Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

CALL OF DUTY: VANGUARD (PS5, PS4)

A selejt alakulat.

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

Lehetett volna figyelmeztető jel, hogy az idei Call of Duty marketing kampánya inkább hasonlított egy gyéren pislákoló gyufaszálhoz, mint az agyunkba vetülő reflektorhoz. A céggel amúgy is vannak gondok mostanában, de mintha az Activision sem tudta volna, hogy mit is kellene kezdenie az újabb második világháborús felállással. Mivel a WWII-es epizód hosszú kihagyás után tért vissza ezen borzalmas és véráztatta időszakba, ezt sulykolták is rendesen a megjelenés előtt, borult is rá a nép. Aztán jött a modern éra, majd a hidegháborús környezet. Most meg megint a második világégésre szökkenünk vissza, ráadásul egy teljesen új történetvonalra. Állok tehát sok ezer játékostársammal együtt tök értetlenül a Vanguard pöfékelő hype-vonatja előtt, próbálom dekódolni a koncepciót, mikor jön a levél, hogy lenne-e kedvem tesztelni. A tavalyi Cold War számomra kellemes meglepetésnek bizonyult, így szívesen útnak indultam a hiperaktív harcmezőkre, de nem is sejtettem, hogy ez az élménydús látogatás mennyire lesz inkább katasztrófaturizmus.

Kampány

Még frappáns alcímet sincs erőm kitalálni, annyit sem érdemel ez a töltelék rész. Ezzel pedig nem csupán a történetre gondolok, hanem a konkrét játékmenetre is. In medias res felütéssel száguldunk Berlin felé egy összetákolt egység tagjaként, hogy megtudjuk, mit is takar a németek titokzatos Phoenix Projektje, ami félő, hogy kitolná jó pár évvel a lassacskán véget érő háborút. Szedett-vedett bagázs ez, ami egyből jól alá is rúg az egész beleélésnek, hiszen mi a francért küldenének egy ennyire fontos küldetésre olyan csapatot, aminek tagjait most verbuválták össze a világ minden pontjáról, és akik a náciknál már csak egymásban bíznak kevésbé. Gondolhatjuk jogosan, hogy majd pont ez lesz a lényeg, szépen összecsiszolódik ez a sok, szépen felépített figura. Igen hamar zátonyra fut ezen reményünk, sikerült ugyanis a legsekélyesebb bödönből előhúzni a mindig mindenkire morcos lányt, a feladathoz felnőni igyekvő vezetőt, vagy akár az állandóan flegma pilótát. Nem spoiler, hogy az első mission végére rács mögé kerülünk, ahol aztán a kihallgatások során, illetve a zárkában előadott eredettörténetek adják ki a kampány küldetéseit. Ez pedig akkora baklövésnek bizonyul, hogy a történet szépen össze is omlik az elgondolás alatt. Az ötlet az lenne ugye, hogy ennek a vonalvezetésnek köszönhetően változatos pályákat járhatunk be a világ minden táján, de a fő szál emiatt az első és utolsó fejezet kivételével végig egy börtönben játszódik, miközben ráérősen merengünk az emlékeken. A szereplők egy centivel nem kerülnek hozzánk közelebb, én meg sírom vissza a tavalyi rész csavarjait, figuráit, pedig az sem volt egy pikareszk szépirodalom.

