CALL OF DUTY: MODERN WARFARE III (PS5, PS4)

Inkább leteszem a fegyvert.

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

2007 óta játszom a franchise-zal, és akárhány beszélgetésbe keveredtem az évek során ismerősökkel és ismeretlenekkel egyaránt, mindig szembementem a fikatengerrel. Mert igenis létezett és létezik az a „divat utálat”, amikor lelkes fotelharcosok osztották online komolyan vehető érvek nélkül a szarcunamit mind a szériára, mind annak rajongóbázisára. Én csak ennyit kérdeztem ezektől az emberektől: ha mindig a játék bukását jövendölitek, meg „így meg úgy szar a CoD”, hogy lehet az, hogy a széria még mindig releváns, és soha nem akad kihívója a műfajában?

Természetesen a Call of Duty jogosan is kapott kritikát amiatt, hogy az évenkénti megjelenések során alig-alig fejlődött, miközben mindig teljes árú játékként került a polcokra, egyébként tökéletesen belőve az állandó, nagyjából karácsony elé pozicionált megjelenési dátumokat. De a részek közötti apró eltérések mellett a franchise stabilan, megingathatatlanul hozta mindazt, amitől oly sikeres: akciódús kampányt, pörgős multiplayert űberelhetetlen gunplay-jel, és valami harmadik nyalánkságot zombik, űrlények és egyéb túlélős játékmód formájában.

A videojátékok gyorséttermi kajájaként olyan szerepet tölt be, mint egy halomra rakott gyros-tál: betolod, lemosod a kis zéró kóláddal, baromira nem környezettudatos módon kivágod a kukába a műanyag tálat az azonos anyagból készült evőeszközeiddel, majd egy orbitális büfike mellett nyugtázod, hogy ma is ettél egy kurva jót. Holott hol van a gyros egy kifinomultabb étterem étlapján szereplő gourmet fogásokhoz képest? De nem kezded el savazni az egyébként finom gyorskajádat, nem csak azért, mert te ezt választottad, hanem azért is, mert van helye a piacon. Na, a Call of Duty is pont ilyen.

Csakhogy idén van egy kis bibike. Ebben az évben elmaradt az a kicsi is, amit eddig stabilan szolgáltatott az Infinity Ward, a Treyarch és a Sledgehammer Games triumvirátusa Bobby Kotick „vigyázó” szemei alatt – aki elvileg nemsokára távozik a posztjáról. Könnyeket nem fogunk hullajtani érte, de ez most mellékes.

Tavaly a Modern Warfare II megjelenését követően még úgy tűnt, kezdenek észhez térni az Activisionnél, hiszen felreppentek olyan pletykák, ami szerint 2 évre tolódna a játék „életciklusa”, és csak egy nagyobb, de feltételezhetően nem teljes árú kiegészítő csomagot kapna a cucc. Közben egyébként a bíróságon ádáz harc dúlt a Sony és a Microsoft között azt illetően, hogy a zöldek birtokába kerülhet-e a kiadó, többek között tulajdonolva a videojátékos világ egyik legjobban tejelő szériáját. Sajnos vagy sem, de sikerült nyélbe ütnie az üzletet az Xbox-nak, így még nem tudni, mit jelent ez a franchise jövőjét nézve. Az idei évben viszont nem emiatt lett minden idők legszarabb Call of Duty-ja a nemrég megjelent Modern Warfare III.

…hanem azért, mert vélhetően tényleg fontolóra vette az Activision a 2 éves ciklust az előző résznél, csak a terv füstbe ment, az utolsó pillanatban a pénzéhség győzött, és hajtották a fejlesztő stúdió munkatársait, hogy nagyon gyorsan lapátoljanak össze valamit, amit aztán harmadik részként el lehet adni teljes áron – legalábbis számos nemzetközi forrás erről számol be. Az igazságot persze nem fogjuk hivatalos csatornából hallani, de a játék mindent elárul.

A klasszikus – és egyben bevált – sémát követve a cucc ezúttal is három fő játékmóddal érkezett: kampány, multiplayer, zombik. Kezdjük az elsővel: azt még valahogy meg lehet emészteni, hogy a reboot nem ér fel az eredeti MW széria tényleg epikus, olykor drámai, máskor megdöbbentő történetéhez, ahol a karakterek tényleg szerethetőek voltak. Emlékszünk a 4. rész végén Zakhaev megölésére majd Kamarovék általi megmenekülésünkre a halál torkából, vagy az MW2-ből Ghost sorsára Shepherd keze által? Még most is boldog nosztalgiával sóhajtok fel, ahogy ezekre a pillanatokra gondolok.

