Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

CHIVALRY II (PS5, PS4)

Vidám középkori mészárszék.

(A teszt a PlayStation 4-es verzió alapján készült.)

Ami azt illeti, én most egy boldog és javarészt elégedett játékos vagyok. Boldog, igen, mert ahogyan azt korábbi írásaimban talán már többször is említettem, én nagyon komázom egy játékban a középkori settinget. (Hát még ha valami különleges játékmenet is párosul hozzá!) Tudni kell továbbá rólam, hogy nem vagyok egy kifejezetten nagy multis arc, leginkább talán azért, mert nem szeretek másokhoz alkalmazkodni, és jobban szeretek inkább mindent az én magam kis tempójában csinálgatni, a magam szájíze szerint kivitelezni. Többek közt már csak ezért is távolról kerülöm a multis lövöldéket, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a melee (azaz a közelharc alapú) többjátékos mókákra így sem tudok nemet mondani. Ez lehet akár klasszikus verekedős (versus bunyós), vagy akár kifejezetten csapat alapú haddelhadd is: az olyan játékokat, mint a For Honor vagy a Vermintide 2 mind a mai napig aktívan nyüstölöm; és a top 10 legjátszottabb PS4-es cím közt biztos is, hogy bent vannak nálam. 

Talán ez lett volna egy bizonyos Chivalry nevezetű, középkori csatákat szimuláló játék sorsa is, amivel anno sokszor szemeztem, amikor még fent volt a PS Store-on, mígnem aztán egyszer csak azt kellett szembesülnöm, hogy az hirtelen szőrén-szálán eltűnt onnan. A hivatalos indoklás szerint azért vették le, mert csak időleges megállapodás volt erre vonatkozólag a fejlesztők és a kiadó (Activision) közt, de akárhogy is, nagy kár érte. (Ugyanígy járt amúgy az Xbox verzió is, de Steam-en még fellelhető, ha valakit ez nagyon érdekel.)

Szóval az első rész így jól ki is maradt az életemből, minek után a második rész, az egyszerűen csak Chivalry II-nek keresztelt folytatás bejelentésekor meg is fogadtam, hogy nem fogom ugyanezt a hibát elkövetni, és lehetőleg premier környékén lecsapok majd rá. Isten útja kifürkészhetetlenek, de a sors most úgy hozta, hogy nem csak játszhatom, de egyúttal tesztelhetem is – álljon hát alább, rám milyen benyomásokat gyakorolt a játék a közösen eltöltött idő alatt. (Spoiler: jó, nagyon jó benyomásokat.) 

De miről is van szó tulajdonképpen? A Chivalry II egy középkori miliőben játszódó, masszív, akár 64 playert is egyszerre, egy etapon belül foglalkoztató, valós időben játszódó, csataszimulátor jellegű multiplayer game.. És mikor azt mondom multiplayer alapú, akkor azt nagyon komolyan is mondom: PS Plus előfizetés hiányában még a főmenübe se enged be a program, pedig más, alapvetően multira kihegyezett játékok – mint a fentebb említett For Honor vagy a Vermintide 2 – legalább botok ellen engedett offline játszani. Ez nem. (Az megint más kérdés persze, mennyire szórakoztató valamit botok ellen nyomni, de vannak ilyen gamerek is, tudom, ismerek is egy párat.) 

Maga a játék lényege könnyedén leírható felületesen pár mondatban: adott két rivális sereg, ahol mindkét oldal a másik felett akar diadalt aratni a különböző csatatereken. Ezek a csataterek aztán nem csak külsőségeikben és felépítésükben különböznek, de gyakran kapunk a helyszíntől függően arra az adott helyre vonatkozó elsődleges feladatokat is (az ellen felaprításán túl): védd meg ezt a raktárt, gyújtsd fel azokat a sátrakat, szabadítsd ki ezt a célszemélyt, foglald el és tartsd meg x ideig a kastélyt, és így tovább. Ilyen, és ehhez hasonló egyszerű objektívákról van szó mindössze. Tévedés pedig ne essék, akármi is legyen az éppen elvégzendő aktuális feladat, a lényeg sosem változik: a hangsúly mindig a tömeges harcon és öldöklésen marad.

