Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Christopher Nolan filmográfiája – retrospektív kritikagyűjtemény

TARTALOM:

A sötét lovag: Felemelkedés

Minden bűvésztrükk három felvonásból áll. Az első rész neve: Ígéret. A bűvész ilyenkor bemutat egy közönséges tárgyat: egy pakli kártyát, egy madarat, vagy egy embert. Kéri, hogy vizsgáljuk meg, valódi-e, változatlan-e, hétköznapi-e. De a tárgy valójában… nem az.

A 2010-es évek elejére a „közös együttműködésnek” köszönhetően mind Batman, mind pedig Christopher Nolan az abszolút és vitathatatlan zenitjére ért. Előbbi, bár már addig is több évtizedes pályafutást, sikeres filmeket, képregényeket és videojátékokat tudhatott maga mögött, a Nolan által rendezett két mozi miatt popkulturális szempontból egy teljesen új szintre verekedte fel magát. Igazi, körberajongott, mindenki számára ismert, népszerű, és elnyűhetetlen ikon lett (amely státusz elnyeréséhez nem mellesleg az azt megelőző évek képregényei és videojátékai is tevékenyen hozzájárultak), utóbbi pedig (Nolan) szintén már-már félisteni pozícióba emelkedett A sötét lovag-trilógia (és persze a szintén hatalmas mániát kiváltó Eredet) okán. Olyan szörnyeteget teremtett, ami meglepően hamar túlnőtt az alapanyagon, a saját műfaján, sőt, még a mozgóképen is. Tette mindezt úgy, hogy három felvonásra osztotta fel és mutatta be a karakter történetét, a realitás talajára lerántva: amíg a képregények rendre újabb és újabb sztorikat mesélnek el a Denevéremberről, a kötelező, elsősorban pénz-orientált rebootok árnyékában, addig Nolan egy teljes kört írt le ezzel a három művel. Lenyűgözött, sokkolt, majd pedig elgondolkodtatott. Elejétől a végéig adott földhözragadt, egyben hiteles képet a figuráról, amelynek éppúgy fontos és elengedhetetlen része a pozitív kicsengésű, zseniális felkonferálás, mint a drámai, teljes morális és minden egyéb értelemben vett megsemmisítő bukást magával hozó még zseniálisabb középső darab, és az erkölcsi megtisztulást elhozó epikus és monumentális záróakkord.

Nolan ezt A tökéletes trükk népszerű monológjának újrafelhasználásával gyönyörűen keretbe is foglalja, kezdve az első résszel. A Batman: Kezdődik! a hős útjának első szakaszát mutatja be, amely során megtanulja a helyes igazságszolgáltatás lényegét, és legyőzve saját félelmeit végül igazi, teljes értékű lénnyé formálódik. Jobban mondva belenő a szerepébe, hiszen Bruce Wayne lelkének elkárhozása már szülei halálakor elkezdődött, és amikor Wayne évekkel később elmegy apja és anyja gyilkosának tárgyalására, hogy elégtételt véve, önző módon bosszút álljon és csillapítsa mérhetetlen fájdalmát Joe Chill megölésével, majd amikor végül megfosztják ennek a bosszúnak a lehetőségétől, egyúttal attól a célponttól is, akire minden kínját és dühét irányíthatta, Batman szellemileg szép lassan megfogan. És mire fizikai értelemben is testet ölt, Bruce Wayne látszólag örökre eltűnik. Már semmi sem maradt benne abból az emberből, akivé válhatott volna: az egészen a csecsemőkorától belekódolt szerepet felülírta szülei tragédiája, majd miután Batman átvette felette a hatalmat, a milliomoscsemete öröksége is teljesen más irányt vett – nem azért, mert ő választotta ezt az életet, hanem mert a körülmények erre kényszerítették. A Batman: Kezdődik! a hős, a jelkép, a legenda születésének első fázisa, emellett minden idők legjobb képregényfilmes eredettörténete, és a 2000-es évek talán leginspirálóbb mozija is. Az a bizonyos Ígéret tehát sikeresen célba ért – és a java még csak ezután következett.

A második felvonás neve: Fordulat. A bűvész fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívülit tesz vele. Kíváncsian lessük a titkot… de nem találjuk, mert igazából nem is keressük. Nem akarunk tudomást venni róla, mert félünk attól, hogy becsapnak.