Ha még a játékmenet javítana a szóló rész megítélésén, akkor boldogan kezdenék hosszú ecsetelésbe egy nagy DE után, viszont annyira gusztustalanul megúszós, lineáris, ötlettelen és hatásvadász lett minden egyes küldetés, hogy zokogni tudtam volna. A pályák csupán díszletek, bármiféle alternatív útvonal vagy feladat nélkül, nincs választható felszerelés vagy párbeszéd opció. A messziről látható script-pontokat olykor megtöri az osonkodás, mellyel csak azért él az ember, mert legalább a végeláthatatlan darálásban talán valami változatosságra lel. Azt, hogy mindig más szereplővel nyomulunk, annyival próbálják megtámogatni, hogy ilyenkor különböző képességeket használhatunk, mint például parancs kiadás, ellenfelek érzékelése, vagy sniperkedés közbeni figyelemelterelés. Igen, szerintem is harmatos a felhozatal. Nem szórakoztató a minden mesterséges intelligenciát nélkülöző katonákba pumpálni az ólmot, ráadásul ez csapattársainkra is igaz, akiknek különös hobbija besétálni a célkeresztünkbe. Ez pedig annyira nyilvánvaló volt a fejlesztőknek is, hogy ahelyett, hogy dolgoztak volna a problémán, inkább beraktak egy trófeát, amit akkor kapsz meg, ha az utolsó pályán, a káosz közepén nem találod el egy haverodat sem.

A progi annyira nem képes felismerni az aktuális szituációkat, hogy hiába volt még életben néhány ellenséges katona, a checkpointot elérve társaim ráérősen kisétáltak a tisztás közepére egy kis eszmecserére. Jelezte is az ikon, hogy ehhez csapódjak már én is hozzájuk, csak hát rohadt nehéz úgy merengeni a jövőn, hogy éppen kicifrázzák a hátsódat. De ugyanúgy megmaradt a lassítva, kábulva fetrengés a földön, amikor már csak egy szál pisztolyunk maradt, amikor összeomló épületekben vagy szőnyegbombázás közepén rohanunk. Elképesztően klisés és vállalhatatlanul gyenge az idei kampány és nekem nehogy valaki azt mondja, hogy ennek a kevésnek ilyennek/elégnek kell lennie, mert 2021-ben, egy eladásokat vezető videojáték sorozattól ez a fajta lustaság és nemtörődömség egyszerűen felháborító.

…de legalább szép. Vagyis többször az, mint amikor nem. Meglepően vegyes minőséget mutat ugyanis a grafika, közelében nincs a konstans, újgenerációs látványnak. A tűz megjelenítése például az egyik legszebb, amit valaha láttam, a dzsungeles fejezetnél csodásak a fények, a fegyverek pazarul festenek, főleg a zuhogó esőben. De Berlinben a második emeletről lenézve olyan érzésem volt, mintha legalább két generációt ugrottam volna vissza. Az arcok botrányosak, ami akkor különösen kiábrándító, amikor a csodaszép átvezető animációk után átváltunk a játék saját engine-jére. Ez a kontraszt pedig mindaddig jelen is lesz, amíg nem hajlandóak lecserélni ezt a toldozott-foltozott mutáns motort. Az aláfestő zenébe és szinkronokba viszont nem tudok belekötni, sőt, nem is szeretnék. Heroikus, pátoszos szólamokra szórjuk az ólmot és a beleélést is sikeresen támogatja a színészek munkája. Legelső audio élményem annak észrevétele volt, mennyire visszhangzik a fegyverropogás egy épületen belül és menyire máshogy szól a szabadban, ez azért ügyes volt. Kár, hogy cserébe folyamatosan beakad a szoftver másodpercekre és legalább háromszor fagyott ki, sőt, egyszer a befejező pálya utáni lezáró átvezető alatt, ami után visszalépve a játék úgy gondolta, hogy nekem bizony elölről kell kezdenem az egész chapter-t. Úgy hiszem egy trófeával már biztos kevesebb lesz.

Multi

Ami majd ugye megmenti a játékot a teljes kudarctól, és ez a számítás nagyjából be is jöhet. Kicsit azért árnyaltabb a kép, mert ugyan a CoD multija az arra vevőknek még most is tud szórakoztató lenni, csupán az szomorú, hogy ez a bizonyos  recept évek óta nem változik az ég adta világon de semmit. A Vanguard többjátékos módja egy két apróságtól és EGY játékmódtól eltekintve egy Skin-pack. Ugyan korhű fegyverekkel a markunkban stresszelhetünk a láthatatlan sarkokból headshotoló kemperek miatt, valamint a térképek is igyekeznek visszaadni a háborús körítést, de a pár füstölgő tigristanktól ez még ugyanaz a multis élmény, mint tavaly. Meg azelőtt.

