, vagy éppen egy különös festmény rejtélyét oldják meg.
Meghazudtolva az esetek komolyságát, a hangnem valahol félúton egy hamisítatlan horrorfilm és egy debil vígjáték között helyezkedik el, emiatt a történéseket nem igazán lehet komolyan venni, így ha valaki zsigeri borzongást vagy teljes faarcot vár, az egészen biztosan csalódni fog Poe és Munro kalandjaiban. A Dark Nights, szakítva a stúdió korábbi, komplexebb felépítésű alkotásaival egy klasszikus interaktív film, azaz a feladatod arra korlátozódik, hogy döntéshelyzetekben rábökj valamelyik lehetőségre. Lehetne azon lamentálni, hogy ez mekkora visszalépés pl. a Doctor Dekkerhez képest (amire BTW a játék pimasz módon ki is kacsint az egyik epizódban), ahol azért néha eléggé oda kellette tenni magad, hogy előre tudd lendíteni a sztorit, de inkább maradjunk annyiban, hogy ez most egy más stílusú alkotás, ami ebben a formában is kifejezetten jól tud működni.
Amúgy a cucc tele van szórva vizuális jópofaságokkal, gyakori az osztott képmező és szövegek helyett vizuális nyomok alapján kell meghozni a döntéseket, így amit ki lehetett hozni ebből a stílusból az kb meg is történt itt. Az már a játék elejétől full világos, hogy a költségvetés valószínűleg erősen gátat szabhatott a sztori fordulatainak emiatt a legtöbb helyszín nem túl egzotikus, de ez csak még jobban hozzátesz az egyedi a hangulathoz akárcsak a két címszereplő néha kegyetlenül túltolt, de mindig kifejezetten szórakoztató színészi játéka.
Összesen 6 különálló, de lájtosan összefüggő epizódban terelgetheted a páros életét, ami olyan nettó 3-4 óra körüli játékidőt jelent a gyakorlatban. Sajnos nekem akármennyire is tetszett ez a furcsa műfaji koktél, egészen nagy esélyt látok arra, hogy valaki már az első ügyön teljesen kiégjen, így ha nem kifejezetten a weird dolgokra vagy ráállva, érdemes lehet belelesni a játékba vásárlás előtt, nehogy a sötét éjszakákból ideges másnapok váljanak…
(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)