A három évvel később folytatás, A sötét lovag erre tett rá még egy lapáttal. A Kezdődik! tizenkilencesére húzott lapot: az eredmény pedig minden idők legjobb képregény-adaptációja és szuperhősfilmje lett. A film elhozta Batman erkölcsi és morális bukását egyaránt: amíg az első rész a szimbólum, az idol keletkezéséről szólt, a második ennek a szimbólumnak a szétbomlásáról, melyben a Denevérember komplett karrierje során addig még soha nem látott mélypontra jut el. Még az előzmények fényében is jóval rögösebb utat vetít előre: Batman folyamatosan azon van, hogy véget vessen a bűnözésnek Gothamben (a város a középső darabban szinte már önálló szereplővé lényegül át), és új életet kezdhessen szeremével, Rachellel – ámde mindez csupán naiv önbecsapás. Eddigre már Batman szinte teljesen átvette az irányítást, Bruce Wayne pedig, ha még nem is tűnt el teljesen, már csak két lábon járó illúzió, egy absztrakt kép, aki csak fizikailag van jelen, szellemileg teljesen máshol jár, és aki ennek ellenére is el akarja hitetni magával, hogy Gothamnek van szüksége Batmanre, pedig a szomorú igazság az, hogy neki is ugyanúgy, ha nem jobban. A belső kényszer és a megszállottság teljesen birtokba vette, és képtelen tőle szabadulni. Mániákusan hajtja magát, hogy megadja a városnak kijáró hőst, az inspirációt – de előbb meg kell fizetnie az árát, méghozzá kíméletlenül.

És itt következőik be a Fordulat. Batman felismeri, hogy egy olyan városnak, mint Gotham, egy valódi arcát felvállaló makulátlan hősre van szüksége, így messiásként áldozza fel magát, még azzal a tudattal együtt is, hogy a döntés, amit meghozott, ugyanúgy Batman, mint ahogy Bruce Wayne megsemmisülését is magával hozza, hiszen bűnözőnek bélyegezve, folyton folyvást üldözve előbbi már nem lehet, és Racheltől, valamint egy lehetséges szebb jövőtől megfosztva utóbbi sem. A bűvésztrükk ezzel elért a második fázisához: a bemutatott személy valami rendkívüli dolgot vitt véghez – de ezzel még koránt sincs vége.

De még nem tapsolunk, mert az nem elég, ha egy rendkívüli tárgy eltűnik. Elő is kell kerülnie. És itt érünk el a harmadik, legnehezebb felvonáshoz, aminek neve: Jutalom.

A sötét lovag: Felemelkedésnek egyáltalán nem volt könnyű dolga. Egy olyan trilógia végére kellett pontot tennie, amelynek első felvonása megkérdőjelezhetetlen hatást gyakorolt a XXI. század Hollywoodjára, és amelynek második darabja olyan magasságokba elemelkedett, ahová azóta csak nagyon-nagyon keveseknek sikerült követni. Óriási hátránnyal indult tehát Christopher Nolan nyolcadik rendezése, és az nyilván már előre tisztázott volt, hogy sem a második, sem az első rész szintjét nem fogja tudni megugrani. Jól lehet, a záróetap így is beteljesíti a trilógia rendeltetését: elhozza nekünk a főhős és a nézők megérdemelt jutalmát, előbbi számára az erkölcsi megtisztulást, a legenda-státusz elnyerését, és az ezzel járó várva várt megváltást, a Kezdődik! fontos párbeszédének („Miért zuhanunk a mélybe?”) segítségével, utóbbiak számára pedig egy modern klasszikust, a tökéletes blockbuster mintapéldányát, amely nem csak szórakoztat, de közben mer intelligens is lenni. Egyszerűbben fogalmazva: A sötét lovag kijelölte Batman végzetét, a Felemelkedés pedig beteljesítette azt. Nolan és testvére, Jonathan, akivel ketten írták a forgatókönyvet, A sötét lovag visszatér, a Megtörten és a No Man’s Land képregényeket alapul véve alkották meg a főhős utolsó kalandját, aki nyolc év után ölti magára újra a denevérjelmezt, hogy ismét a bűn ostora lehessen, majd törvényszerűen elbukjon, aztán újjászülessen, végül leszámolhasson a városát fenyegető, minden korábbinál veszedelmesebb gonosszal, és végül boldogan ellovagolhasson a naplementébe. Bár a Felemelkedés önálló, teljes értékű filmként is megáll a saját lábán, természetesen alanyi jogon támaszkodik (méghozzá kifejezetten erősen) az előző két epizódra.