Azt viszont szinte hibátlanul hozza, sőt a szokásos 8 helyett helyből 16 pályával indulunk, amik kellően változatosak, a csendes-óceáni hadszíntértől a havas Szovjet falucskán át egészen a romos Berlinig cipelhetjük gépkarabélyunkat. Mindezt egészen kellemes, de semmiképp sem eget verő külcsínnel, álleejtés helyett inkább a hangulatra próbálnak erősíteni, a sivatagi Oasis vagy távol-keleti Castle bizony csinosan festenek. A fejlesztők próbáltak továbbá elszakadni a megszokott három útvonalas alaprajzoktól, de így is voltak olyan pályák, például Gavutu, ahol középen állóháborúvá csökevényesedett az adok-kapok. Ezt ellensúlyozandó egyfelől vertikálisan is többet építkeztek a srácok, valamint mérsékelten, de belepakoltak átlőhető-lerombolható falakat illetve padlókat. Ezek ugyan messziről kiszúrhatók, de azt így sem fogjuk tudni, hogy áll-e a túloldalukon valaki. Messze van ez a tényleges rombolhatóságtól, de ez a kevés is tud meglepetéseket okozni a bejáratott meccsek alatt.

A szokásos játékmódok szintén jöttek a korábbi felvonásokból, annyi opcióval, hogy immáron a Combat Pacing-nek köszönhetően módunkban áll változtatni a játék intenzitását az aktuális játékosok számának maximalizálásával. Három lehetőség van: Tactical – ekkor leszünk a legkevesebben a mapen, Asault – ez a normál és Blitz – a durvulás. Alapvetően üdvözlendő megoldás, mert ezzel optimalizálhatjuk a játékélményt, viszont egyelőre még nem működik hibátlanul, úgyhogy a hatalmas pályákon ugyanúgy fogunk hatan bújócskázni, mint ahogy egytucatnyian mészárolni egymást egy zsebkendőnyi területen. Ha működőképessé varázsolják a funkciót, akkor ez az enyhébb vérmérsékletűeknek és újoncoknak nagy segítség lehet számításuk megtalálásában.

A másik kellemes és egyben ígéretes újítás a Champion Hill mód, ami pont annyira keveri meg a receptet, hogy akár hosszútávon is működjön. Alapja a közkedvelt Gunfight, viszont itt két- vagy háromfős csapatok mennek egymás ellen, 12 közös élettel és az idő lejárta után az jut tovább, amelyiknek több élete marad. Ha elég fordulót túlélnek, akkor jön a vásárlókör, amikor új felszerelést, fegyvereket vásárolhatnak vagy fejleszthetik a meglévőket az addig elért pontokért cserébe. A vesztes banda is tovább harcolhat, csak ugye kevesebb élettel mennek a következő csatába. Mivel az akár nyolc csapatot véletlenszerűen sorsolja össze a rendszer, így szinte mindenki játszik majd mindenki ellen és ennek köszönhetően a menetek folyamatosan képesek új kihívással kecsegtetni. Nem meglepő, hogy ezen random faktor miatt a CH már most a legkedveltebb módok között van.

A fegyverekre most öt helyett tíz kiegészítőt aggathatunk, így bőven van mit unlockolgatni, illetve az Operátorok is visszatértek, viszont itt mindenki csak a saját kihívásuk teljesítése után válik játszhatóvá. Ez egyfelől egy újabb adag, követhető kihívássorozatot nyújt a játékosoknak, viszont ezen specifikus feladatok miatt néhány szereplő csak az igazán ügyeseknek lesz meg.