A seregek optimális, alapértelmezett esetben 32-32 főből állnak és minden egyes katonát egy-egy játékos személyesít meg. Persze, hogy éppen kit, az nem véletlenszerű, hanem előzetes egyéni beállítás kérdése, kit kívánunk majd megszemélyesíteni az összetűzés időtartama alatt. Maximálisan a játékosra van bízva ki milyen kasztba akar tartozni (lovag vagy íjász, pld.), ki melyik frakciót preferálja (kék vagy vörös hadsereg), ki milyen fegyverrel kíván küzdeni (mert ez akár kaszton belül is változhat – a lovag például használhat kétkezes hosszú kardot, vagy akár rövid kard + pajzs kombót is), de akár még a harcos nemét és külsejét is lehetőség van személyre szabni! Egyéni ízlésre szabható lehetőségekből tehát kitűnően teljesít a program, és az olyan nüansznyi apróságok sem képesek rontani, mint hogy például az arcok alapból ritka ocsmány kidolgozásúak lettek (olyan PS3-as Dark Souls szintet képzelj el – sebaj, sisakkal le lehet takarni őket), vagy hogy a mikrotranzakciók ide is beférkőztek. Merthogy alapból nincs minden magunkra aggatható ruhadarab nyitva, azokat vagy a játékon belül, teljesítménnyel elért arannyal lehet megvásárolni, vagy koronával, amihez mikrotranzakció révén lehet hozzájutni. A készítők becsületére legyen mondva, valós pénzen csak a kinézetet érintő dolgokat lehet a játékban boltolni, és semmi olyat, ami a tényleges játékmenettel állna kapcsolatban. Nem kell tehát attól félni, hogy más játékosok azért lesznek jobbak a csatamezőn, mert mondjuk nagyobb támadást vagy védekezést vettek maguknak, így a harc mindig igazságos és fair marad. 

Ó igen, nem szóltam még a sztoriról, bár ennek prózai oka van: eléggé felejthető; tipikusan az a ‘van, de minek’ kategória. Vannak a gonoszok, a vörös sereg (Mason Order), akik elárulták és meggyilkolták az előző, igazságos királyt, de most 20 év népsanyargatás után, jönnek a jók, a kékbe öltözött lázadók (Agatha Knights), hogy jól megdöntsék azokat. És ennyi.

Talán jó is , hogy nincs túlbonyolítva a cselekmény,mert ahogy a történetet, úgy a játékot sem kell véresen komolyan venni; egyfajta fura kettősség lengi be ilyen téren az egész programot. Egyfelől ott van például az a tény, hogy a játékban látható páncélok és fegyverek bár ugyan ránézésre teljesen autentikusak (és abszolút nincsenek a játékban fantasy elemek sem), ugyanakkor a harcnak magának vajmi kevés köze van a valós hadviseléshez. Mivel minden egyes játékos a maga ura kint a csatamezőn, és nincs semmifajta elvárt rendezettség a különböző katonák közt, így inkább egy nagy arcade jellegű csihi-puhi jellegét keltik a harcok, ahol javarészt a  tömegszintű “taktika” kimerül abban, hogy mindenki azt kezdi el püfölni, aki látóterében éppen a legközelebb esik hozzá. (Megjegyzem, ez egyáltalán nem baj, pont ez a spontán káosz adja meg a sajátos báját a játéknak.)

Aztán ott van ama fegyvertény is, hogy bár a vizuális brutalitás is elég explicit ugyan (repkednek a levágott fejek, megy a csonkolás ezerrel; fröcsög, spriccel a vér, minden játszik), ugyanakkor ezt kompenzálja a valamelyest vidámra hangszerelt hangulat. Hogy mást ne mondjak, a móka kedvéért akár élő csirkékkel és az előbb említett levágott fejekkel is meg lehet dobálni az ellenfél katonáit, ha úri kedvünk úgy tartja (és akkor a temérdek Gyalog galopp utalásról még említést sem tettem). Nekem ez átjött, én szeretem a fekete humort, ó igen!

