Button City (PS5, PSN)

Don’t get cocky, it’s gonna get rocky!

Az 1996 decemberében PlayStationre megjelent Parappa the Rapper azon alkotások egyike, mely maradéktalanul égett bele egy teljes videojátékos generáció agyába, így az enyémbe is. Megérne egyébként szerintem egy önálló cikket az is, hogy mégis mi volt az a Parappában, ami brutálisan előkelő, 95%-os tetszési indexét eredményezte, de most maradjunk inkább annál a ténynél, hogy a PS5-re nemrégiben debütált Button City azért landolt nálam tesztelésre, mert egy 3D-s Parappát vizionáltam belőle. A Button City hivatalos leírása szerint “egy narratíva alapú játék barátságról és játéktermekről”. Ez mondjuk igaz, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy kedves kis kalandról van szó cukorfalat állatszereplőkkel, sok-sok beszélgetéssel és mászkálással, nem túl ötletes minijátékokkal, és nem mellesleg egy jó adag unalommal.

A kaland során egy bátortalan, videojáték rajongó rókasrácot irányítasz, név szerint Fennelt, aki egy új városba költözvén felfedezi, hogy a helyi játékterem a település történéseinek középpontja. Itt hősünk megismerkedik egy csapat geek gémerrel, akik hamar maguk közé fogadják, hogy immár így teljes klánt alkotva megnyerhessék az arcade által szervezett bajnokságot. Fennel lépésről lépésre fogadtatja el magát a többiekkel és úgy en bloc a városka különböző lakóival is, mely folyamat ide-oda mászkálásban és egy beszélgetéseken alapuló “lightos” küldetésrendszerben teljesedik ki. Mindemellett időről-időre felbukkan “akció gyanánt” három különböző minijáték is, egy autóverseny, egy ritmusjáték és egy ügyességi gyűjtögetős “izé” is – sajnos mindhárom meglehetősen ötlettelen és sótlan.

Nem kertelek, minden infantilisségem ellenére sem tudtam megszeretni és dekódolni a Button City-t, sőt, igazából már azzal is gondom volt, hogy voltaképpen mely fogyasztói rétegnek pozicionálhatták ezt a szoftvert. Mechanikáját és narratíváját tekintve nagyjából “gyerekjátékként” aposztrofálnám (amivel semmi gond nincs, akár működhetne is), ugyanakkor végig olyan érzésem volt, hogy ezt a kalandot inkább egy negyvenes éveiben járó team – akik még emlékezhetnek rá, milyen érzés volt anno játékterembe járni! – készíthette saját magának, amolyan nosztalgiaként, arra bazírozva, milyen lehet mostanság a 11 éves srácok világa… hát, nem igazán ilyen. A dialógusok ugyan modernnek és aktuálisnak tűnnek, de elég erőltetettek, a poénok fájóan faviccek, a kezdetben chillesnek tűnő hangulat pedig hamar álmosító unalomba csap át. Nem rossz játék ez amúgy, de nehezen ajánlanám bárkinek is, főleg ennyiért. (Ja, csak mellékesen, a game nem adta be a trófealistát sem, ami PS5-ön azért elég meredek húzás.)

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)