Call of the Sea (PS4, PS5, PSN)

Vitamin Sea.

(A teszt a PlayStation 4-es verzió alapján készült.)

Milyen alternatívája van az embernek, ha már 9 hónapja nem ült repülőgépen, és itt rohad az utóbbi idők leghidegebb tavaszának közepén hófehér tengerpartokról, óceán felszínén tükröződő naplementékről, szívárvány színekben pompázó halakról és buja dzsungelekről fantáziálván.

Bermuda, bahama… dúdolom magamban.

Vagy éppenséggel beruházhatnak a Call of the Sea-re, ami a kitalált Kokomo helyett a polinéz szigetvilágba, Tahititől keletre röpít egy kellemesen közepes, másfél délutános kaland erejéig.

Tudniillik Norah – akiről először azt hittem pigmenthiányos – eltűnt férje után ered a csendes-óceáni sziget egy rejtett kis nyúlványán (ahelyett, hogy sikeres modellkarrierbe kezdene). A szigethez érkezvén egyre erősödő furcsa álmok rohamozzák meg hősnőnket, ami egy hangulatos felütése az 1930-as évekbe helyezett, lovecraftiánus elemeket idéző, de inkább a kalandfilmeket és regényeket idéző narratívának, ami őrület helyett inkább szerelemről és önfeláldozásról, de azért egy picit letűnt civilizációkról és rejtélyes rituálékról is szól. A játékot Norah szemszögéből, belső nézetből lehet megtapasztalni, amivel az egyetlen bajom leginkább az volt, hogy futva is eléggé lassan közlekedik, ez főleg a nagyobb, nyíltabb helyszíneken tudott zavaró lenni. A látvány amúgy az egyik legerősebb pontja a játéknak: olykor képeslapokat idéző helyszínek a víz felszínén megcsillanó napfénnyel, máskor monumentális, előttünk kiteljesedő ősrégi szerkezetek, mindez hol papagájosabb, harsány színekkel, míg máskor komorabb, szürke helyszíneken. A főszereplőnket, a többek között a Firewatch-ból és Life is Strangeből ismert Cissy Jones szinkronizálta, nekem kissé maníros volt a performansz itt-ott-amott, de azért nagyjából elment.

Ami miatt nem tudtam igazán szeretni a Call of the Sea-t, az pont a leglényegesebb tartalmi eleme, a fejtörők. Alapvetően a játék a helyszínek felfedezéséről szól, a fellelhető információk, naplóbejegyzések emésztgetéséből, melyekből a lényegi tudást Norah fel is jegyzi a naplójába megkönnyítve a dolgunkat, hogy újdonsült ismereteivel felvértezve oldjuk meg a különféle rejtvényeket. Mondhatom, ezeket kényelmesre és logikusra lőtték be – bár volt egy rész, ahol például több méterre lévő, megközelíthetetlen dolgot kellett a távolról megvizsgáljak egy oszlopon, melytől víz választott el. Na ez rendesen kifogott rajtam, nem illett bele a fejtörők sémájába, hisz a tárgyak láttamozása mindig karnyújtásnyi távolságból történt. Nyilván éreztem párszor, hogy a korral haladva én is hülyülök, mint az állat, de volt egy-két bugos feladat is – na itt hangosan anyázva ugrottam bele az internetes útmutatók segítségével a következő etapra, aminek a megoldása a bugok miatt fel nem oldott részre épült volna. Ez szerintem nem megengedhető az ilyen logikai-kalandjátékok esetében, éppen ezért én sem voltam annyira megengedő a játékkal kapcsolatban, mint ideális esetben lehettem volna. Közepesen érdekes történet ilyen-olyan csavarokkal, közepes megvalósítással, szerethető grafikával – aki bírja a szüttyögősebb, gondolkodósabb játékokat, ideig-óráig elszöszölhet ezzel is, de nem veszít túl sokat azzal sem, ha ezt most éppenséggel kihagyja. Van ennél jobb, viccesebb és szórakoztatóbb kalandjáték az úgynevezett ’90-es évekből, ami buja dzsungelekben, vagy forró, grogtól bűzlő trópusi éjszakákon játszódik – és még háromfejű majom is van benne. Ebben nincs.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)