Amit viszont nem lehet elviccelni, az a harcrendszer: mert bár ránézésre az egész csetepaté nem több valami hót’ egyszerű, minden taktikát mellőző adok-kapoknál, ez azonban közel sincs így, tulajdonképpen elég egyedi és összetett a program ezen része. Olyannyira, hogy most én is éppen csak a jéghegy csúcsát fogom megkapargatni, és azt is inkább csak amolyan illusztrálás végett, mert amúgy egy Révai nagy lexikon összes méretű tesztet kellene írnom, ha teljes mélységében szeretném bemutatni a dolog minden egyes aspektusát. 

Szóval. Alaptámadásokból 3 fajta van (már persze ha a közelharcot erőlteti az ember fia, és nem távolságit): az R2 a gyors vízszintes kaszabolás, az L1 egy erős fentről lefelé irányuló függőleges támadás, az R1 a vízszintes szúrás. Helyzetfüggő éppen mikor melyik hasznos, egyébként pedig azon kívül, hogy egy támadássorozaton belül variálni is lehet őket, még pluszban rájuk is lehet erősíteni, az adott támadásgomb nyomva tartásával. A puszta csapkodás persze csak ideig-óráig jó, mert a játékban egyrészt van stamina-rendszer is, (tehát a karakterünk elfárad az intenzív mozgásban), és szinte semmit nem ér szemtől szemben az olyan tank típusú ellenfelekkel szemben, mint mondjuk a pajzsot és/vagy teljes testpáncélzatot viselő lovagok. Mi ilyenkor a teendő? Hátba támadni őket (ami egyébként minden ellenfél ellen javallott, amikor csak lehetőség van rá, itt nincs becsület), vagy szét kell bontani a védekezésüket. Ezt meg lehet tenni a Háromszöggel, ami kifejezetten erre a célra megalkotott támadásfajta, mert elsősorban a másik állóképességének a lecsapolására irányul (stamina hiányában pedig nincs védekezés sem, ugye). Vagy alternatív lehetőségként pedig ott a Kör gombbal kiváltható rúgás, ami egy pillanatra kiüti az ellenséget a védekezésből, de ez az idő pont elég szabadon bevinni egy csapást a másiknak. Persze ugyanezeket a taktikákat az ellenség is bevetheti ellenünk – és fogják is! -, úgyhogy minél előbb hozzá kell szoktatni magunkat ahhoz, mi minek lehet az ellenszere az éles küzdelemben.

A védekezési lehetőségek szintén ugyanilyen széles skálán mozognak: a folyamatos védekezésen túl (ami a hátadat nem védi, ezt soha ne feledd), lehet megfelelő időzítéssel az ellenfél fegyverét más irányba elhárítani, esetleg hárítani ÉS visszatámadni. Sőt, az ellent még akkor is gyorsan meg lehet támadni, amikor MÁR csapott egyet, de MÉG nem tudta felvenni ismét a védekező állását, már ha elég gyorsak és ügyesek vagyunk. Még az ellenfél támadássorozatának megszakítására is van lehetőség egy gyors ütés (R3) bevitelével!

Persze sok infó ez így egyszerre, és rengeteg gyakorlás valamint a játékkal eltöltött óra kell majd ahhoz, mire minden leülepszik. Ha elfogadsz egy tanácsot, a tanulási folyamatot fokozatosan építsd fel, aképpen, hogy egyszerre csak egy dologra koncentrálsz. Mivel a legfontosabb dolog lehetőleg minél tovább életben maradni a csatamezőn, így legyen az az első prioritás: a védekezési mechanizmusok kiismerése. Így idővel majd rájössz, hogy a sima védekezés helyett sokkal hasznosabb az életben maradáshoz a folyamatos mozgás. Az oldalazás, a jobbra-balra vetődés, hogy soha ne tudjanak bekeríteni, és hogy oldalba tudd kapni az ellent, amíg az maga elé csapkod bambán. Aztán majd jöhet a támadások abszolválása. A gyakorlat, hogy a különböző támadásfajtákat miképp lehet okosan kiszámolni, figyelembe véve az eltérő fegyverek különböző hatótávját és sebességét. Megszokni azt,  hogy a jobb analóg kar nem is igazán nézelődésre szolgál, hanem a csípőnket koordinálhatjuk vele, ami elengedhetetlen olyan alapvető technikákhoz, mint a függőleges és vízszintes vágások hosszanti elnyújtása. 