Gothamben immáron nyolcadik éve megszűnt a szervezett bűnözés. Harvey Dent halálának és az emlékére beiktatott Lex Dentnek köszönhetően a maffia eltűnt a városból, az utcákon béke honol, és maszkos igazságosztókra sincs már többé szükség. Egészen addig, amíg egy, a múlt árnyaiból előlépő erő fel nem tűnik, hogy térdre kényszerítse Gothamet és a forradalom eszméjének hamis hirdetésével eltörölje azt a föld színéről. Ezt a gonosz erőt az Árnyak Ligája testesíti meg (és járul hozzá a trilógia keretes szerkezetéhez), élükön Bane-nel, aki az 1997-es Batman és Robin című förmedvény után végre megkapja a neki kijáró tiszteletet és ovációt. Amíg a Schumacher-féle verzióban tökéletesen félreértelmezték, és egy unintelligens, izomagyú ösztönlénynek állították be, addig Nolan az eredeti alapanyagot szem előtt tartva rajzolja meg a figurát, nem elfelejtve, hogy bár szinte már emberfeletti fizikummal rendelkezik, szellemileg is méltó ellenfele a Sötét Lovagnak. Heath Ledger rettenetesen magasra tette a lécet az előző filmben, és noha Bane egyáltalán nem olyan körmönfont, mint Joker, ha mindenképpen össze akarjuk hasonlítani kettejüket (pedig egyébként nem érdemes), a Tom Hardy által remekül életre keltett antagonista csak hajszállal marad el A sötét lovag káoszt elhozni akaró őrültjétől. Hardy vitathatatlan színészi tehetségről tesz tanúbizonyságot: hiába visel szinte minden jelenetben maszkot, egyéni mozgáskultúrával, gesztikulálással, testbeszéddel, félelmetes orgánummal és a két szép szemével játszik, karaktere pedig könnyedén simul a franchise ikonográfiájába, amelynek egyik nagy jellemzője, hogy az elnyomó hatalmat mindig valami korszerű ideológiai köntösbe csomagolja.

A sötét lovag szeptember 11-i áthallása és az iraki háborús politika dilemmájának allegóriája után a Felemelkedés ellenségének eszmei identitása valahol a fasiszta és a szovjet diktatúra, valamint az „adjuk vissza a hatalmat a népnek” című, egyre aktuálisabb szállóige határmezsgyéjén mozog. Forradalmat hirdet, tettre biztatja az elnyomottakat, azokat, akik a társadalom perifériájára szorultak, miközben a felsőbb rétegek, a befolyásosak, a minden hájjal megkent kiválasztottak rajtuk élősködtek. Manapság, amikor a különböző társadalmi osztályok (értsd: a szegények és a gazdagok) között egyre szélesebb szakadék húzódik (de széles volt az már a film premierjekor, 2012-ben is), és a köznép tagjaiban egyre hevesebb és agresszívabb indulatok tombolnak, egyáltalán nem meglepő, hogy a Felemelkedésben is ezzel a(z amúgy kifejezetten frappánsan prezentált) retorikával élnek a gonosz erők, az már inkább, hogy mindezt egy nagyköltségvetésű nyári blockbusterben kapjuk meg. A filmben bemutatott folyamat pedig egyszerre kaotikus és félelmetesen valóságszerű is: elég néhány jól megfogalmazott mondat, figyelmet kivívó karizma, és egy levél, amelynek igazságtartalmát a látottak alapján kevesen kérdőjelezhették meg (még ha úgy is történt minden, ahogy), és a csőcselék máris fosztogatni kezd – egyáltalán nem ördögtől való gondolat összekapcsolni ezeket a valósággal és a mindennapjainkkal. Ugyanakkor a Felemelkedés azt is megmutatja, hogy ezek az eszmék milyen álnok és hazug alapokon nyugodnak. Hiszen, ahogy azt az emberiség eddigi történelméből megtanulhattuk, a „hatalmat a népnek” és a „mindenki egyenlő” hangzatos szónoklatai mögött mindig egyéni érdekek állnak, továbbá olyan egyéniségek, akik saját hasznukra fordítják meggyőzőképességüket, hogy az emberek vakon hajlandóak legyenek követni őket – még akkor is, ha a vesztükbe rohannak.

Természetesen a film legfőbb mozgatórúgója mégsem ez, hanem (ahogy a címéből is kiderül) a főhős főnixmadárszerű újjászületése. A trilógia három része mind-mind más témákat boncolgat: különállóak, ugyanakkor szorosan összefüggnek is. Önmagukban és együttvéve is befejezett, kerek filmek, amik tökéletes pályát írnak le, a kezdet-bukás-felemelkedés szentháromságának farvizén úszva. A Kezdődik! a félelemről szól, A sötét lovag a káoszról, a Felemelkedés pedig a fájdalomról, és az azt követő reinkarnációról, amely során Batman megtört, legyőzött roncsként kerül a szenvedéssel és halállal teli gödör mélyére (szó szerinti és átvitt értelemben is), ahonnan végül kimászik (ugyancsak szó szerinti és átvitt értelemben is), és miután elvégezte feladatát, egy teljesen új emberként kezdhet új életet. Teszi ezt úgy, hogy megadja az igazi Fehér Lovagot Gothamnek, okulva a Harvey Dent körüli hazugságból, ami idővel elkerülhetetlenül felszámolta magát. Bebizonyosodik ugyanis, hogy a városnak egy igazi, valódi legenda kell, akiben hinni tud – ennélfogva teljesíti be Batman a végzetét, itt zárul le az első filmben megkezdett kör, és itt válik valami többé, nagyobbá a főhős egy hús vér embernél. Jelkép lesz, egy eszme, a gonosz elleni harc szimbóluma, akinek jelmezét bárki felöltheti, aki érdemesnek bizonyul rá. Mindez egy empatikus, hihetetlenül katartikus és gyönyörű zárójelenetben csúcsosodik ki, amely egy szépen megfogalmazott szerelmeslevélként is felfogható Batman felé – minden benne van, ami miatt rajonganak érte az emberek, és mindenről képet ad, ami azzá teszi őt, ami és aki.