Vannak viszont kevésbé jól sikerült részletek is, például a netkód nem muzsikál túl megbízhatóan, sűrűn rángat a multi, kb ellehetetlenítve így a játékot, de a fegyverek szórását is túltolták, rengetegszer nem fogjuk érteni, hogy miért mi feküdtünk meg egy-egy párbaj során. Míg a Modern Warfare-ben kiemelt fontossága volt a lépések hangjainak és azok betájolásának, itt ezt nem találtam olyan precíznek. Lehetne még itt egyéb kifogásokat találni, egyelőre még inkább sereghajtó eredményekkel zárom az összecsapásokat, komoly időbefektetéssel kell számolnia annak, aki eredményes – ezáltal élvezetes multis karrierről álmodik. Az első hetekben addig is marad az anyázás és a Kill Cam nézése, hogy honnan is lőtt ki az a tizenhat éves rohadék.

A Zombimódnak külön fejezet kellene, ha legalábbis normálisan befejezték volna ezt a részt. Emlékezhettek az eddigi epizódok élőhalottak sújtotta világára és hangulatára, ami mindig egy adott korban játszódott vagy akár a frappánsan kitalált, többször híres színészek fizimiskájával futó karakterekre. Na, itt semmi ilyesmi nincsen, se történet, se körítés, a központi helyről indulunk egy általunk kiválasztott portálon át, hogy ott teljesítsük a primitív feladatokat, majd visszatérjünk bevásárolni. Haverokkal általában egészen szórakoztató tud lenni a zombihent, de itt rekordidő alatt lehet beleunni a mindenmentes hordázásba.

Teljesen felesleges, bármiféle emlékezetes pillanatot vagy szimplán ÉLMÉNYT nyújtani képtelen sztori, egy kötelező minőséget, de annál alig többet kínáló multi és egy demóverziós Zombi-mód az, amit a CoD képes idén felmutatni. Teszi mindezt négy összedolgozó fejlesztőbrigád segítségével és egy teljes árcímkével. Egy jelentéktelen filler epizód, melynek egyetlen valós létjogosultsága az lenne, hogy bedöntse a franchise-t és felrázza a kiadót, hogy az végre komolyan vegye és ne csak évente feltörhető malacperselynek nézze a játékosokat.

(A játékot a Magnew Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható PS5-re és PS4-re támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkekre kattintva meg is rendelhető.)

Pozitívum(ok)

  • Több multis pálya a megszokottnál, olykor kifejezetten szép grafika, ígéretes Champion Hill játékmód

Negatívum(ok)

  • Kritikán aluli kampány, egytucat multi, félkész Zombies, problémás netkód, esetenként elavult látvány
6/10
Látványosság:
Játszhatóság:
Szavatosság: Átlagos
Zene/Hang:
Hangulat: Gyenge

martin beleszól:

24 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Teljesen korrekt értékelés. A MW 2019 óta csak visszafejlődött a sorozat, kb mindenben. Talán jövőre…. Az új BF-el is jobban szórakozok mint ezzel, pedig van ott is baj rendesen, de legalább ott megvan a sansz, hogy javítják a bugokat.

  2. Még egy gondolat! Elnézve csak az itteni játékok alatti komment szekciót,nos 6 pont ide vagy oda még is többek érdeklődését kelti fel ez a “szar” játék ezek szerint még így is,mint egy Guardians of Galaxy vagy sorolhatnám a sokkal nagyobb pontszámokat/értékeléseket kapott játékokat, ott jó ha 3-4 komment van😳 Persze mondhatjuk kozhejesen, hogy ez semmit sem jelent, de hát azért na…😂😂😂

  3. Minden esetre még mindig jobb mint az új BF, legalább is számomra! És nem szó sincs róla,hogy nagy COD-os vagyok sőt, a legutolsó COD amit megvettem az Ps3-ra a 4. rész volt ha jól emlékszem! Ezt is csak azért vettem meg,mert valahogy kedvet kaptam hozzá, és én teljesen jól szorakozok vele főleg a multi haverokkal nagyon jó! Nekem per pillanat több nem kell, tehát ha nem úgy nézi az ember,hogy hű meg há akkor teljesen vállalható game! Ha ez 6pont akkor a BF 3👍

  4. Mondjuk meg őszintén, amit az Activision (és EA a FIFA-val) marketing osztálya művel immáron hosszú évek alatt azt egyetemeken kellene oktatni. Mondja azt bárki, hogy nem végzik jól a dolgukat.
    Azért meg hogy ilyen a CoD 2021-ben arról nem az Activision tehet hanem mi gémerek.