Ez a fajta összetettség azonban ne ijesszen el azonban senkit, mert bár a fentebb vázolt technikák ismertetése most talán azt a benyomást keltheti, hogy kellő rutin nélkül itt az ember labdába sem tud rúgni, de megnyugtathatlak, ez azért nincs egészen így. Mert a Chivalry II végső soron egy csata szimulátor, és egy csata… kaotikus. Először is ez nem egy egyéni buli: ott van még rajtad kívül élőben 63 másik ember, és kiszámíthatatlan ki hogy fog viselkedni, kinek milyenek a képességei. Lehet az ember akármilyen jó virtuális kardforgató, senki nem fogja egymaga a hátán elvinni az egész bulit a többiek helyett, a sikerhez legalább a csapat nagy részének valamilyen szinten kompetensnek kell lennie. De a csaták kimenetelét ezen túl is rengeteg különböző, véletlenszerű elem határozza meg. Hol mennyien tömörülnek be egyszerre, ki mennyire óvatlan egy adott pillanatban (az, hogy az embert folyamatosan hátba szúrják, mindennapos), ki milyen jó pozíciót talált magának az adott pillanatban. Rengetegszer vérzik el az ember önhibáján kívül, de mivel a halál a játékban csak egy pár másodperces szünet a következő respawnig, így túlságosan emiatt nem kell aggódni  

Persze talán valakinek visszatetsző lehet amikor egy játék ennyire random és kiszámíthatatlan, de szerény véleményem szerint pedig pont ez teszi a Chivalry II-t naggyá. Hogy kicsit jobban érzékeltessem a dolgot, az egész dolog gyermekkorom nagy iskolás hócsatározásaira vagy kidobósaira emlékeztet, ahol ugyan volt pár előre lefektetett alapszabály, de ahogy elkezdődött a móka, igazából senkit nem érdekelt ki kivel van, mi történik a másikkal pár méterrel arrébb. És mégis: mindenki piszok jól érezte magát abban az adott pillanatban. A Chivalry II is valami ilyen: egy olyan játék, ahol még veszíteni se rossz, mert maga az azt megelőző játék így is élvezetes volt, és mindig megvan az a varázsa az éppen következő meccsnek, hogy “na most vajon milyen nem várt állatság fog történni?”

Talán pont ezért, a Chivalry II-öt kifejezetten pozitívan értékelték a külföldi zsurnaliszták, nem ritkák hozzá a 9 pontos értékelések sem. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy ezen emberek többsége PC-n tesztelte a játékot, mert itt nálunk PS-en véleményem szerint kicsit árnyaltabb a kép, pont a emiatt a PC-s jelleg miatt. Mert a játékról egyszerűen üvölt, hogy alapvetően mire szánták, mi volt alapvetően a célplatform: PC-s jellegű a grafika, a menük, a kezelés, és úgy általában az egész jellege, márpedig tudom, hogy sokaknak ezt nem veszi be jól a gyomra. Ami igazán kirívó ezek közül, az az irányítás. Annak megalkotásakor alapvetően az egér+billentyűk kombináció járhatott a készítők fejében, ami alapvetően nem is lenne baj, csak éppen ez a szisztéma kontrolleren már nem olyan jól működik, amikor finom, precíz mozgásokat kellene kiviteleznünk. Az egyik alapvető eleme például az egész játékmetódusnak az az elnyújtott, 180 fokos, “félkörös” vágások kivitelezése, ami gondolom PC-n játszi könnyedségű, de a kontrolleren mindez érezhetően nemi fáziskésés történik (mivel az analóg pöcköt tövig kihúzni lassabb, mint egy egeret finoman elmozdítani, ugye, és úgy általában véve kevésbé precíz is). Azt nem mondom, hogy ettől a játék irányíthatatlan lenne, de szokni kell, az biztos. Szerencsére az analóg érzékenységét lehet valamelyest kalibrálni a beállítások között, így valamelyest ez kompenzálható.

