Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Ubisoft Forward

Blasphemous (PS4, PSN)

Istenkáromlás!

Egy kiváló angol mondás szerint úriember vallásról és politikáról nem vitatkozik. Az egyszerűnek tűnő szavak mögött valójában mély igazság rejtőzik: egy ideális világban az embereknek meg kellene egymásnak hagyniuk azt a szabadságot, hogy úgy vélekedjenek közélet dolgaiban és hitbéli kérdésekben, ahogy azt belátásuk szerint jónak látják (már amíg ezt nem más emberek rovására teszik persze). A baj csak az, hogy ez a világ soha nem volt ideális: a világtörténelem során a legtöbb embert talán pont a politikai és vallási meggyőződésük okán hurcoltak és kínoztak meg, esetleg végeztek ki, s mindezt sokszor az úgynevezett “nagyobb jó” nevében. Mert vegyük például Spanyolországot: ez a (papíron) meglehetősen katolikusnak mondott ország az elvileg felebaráti szeretet és elfogadást hirdető igaz hit nevében emberek százezreinek (millióinak?) életét tette elmondhatatlanul nyomorúságossá. Gondoljunk itt akár csak az újvilágba exportált konkvisztádorok és misszionáriusok megkérdőjelezhető hittérítő tevékenységére, netán – és ezzel rögtön kicsit a játék témájába is belépve- a hírhedt spanyol inkvizícióra.

Ami engem illet, én mindig is kissé fenntartásokkal közeledtem a hit kérdéséhez, pontosabban nem is magához a vallásokhoz (hiszen azok legtöbbje könnyen értelmezhető, megszívlelendő, pozitív üzenetet közvetít), hanem sokkal inkább ahhoz, amit a különböző egyházak és felekezetek annak nevében elkövettek. Tetszik vagy sem, az ember által saját képére formált vallás a leghalálosabb fegyver a világon, amit csak az emberiség alkothatott, háborúk elindítója, tudomány és fejlődés ellensége, az objektivitás és tisztánlátás megmérgezője, emberek egysíkú neveltetésének bilincsbe verője. Ugyanakkor megkerülhetetlen jelenség is, hiszen az emberi természet alapvető része hinni valami felsőbbrendűben, így aztán amíg világ a világ, mindig lesz vallás is, és emberek, akik visszaélnek vele. Legalábbis, így látom én.

Ettől függetlenül komáltam viszont mindig a vallási témák megjelenését a különböző médiumokban, különösen, ha azok valamilyen extrém módon voltak tálalva, esetleg finom módon kritikát képes bemutatnia témában. Gyerekkorom óta lenyűgöz Bosch festményeinek szimbolizmusa és az a látvány, amit a vászonra vizionált ebben a témakörben. Aztán az olyan játékok, mint a Shadow Man, az idézetekkel a Jelenések könyvéből meg Légió szerepeltetésével rögtön megvett kilóra, és mi tagadás egy időben annyira nagy hatással voltak rám Marilyn Manson egyházkritikus klipjei és dalszövegei, hogy Brian Warner úr több koncertjén is személyesen tiszteletemet tettem.

Így aztán talán nem is meglepő, hogy amikor először láttam előzetest jó pár évvel ezelőtt a spanyol illetőségű The Game Kitchen játékából, a Blasphemous-ból, az bizony szerelem volt első látásra. Belepistultam, ahogy azt kell. Sokat mondjuk nem kellett győzködnie: a trailerben, ami talán olyan jó 3 éve jöhetett ki, láttam amint karddal a kezében, sanbenitoban (inkvizíciós vezeklési öltözékben) ugrál egy kockás kis figura platformról platformra, miközben puttókat, kerubokat, megkínzott lelkeket vagdos halomra, és a végén még valami óriási kisjézusra hajazó forma főellenség is előkerült, aki nemes egyszerűséggel ízekre tépte a főszereplő csókát. Ááá, ez az én játékom, mondtam akkor, nem is sejtve, hogy még hosszú éveknek kell eltelni mire élesben is meglengethetem a biblia rémálomszerűen újravizionált világában majd a virtuális kardomat. Az idő azonban eljött, és egy ideje immár bárki magához szólíthatja a PS Store-ról az utóbbi évek egyik legegyedibb alkotását.  