A Felemelkedés a hét éve tartó frencsájz epikus betetőzése, a trilógia nem teljesen kifogástalan, ámde mégis tisztességes lezárása. A hab a tortán, a pont az i-n, a nagybetűs Jutalom, ami, ha nem is minden értelemben tudja teljesíteni feladatát, a dolgát korrekt módon elvégzi. Igen, még úgy is, hogy a képregények hangulata fájóan hiányzik belőle, és ezzel együtt Gotham is végleg elveszítette minden egyedi, gótikus jellegét. Úgy is, hogy strukturálisan nemhogy nincs a helyzet magaslatán, de a trilógia, sőt, Nolan életművének egyik leggyengébb alkotása. És még úgy is, hogy a film bizonyos elemei az eredeti Batman-mítosznak mondanak ellent – amit néhány rajongó gyomra nyilván nem vesz be, nem mintha el lehetne őket ítélni emiatt. Nolan fogta a jól ismert karaktert és annak világát, majd merész módon a maga képére formálta – hogy ez mennyire sült el jól, azt mindenki döntse el maga, de a rendező saját Batman-értelmezésébe és a trilógia koncepciójába tökéletesen beleillik. A kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt elvét tükrözve szépen a helyére került minden. A legenda pedig tovább él, filmen és egyéb médiumokban éppúgy, mint ahogy a rajongók szívében.

7 hozzászólás

Hozzászólás

  1. A Batmanek nagyon jók voltak, a Tenet végig lekötött, de el nem vagyok ájulva tőle.
    A Dunkirk szerintem kifejezetten jó volt!

  2. A Mementó, a Batman filmek és a Csillagok Között tetszettek, négyet pedig pótolnom kell : Követés, Álmatlanság, A Tökéletes trükk, Tenet, ezt a négy filmet még nem láttam.
    A Mementó talán az egyik ha nem a legjobb az összes Nolan film közül a Sötét Lovaggal vállvetve, a Csillagok között pedig sok bizonyított tényt akar megcáfolni, főleg a vége felé nagyon átmegy sci-fi-be, vagyis nekem mint sci-fi tetszett ugyanúgy mint a Danny Boyle film, a Napfény.

    1
  3. Így végig gondolva a “Mester” munkásságából egyedül az Eredetet találtam élvezhetőnek. Akkoriban foglalkoztam éppen a tudatos álmodás gyakorlásával és ennek hangulatát azért egyedülálló módon sikerült megfognia. Azonban ott is kicsit gondban volt a sztori logikája, de hát legalább van mibe fórumokat megtöltve belemagyarázni valamit. Szal miközben marha erős a rendezőbácsi a hangulatteremtésben (a Dunkerk, gyak csak ez volt és semmi más), illetve a látványban, eközben a karakterek élettel történő megtöltésében, hogy ne legyenek legalább egy alapszinten szinten szürreálisak, bizony alul marad. Képregény filmnél ez nem gond, meg az Eredet álomszerűségénél ezt szinte úgy érzi az ember, hogy direkt volt, nade hogy egyetlen filmjében nem tud emberszerű karaktereket összegyúrni, az már gáz. Aztán a logikai bukfencekkel, a tudományos alappal szintén rendszeresen elhasal, ami csak azért gond mert jórészt csak sci-fi jellegű filmeket rendez.

  4. Az Eredetet, a Csillagok közöttet és a Dunkiirket is rühelltem. Ebben a sorrendben. (Mondjuk a Dunkirk nem is rendes fim, az egy fa***ág.)

  5. A Nolan filmek közül nekem a Csillagok között a kedvenc. Igaz az utolsó kettőt nem láttam (Dunkirk, Tenet)… jah meg ez a Követés is új erről nem is hallottam. Létezik ez magyar felirattal ?! (Mert gondolom magyar szinkron biztos hogy nincs hozzá).

    1