Kritizálhatok még kicsit? Ott van a grafika. Aminek nem túl acélos a minősége, de ugyanakkor nem is akarom nagyon bántani, mert a célnak végső soron megfelelő. Plusz egy ilyen masszívan multis játéknál talán nem is illendő számon kérni a részletességet (kivéve talán a tűzeffektet, az valami botrányosan rossz). Annál is inkább, mert a netkód cserébe tökéletes, egyszer nem találkoztam se laggal, se framerate-eséssel, akárhányan is voltak egyszerre a képernyőn. Minden úgy muzsikál, ahogy az kell, és végső soron azt hiszem ez az, ami számít. 

Azt már inkább zavart, hogy viszonylag gyakori jelenség a clipping: elég sokszor fordult elő halálozásnál, hogy karakteremmel együtt a kamera is a földre, vagy is inkább a földBE bukott, így premier plánból volt alkalmam megcsodálni a talaj alatti nagy semmit. Ugyanígy, a falak és a fegyverek viszonyát sem képes értelmezni sokszor a játék, minekután a hosszabb fegyverek gyakorta lógnak bele a falba és a különböző tereptárgyakba minden különösebb akadály nélkül.

Ezeket leszámítva, a Chivalry II egyetlen igazán számon kérhető “hibája” a szavatosság kérdése. Legyünk őszinték, ennek a játéknak csak addig van jövője, amíg aktívan nagy számban játsszák, de ki tudja megmondani ez meddig szól? A dolgon talán segítene a crossplay, ha más platformok playereivel közösen tudnánk játszani, de jelenleg ilyen még csak tervben sincs egyelőre, legjobb tudomásom szerint. Aztán persze ettől függetlenül idővel beállhat az unalomnak nevezett jelenség is, mert a kezdeti mézeshetek elmúltával, amikor még el vagy ájulva mekkora ász dolog tömegesen játszani egy csatában, idővel azért szép fokozatosan elkezd majd az érzés laposodni. Hogy ez kinél mikor következik be az teljesen egyénfüggő persze; amúgy pedig ezen sokat segít, ha kis pihenőket iktat be az ember amikor már kezdi érezni, hogy fárad a dolog. Összegezve, ez nem az a játék amit véleményem szerint heteken keresztül egyhuzamban nyom az ember, inkább az, amit jó elővenni időnként, amikor éppen kedvünk szottyan mészárolni egy jót 

Ha valakinek megtetszett a program most érdemes elkezdenie, amíg még friss, és sokan tolják (főleg, hogy nem is teljes áron került forgalomba). Merthogy szerény véleményem szerint minden fentebb elmondott hibája és sajátossága ellenére érdemes belevágni, ha valaha kicsit is fantáziáltál arról, milyen lehetett megélni a nagy középkori nagy csaták világát, vagy úgy általában csíped az adrenalinpumpáló kardcsörtéket.  Mert ez a program tényleg képes azt az élményt és érzést szállítani, mintha ott lennél a sűrűjében: frenetikus érzés vállvetve megrohamozni az ellenség seregét a bajtársaiddal. Kéjes élvezet egyetlen csapással 3-4 embert lefejezni (hogy a szélrózsa minden irányába repkedő végtagokról ne is beszéljünk). Euforikus a halál kapujában sebesülten feltartani a támadókat, míg a várt erősítés meg nem érkezik. Miközben körülötted dörögnek az ágyúk, dolgoznak az ostromgépek, és jajveszékelnek a haldoklók. Chivalry II, én így szeretlek!

(A játékot a a Magnew Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható a PlayStation Store-ból, ára 13 990 Ft.)

Pozitívum(ok)

  • Frenetikus hangulat, akár 64 játékos, összetettnek nevezhető harcrendszer

Negatívum(ok)

  • Alapvetően PC-re szerelt megoldások, szembeötlően gyenge grafikai elemek, aktív játékosok nélkül gyorsan irreleváns lehet
8/10
Látványosság: Átlagos
Játszhatóság: Átlagos
Szavatosság:
Zene/Hang:
Hangulat: Kiemelkedő

martin beleszól:

5 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Szerintem ordít az egész egy jó kampány módért.

  2. A világ nekem is nagyon tetszik, de nem ezzel a mechanikával. Lovagokat szeretnék, Demon’s Souls Remake grafikával, külső nézetben, single playerben, pontosan olyan rendszerben, mint a Space Marine volt.

  3. Beta-t próbáltam PS5-ön, nem volt rossz. De azért nem szaladok a boltba érte. 🙂