Enyhe képzavarral éve: Isten hozott a Blasphemous világában!

A kárhozat útja

Ilyen felvezetés után talán nem meglepő, amikor azt mondom, hogy a Blashemous sztorija igencsak egyedi, hogynemondjam’ eléggé elvont, bár kétség kívül ez is a sármja részét képezi.

A történet szerint egy Cvstodia (nem elírás, a régies spanyolban az ’u’ betűt ’v’-vel írták) nevezetű fiktív földön járunk, egy középkori beütésű, inkvizíció sújtotta Spanyolországra igencsak hajazó birodalomban, ahol a vallási téboly az úr. A vidéket valamiféle átok sújtja, melyet azonban csak „A Csoda” néven emlegetnek, s amelynek megoldását a tömegek a fizikai önsanyargatás sem nélkülöző vezeklésben, valamint az eretnekeknek tartott személyek tömeges kivégzésében látják. Hiába no, a középkorban úgy tartották, a fizikai fájdalom megtisztító hatással bír, így osztották is az emberek felebarátjaiknak rendesen, itt sincs ez másként. Főszereplőnk, akit a játék nemes egyszerűséggel csak „A Vezeklő”-nek nevez, egy a „Csendes Bánat” elnevezésű mészárlás egyetlen túlélőjeként útra kel, hogy levezekelje meg nem nevezett bűneit, s aminek fő elemét 3 szent ereklye megszerzése jelenti Cvustodia világának különböző szegleteiből. Ránk, a játékosra hárul hát ama nemes feladat, hogy a vezeklőt megszemélyesítve feloldozást hozzunk önmagunknak, s talán a minket körbevevő világnak is…

Maga a cucc stílusát tekintve egy pixel-art stílusban fogant metroidvania, nyakon öntve igen erőteljes soulslike elemekkel. Vagyis, adott tehát egy 2D-s, oldalra scrollozós platformer, ami azonban nem merül ki pusztán annyiban, hogy a pálya bal szegletéből jussunk el a jobb végébe, miközben lecsapunk pár, az utunkba álló ellenfeleket és legyűrünk néhány, főleg precíz ugrálásokra kihegyezett ügyességi akadályt. Nem, mert ahogyan az ebben a zsánerben megszokott, az egész mélyítve van azáltal, hogy a haladás iránya nem lineáris. Különösen nem itt: az igen rövidke bevezető szakaszt letudva teljes mértékben a játékos egyéni döntésére van bízva, milyen sorrendben kívánja felfedezni és teljesíteni Cvstodia világának egyes szegleteit. Magukra a különböző pályarészekre szintén a sokszoros szintezés jellemző, azaz haladási irány sok esetben nem a megszokott vízszintes irányban, hanem függőleges irányba (föntről lefelé, vagy lentől fölfelé) haladva történik, nem egy esetben kardunkat használva kapaszkodóként a vízszintes falakon.

Ahogy kis bűnbánónkkal kietlen tájakat, betegség sújtotta falvakat, óriás katedrálisokat, havas hegycsúcsokat, csatornákat járunk be, a játék az utunkba dob pár elég egyszerűnek mondható logikai és puzzle akadályt is, de persze nem hiányozhatnak az egyes szakaszok lezárásaként funkcionáló gigászi méretű bossok sem. Átlengi tehát az egészet egy erre a stílusra jellemző igen határozottnak mondható felfedezés jelleg, de ha most amiatt aggódsz, hogy emiatt talán könnyű is célt téveszteni ás elakadni benne, megnyugtatásodra közlöm, hogy a touch pad érintésével bármikor lehozható egy térkép.  Ezt megnyitva nem csak adott helyzetünket vehetjük szemügyre, de külön jelezve van a különböző szobák ki- és bejárata, valamint, hogy ezekből melyiken haladtunk már korábban át és melyiken nem, így tartósan beakadni útkeresés miatt szinte képtelenség.

