Cloudpunk (PS4, PSN)

Erre nem kellett 2077-ig várni.

Amikor először lépsz ki a hongkongi repülőtérről és pillantod meg az óriási háztömböket a távolban.
Először lépsz a Monster Building belső udvarába és emeled fel a fejed, hogy aztán azonnal tátva maradjon a szád.
Vagy amikor először pillantod meg a szingapúri éjszakai esőben valamelyik buddhista templomot.
Mindenhol árkádok.
Hirdetések.
LED-lámpák.
Utcai kajaárusok gőzölgő egytálételekkel. A feléről azt sem tudod mi az, de falnád mind.

Valami ilyesmi kellemes nosztalgikus hangulatba ringatott a Cloudpunk az emberiség történelmének nem az egyik legsikeresebb, 2020. évében.
Tényleg, mintha Causeway Bayben sétálnál, de a sárkányok helyett te magad repkedsz az épületek között a HOVA-ddal, azaz a repülő autóddal.

A Cloudpunk a világteremtésével, a – mind kilátásaiban, mind szó szerint – sötét, disztópikus jövőképével nálam nagyon durván betalált. A fennmaradó utolsó nagyvárosok egyikébe, Nivalisba frissen megérkező főszereplőnk, Rania 10-15 órás története pedig teljesen lenyűgözött. Hősnőnk, aki egy félig illegális csomagküldő szervezet, a Cloudpunk futárjaként (mégis kinek jut eszébe futárszimulátor videojátékot csinálni…pfff…) próbál boldogulni, miközben első éjszakáján vadabbnál-vadabb figurákkal kerül kapcsolatba. A velük folytatott párbeszédeken alapuló narratíva segítségével bontakozik ki a játék története. A fő szál mellett több mellékküldetés is színesíti a vakító neonfényekkel telített palettát. Egy-két időre teljesítendő feladatot leszámítva klasszikus értelemben véve kihívás nem is nagyon van a játékban; itt tényleg a kellemes humorral és társadalomkritikával megfűszerezett történetmesélésen és a csodálatos Nivalison van a hangsúly. Mindezt ráadásul voxeles grafikával (amit én – bocs a rajongóktól, de – a szerintem roppant gagyi minecraftos vonallal azonosítottam ezidáig) érték el a fejlesztők.

A játékidő zömében repülő autónkkal suhanunk a városrészek között, hogy az autóból kipattanva gyalog folytassuk a felderítést és gyűjtögetést, illetve a csomagok kézbesítését. A felszedni valókat a térkép nagyon kényelmesen jelzi, jómagam pedig szokásomtól eltérően ezúttal élveztem a guberálás minden pillanatát, mert egyszerűen mindig öröm volt a képernyőre néznem. Plusz, mint utólag kiderült, a játék egyik legérdekesebb mellékszereplőjének története pont a felszedhető cuccokkal nyitható meg. Duplán megérte bejárnom Nivalis minden szegletét!
Miközben a HUD-ot egy gombnyomással eltüntetve egy-egy korlátnál megállva méláztam hosszú percekig, amíg a háttérben a fantasztikus – nem meglepő módon – synthwave dallamok prüntyögtek. Olykor sietve elhúzott a fejem felett egy szirénázó rendőrautó, máskor egy központi hangosbemondó riogatott az androidokat megtámadó vírusveszélyről, megint máskor csak a kopogó esőcseppek szolgáltatták a háttérzajt.

Szóval itt van egy játék a trendeket szembe köpve gyakorlatilag nulla akcióval, kevéske ügyességet vagy szemfülességet megkövetelő játékmenetével, gyönyörű világával. Értelemszerűen minden a történeten áll vagy bukik, és mint arra már utaltam, én nagyon élveztem a párbeszédeket és a narratívát. Volt itt egy a film noir aranykorát idéző nyomozó, aki a fekete-fehér klasszikusokat idézve kommentálta folyamatosan az eseményeket, vagy a bájosan naiv AI társunk, a kutyánk személyiségét megöröklő Camus, esetleg a központ diszpécsere (egy másik tragikus és megható előtörténettel rendelkező karakter), akárcsak újgazdag, a realitásoktól teljesen elszakadt, mindenkit lefitymáló házastárs, egy öntudatra ébredő AI, tényleg volt itt minden. És bár az összes szereplő kapott – ingadozó minőségű – szinkronhangot, az igazi a főszereplő akkor is Nivalis, A Város. Gazdagabb – tényleg a felhők felett elterülő – negyedei, avagy a hátrahagyott lepukkadt városrészei a most igazán divatos cyberpunk érzés nagybetűs megtestesítői. És pont emiatt (sem) tudtam morgolódni a súlytalan, tényleges következményekkel nem bíró döntéseken, az olykor mintha direkt szívató zsákutcákkal tarkított pályatervezésen.

A Cloudpunk egy megfáradt esztendő üdítő chill-játéka. Általában mindig próbálom magam kihúzni a PSC indie tesztelős köremailjeiből, de most nagyon örülök, hogy elébe mentem a dolognak és egy hónappal ezelőtt lestoppoltam a tesztelés jogát, sőt, privilégiumát. A Cloudpunk egy üdítő, frissítő, elgondolkodtató és kellemesen-kényelmesen lassú, gyönyörű színfoltja a mostani játékfelhozatalnak!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)