A reboot Modern Warfare játékokban semmi ilyen nincs, a narratíva unalmas, a történetmesélés mikéntje (értem itt például, hogy szezonokban érkeztek/nek rövid sztori kiegészítések a Warzone játékmódon belül) pedig teljesen érthetetlenné teszi, hogy most akkor ki, miért, hogyan van, és mit csinál. Makarov ámokfutásával folytatódik a történet, őt kell mindenáron megállítani Price kapitány csapatában. A ruszki fickó viszont itt inkább csak egy kisstílű bűnöző, mint egy őrült terrorista, ahogy volt az az eredeti játékban.

Már a kampányon nagyon látszik, hogy sebtében lett összehányva – sandbox környezetben kell össze-vissza rohangálni különböző feladatokat teljesítve. A készítők által csak „open combat missions” címszóval ellátott játékmenet magába gyúrta a battle royal mód olyan sajátosságait, mint az itt-ott elszórt páncéllemezek, lőszercsomagok, különböző loot ládák, hogy aztán majd találd ki te, hogy rambózni vagy lopakodni szeretnél. Ebben a megvalósításban ez nem kreatív, és még csak nem is működik – a Call of Duty kampányainak a vezetett csőpályák, és az arra ráhúzott, előre megírt események állnak jól, ebben a keretben tud elmesélni egy akciófilmes történetet. Így viszont egyszerűen hiányzik a feszesség, a pörgés, és az egészből csak egy unalmas ide-oda rohangálás marad, amit megszakít 1-1 cutscene.

A zombi mód talán az egész „csomag” legnagyobb pofátlansága. Emlékeztek a végig béta státuszban maradó DMZ-re a Warzone térképen, ahol botok ellen ment a fosztogatósdi két megbízás teljesítése között, majd, ha meguntad, akkor elhúztál valamelyik kivonási pontra? Na, ennek értelmetlenségét sikerült tovább tetézni azzal, hogy zombikkal szórták meg a játékmódot, és voilà! Kész a „móka”. Ne nézz furán, bizony csak ennyiről van szó – ha a Treyarch-féle jó öreg körökre osztott, hullámokban érkező, barikád építős cuccra számítottál, hát azt várhatod talán a jövő évig. Már azon is nehezen teszem túl magam, hogy az agyatlanok hullámokban érkező seregei nem a Black Ops játékok védjegyeként, a Treyarch gondos kezei által készülnek, de hogy valami ilyen pofátlanul, nulla befektetéssel legyen összehányva egy teljes árú játékban, azt én, mint veterán Call of Duty-s is nehezen nyelem le.

Szerencsére a multiplayer módot nem sikerült annyira elrontani. Erősen véleményes persze az, hogy csak annyit dolgoztak ezzel is, hogy átemelték a 2009-es Modern Warfare 2 pályáit, kicsit kicsinosították és modelleztek pár új fegyvert, de pár apró újítással az online többjátékos szekció még jobb is lett, mint elődje esetében. Míg utóbbi lomha, nehézkes játékmenete pont szembement a széria által képviselt gyors, reflexalapú akciózásával, addig a Modern Warfare III-ben – újrahasznosított pályák ide vagy oda – a multi végre olyan, amilyen rég volt már. A gyors movement és gunplay mellé társul a számtalan fegyver-összerakási lehetőséget kínáló gunsmith, a módosításokat ráadásul továbbra is el lehet végezni meccsek közben is. Az MW2 pályáin remekül működnek a 6v6 fős harcok, ellentétben az tavalyi játék túlságosan nagy térképeivel – de ez aligha a Sledgehammer Games érdeme. Továbbra is érkeznek majd szezonok, az első épp decemberben, amiben vadiúj mapek is jönnek – reméljük tanultak az Infinity Ward-féle level designról.

A helyzet az, hogy ha az Activision maradt volna a 2 éves tervnél, és ez a játék a tavalyi részhez egy nagyobb tartalmi kiegészítés lenne egy teljes árú cucc feléért, talán még megítélésben is a kiadó javára vált volna. Így viszont a programot fejlesztő emberek lettek irdatlan nyomás alatt hülyére dolgoztatva, mindezt azért, hogy egy nagyobb DLC-t lehessen eladni teljes áron.

Bukást vizionálni azonban ezúttal sem érdemes – a pénz beszél, a kutya ugat, és higgyétek el, teljes áron is nagyon fogy az év legnagyobb videojátékos arcon köpése. A nemzetközi sajtóban is a valaha legrosszabbnak ítélt Call of Duty a megjelenés hetében a kritikák ellenére is az élre került a brit eladási listán. Nem véletlenül volt akkora a balhé a Sony és a Microsoft között az Activision felvásárlását illetően.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)