Amikor a játékkal kapcsolatban a Soulslike-jelleget emlegetem, az alatt nem pusztán a játék dark fantasy atmoszféráját és akció-RPG jellegű mivoltát értem. Több ponton is tetten érhető a nagy testvér jelenléte, legyen szó akár a nehezen értelmezhető, leginkább csak a tárgyak leírásából kihámozható háttértörténetről, a korább elhalálozásaink helyén felvehető elveszett lelkekről, felfedezhető titkos helyszínek tucatjairól, vagy az esetenként tenyeret izzasztó és a szánkat káromkodásra bíró nehézségről. Habár a kihívás mértéke igazából relatív: mert elsőre talán például ijesztő lehet ama tény, hogy hagyományos értelemben vett védekezés nincs, csak egy pár másodpercig fenntartható hárítás, de némi játék után kiderül, hogy nagyon könnyű kiismerni az átlagos ellenfelek támadásait, így azok ellen megfelelően időzíteni pár próbálkozás után szinte gyerekjáték. Ugyanígy a különböző főellenfelek is fenyegetőnek tűnhetnek első látásra a sokszor fél képernyőt beborító támadásaikkal, mindaddig, míg rá nem jövünk, hogy a támadásaik mindössze pár mintára korlátozódnak, s amiknek többsége némi próbálkozás után viszonylag könnyedén kiismerhető. Jómagam 3-4 újrakezdésnél többet szinte egy bossnál sem tököltem, bár hozzáteendő, ebben a harchoz megfelelően kiválasztott segítő tárgyak kiválasztása is rengeteget segített. Ráadásul elhalálozáskor még tapasztalati pontot sem veszítünk, így a játék sok értelemben még engedékenyebbnek is mondható egy átlag souls jellegű stuffhoz képest. Egyet jegyezz meg, a kulcsszó -mint oly sok ilyen jellegű cucc esetében- a türelem, valamint a megfigyelés. Amennyiben vissza tudunk venni a kapkodásból, még az első látásra lehetetlennek tűnő akadály is viszonylagos könnyedséggel abszolválható.

Eltérően viszont a legtöbb souls jellegű játéktól, különböző fegyverek és páncélok garmadájának gyűjtésére itt nincs lehetőség, a játékot ugyanazzal a karddal és ugyanabban a ruhában fogod befejezni, amivel elkezdted. Ugyanakkor lehetőség van új támadó mozgások kioldására, vagy a bármikor használható gyógyító flaskáink számát bővíteni, esetleg magunkra aggatható cuccokkal az alapstatisztikáinkat tudjuk kicsit megbolondítani. Utóbbiakhoz jellemzően mellékküldetések teljesítésével, titkos szobák felfedezésével illetve kereskedőktől vásárolva juthatunk, de nagyjából ennyiben ki is merül a dolog. Túl komplex, egyéni szájízt tükröző karakter kreálására nem kell tehát gondolni, de egy ilyen 2D-s metroidvania cucchoz ez a fajta komplexitás úgy gondolom bőven elégséges.

Játékmenetbeli felépítését tekintve nagyjából ennyi lenne tehát a Blasphemous, és ha egészen őszinte akarnék lenni most azt is mondám, hogy semmi olyan extra nincs benne ilyen tekintetben, amit más, hozzá hasonló cuccban ne láttunk volna. Ámde, van egy olyan tulajdonsága, ami miatt messze kiemelkedik a hasonszőrű játékok tucatjai közül – és ez az álleejtően brutális hangulat, amivel ez a stuff rendelkezik. Közel 30 éves játékos pályafutásom alatt és az elvont horror gámák rajongójaként átment már jó pár cucc a kezeim között, de így visszagondolva alig tudnék pár másik olyan címet mondani, ami látványában olyan nagy hatást tett volna rám, mint ez itt. Mintha csak egy elvontabb Marilyn Manson klip (ajánlott irodalom: The Nobodies, Disposable Teens, Long Hard Road Out Of Hell) lényegülne át bitek és pixelek nyelvére: vallási szimbólumok és jelképek egész garmadája perverz módon kiforgatva eredeti jelentésükből, a mentális és fizikai szenvedés legkülönbözőbb megjelenései és mélységei kendőzetlenül a képernyőre (rém)álmodva, meghökkentő megjelenésű és személyiségű karakterek és helyszínek amerre csak járunk. Az még csak hagyján, hogy a sima mezei ellenfelek többségében mind valamilyen, a középkorban használatos kínzásfajta vagy kivégzésforma köszön vissza (van itt a függőlegesen kettévágott, kezében fűrészt szorongató elítélttől a máglyahalálra ítélt mártírok hulláin át a kerékbe tört szerencsétlenekig minden), de emellett ellenlábasaink közt feltűnnek groteszk angyalok, démoni inkvizítorok, és megtébolyodott apácák is. ( azt azért itt a teljesség kedvéért meg kell jegyezzem mielőtt a vallásilag érzékeny emberek a szívükhöz kapnának és eretnekséget kiáltanának, hogy a Blasphemous a szó klasszikus értelmében nem vallásgyalázó – Jézus, Mária neve pld. még csak fel sem merül, és nem is sátánimádó, „csupán” a keresztény ikonográfia elemeit értelmezi át, hmm, újszerű formában).