    • Futószalagon gyártják a silányabbnál silányabb folytatásokat, de hát minek erőltessék meg magukat, ha az emberek úgyis évről évre veszik a játékaikat, mint a cukrot.

      1
    • Mentol én biztos nem tehetek róla. Az utolsó COD amit megvettem az a Ghosts volt.

  5. Mindegy, teszek egy fél krumplit az oltásom helyére, hogy kiszíjja.

  6. Jól levetted róla a keresztvizet 😀

  7. Tegnap este 10-kor a barátlistámon online levők 80%-a ezt játszotta. Konklúzió: tök mindegy,melyik teszt mit mond, úgyis megveszi mindenki, aki az eddigieket is megvette. Magánvélemény: jöhetne már egy olyan világháborús játék is, ami nem romantikus kalandként tüntetné fel a háborút, melyben cool arcok bandába tömörülve pufogtatnak cool fegyverekkel, hanem olyan leírhatatlan borzalomként, amilyen valójában volt, amikor a családodat belelőtték egy gödörbe, téged meg elvitt egy kóbor bomba, miközben egy lövészárokban zokogtál. Akkor talán a sok állandóan háborúzni akaró retardált barom elgondolkodna rajta, hogy a háború nem játék.

    • Az ebben a poén, hogy pl. a 2019-es Modern Warfare remekül bemutatta a háború borzalmait, és nem egy izgalmas kalandként festették le, ahol a tökös amcsi gyerekek csibészes félmosollyal, fegyvereket puffogtatva mentik meg a világot. Érdekes, hogy pont egy második világháborús játéknál nem sikerült ugyanez.

      • A világból ki lehetne kergetni ezekkel a Becstelen brigantyk jellegű szarokkal, ahol a jócsaj, a jóképű hős, a vagány nepper, a nagydarab feka, meg a csendesen titokzatos orvlövész megmentik a világot.

        • Jó lenne az emberekből kinevelni a “jó háború” fogalmát, mert elképesztően káros tud lenni, hogy úgy van beállítva, mintha Amerika egy hős lenne, és nem csak egy ország, ami imperialista érdekeit védte úgy, hogy maga is mocsokként bánt (és bánik) a saját polgáraival.

          • Nehezen ölöd azt ki a mezőbóbitai szalonnáciból, aki arról ábrándozik, hogy ő a HONVÉD, aki majd nekimegy a MINDENKINEK, aztán persze kicsit megsebesül, de azért meggyógyul, és ő lesz a falu hőse.

      • Borzasztóan gáz történelemhamisítás volt az is, ahol az amerikai atrocitásokat az oroszokra kenték.
        Ha a Call of Duty a háború borzalmairól szólna, senki nem játszana vele. Köze nincs se a borzalmakhoz, se a történelemhez, se a valósághoz.
        Ugyanolyan “izgalmas” kaland volt, csak megfáradt “modern edgelord” stílusban, dzsingoizmussal telepakolva.

    • Annyira igazad van. Amikor igyekszem átadni a dolgokat a világháborúkról a gyerekeknek, akkor rendszerint mindig van egy-két ‘szimulátoros’ gyerek, akik azt hiszik, hogy a háború így nézett ki. Aztán mutatok nekik pár közepesen sokkoló képet, és hirtelen már annyira nem is tetszik nekik ez a ‘háborúsdi’…

    • Már bővrn több, mint 10 éve is ez a lazáskodás baszott fel, nem is vettem CoD-ot az eredeti MW óta.