Oh, és ha nem említettem volna, a hab a tortán az egészre az ellenlábasainkra mérhető kivégzések, amiknek láttán talán még a Mortal Kombat kivégzései is szemérmesen elpirulhatnak néha. És igen, teszi ezt a pixeles grafika ellenére, ami nemhogy elvesz, hanem egyenes hozzáad a program egyedi és megkapó jellegéhez.

További érdekes – és sok esetben nem kissé sokkoló hatású – ízt ad a játéknak az a rengeteg rejtett utalás és üzenet, amiket a készítők különböző nagyon ügyesen különböző szimbólumok és nevek mögé rejtettek el. A Lady of Our Charred Visage nevezetű boss például csak egy hatalmas groteszk fejnek tűnt mindaddig, amíg fel nem ismertem benne, hogy őt bizony Maria Coronel, egy középkori spanyol szent története ihlette. A hölgy a valóságban – hogy az őt megbecstelenítő király kedvét elvegye az erőszaktól – forró olajjal leöntötte saját arcát és melleit, szörnyen elcsúfítva ezzel magát (nem is próbálkozott a király többet nála). Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy a valóságban is létezett középkori keresztény szent virtuális képmását fogom kaszabolni a képernyőn, de az élet tele van meglepetésekkel.

Vagy ott van a hatalmas, megvakított csecsemő, akinek neve – Expósito – olyan elárvult gyermekekre utalt régen Spanyolországban, akik szüleit az inkvizíció égette meg elevenen a máglyán. Tudva ezt, már egészen más szemmel néztem az őt ringató, óriási megfeketedett édesanyára…

A Blasphemous ugyanakkor látványát nem csak a katolikus vallás ikonográfiájából kölcsönöz gazdagon, amikor a látványról van szó, hanem ugyanennyire merít Spanyolország (azon belül is a Dél-Spanyolország, Andalúzia) gazdag kultúrájából. Nem nehéz egyes ellenfelekben felismerni a bikaviadalok megkínzott bestiáit, Cvstodia sárga homokos földjében Andalúzia tájait, a játék arab beütésű helyszínein pedig a Córdobai nagymecset ornamentikája köszön vissza. Láthatóan nagy hatást gyakorolt továbbá még a fejlesztőkre a reneszánsz művésznagyságain túl Goya munkássága, kezük lenyomatait szinte minden utunkat keresztező furábbnál-furább szerzet megjelenésén érezhetjük.

Michalangelo Pietája
Goya: Boszorkányok a levegőben

És ha már szó esett a bődületes vizuális prezentációról, akkor nem mehetek el szó nélkül a hasonlóképpen kiemelkedő audio szekció mellett sem. Vérgőzös kalandjainkat hegedű, zongora, hurdy gurdy (tekerőlant, aminek zümmögő hangját egyszerűen imádom, Witcher 3-ban is sokszor hallható volt), valamint a minket körbevevő világ borzalmaival érdekes kontrasztot alkotó kellemes és könnyed flamenco gitárzene kíséri.

Mindezen fentebb említett hangulati elemek kombinációja pedig egy semmilyen más játékhoz nem hasonlítható atmoszférát kölcsönöz a Blasphemousnak!

Nobody Expects the Spanish Inqusition

Összességében, ha csak pusztán mint 2D-s metroidvania játékként kellene megítélnem a Blasphemoust, akkor azt mondanám, hogy egy tisztességes összekalapált iparosmunka, de annál nem sokkal több. Vannak apróbb technikai hibái (a hitboxok néha nem megfelelően működnek az ellenfeleknél, nem egyszer fordult pld. elő, hogy az ellenre mért csapásaimat nem detektálta megfelelően a játék), és egyes designbéli döntések is megkérdőjelezhetőek (mint amikor zárt, szűk részeken dobál be a semmiből ellenfeleket a gép, de úgy, hogy esélyünk sincs elsőre azt jól lereagálni). Ha már a zsánerben elérhető non plus ultrát kellene megnevezni, akkor ajánlanám inkább még mindig ebben a stílusban a Salt and Sanctuary-t, aminek minőségét sem az azóta kijött hasonló próbálkozásoknak (pld. Death’s Gambit, Dark Devotion), sem a most bemutatott Blasphemous-nak nem sikerült megugrania. Különösebben hosszúnak sem nevezném, cirka 16-20 óra alatt letudható, bár a platináért már kicsit izzadni is kell.

Ugyanakkor, ahogy nem győzőm hangsúlyozni, a cucc rendelkezik egy olyan egyedi és megkapó nagybetűs ATMOSZFÉRÁVAL, amivel manapság csak nagyon kevés játék büszkélkedhet. Az olykor sokkoló, néha talán tabukat feszegető ábrázolása a katolikus ikonográfiának, és kisujjból hozza azt a vallással átitatott világábrázolást, amit például a Dante’s Inferno és társai ha megszakadnak, sem tudnának elérni. A játék hangulata az ember bőre alá mászik, és valami olyan élménnyé nemesedik, ami nem pusztán a képernyő előtt töltött ideig tart, hanem utána is velünk marad. Páratlan stílusával időtálló, emlékezetes, generációk múlva is felemlegethető darab, bátran ajánlom azoknak az ínyenceknek, akik már unják a banánt, és valami igazán különleges csemegére vágynak. Mert a Blasphemous bizony az, én a magam részéről innen csupán csak remélni tudom, hogy nem kell hosszú éveket várni egy hasonlóan bátor kezdeményezésre. Fascinante!

(A game megvásárolható a PS Store-ban, ára most 7690Ft.)

★★★★
REMEK
Kiadó: Team 17
Fejlesztő: The Game Kitchen
Méret: 2.83 GB
Megjelenés: 2019. szeptember 10.
Ár: 7690 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

7 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Köszönöm a kedves szavakat srácok, örülök, ha sikerült többeknél felkeltenem az érdeklődést ennek a különleges cuccnak az irányába. Magyar store-on pont a napokban lett leakciózva, úgyhogy aki eltöprengett a beszerzésén annak most itt a remek lehetőség 🙂

  2. Jómagam is kár a kezdetek óta figyelemmel kísértem eme gyöngyszemnek az életútját egészen a megjelenésig. Nem csoda hát, a “day one” vétel. A játék tényleg fantasztikus. Igaz sajnos még nem fejeztem de, de úgy 30-40 órám bizonyosan van benne. Őszintén mondom minden óráját imádtam! Nagyon komoly cucc. Aki csak kicsit is vonzódik az ilyen (függetlenül, hogy az most pixel art vagy sem) játékokhoz az bizonyosan nem fog csalódni benne. Valóban nagyon ütős a vizuális megjelenítése és a hangulata is párját ritkítja.

    Ja és *5-ös a teszt!!!!

  3. baszdki… ritkán szólok hozzá, de ez a játék rohadtul kell, a teszt pedig 5*! köszi

  4. Teljesen ismeretlen volt számomra a játék, ezzel a szuper írással viszont meghoztad a kedvem hozzá 🙂

  5. ez a játék istenkirály, első nap megvettem még tavaly.
    a final boss-szal én brutálisan sokat szoptam mire sikerült 😀

  6. Élvezettel olvastam a tesztet, nagyon kedvemre való írás. A játékról azt hittem, hogy kegyetlenebb, ezek után lehet beszerzem.