Beautiful Desolation (PS4, PSN)

A nem túl csodás pusztulás.

Vagy inkább pusztulat.

Pedig olyan jól indult: ügyesen összevágott és megszerkesztett videók alapján a klasszikus Falloutokra hajazó izometrikus világvégét sugalló hangulat, meghintve a Dél-afrikai Köztársaság sajátosságaival. Mely országnak és en bloc, az afrikaans nyelvjárásnak amúgy is nagy szakértője vagyok, hiszen láttam negyedórát a Chappie-ből, mielőtt undorodva elkapcsoltam, az Elysiumnak pedig csak a felét aludtam végig a moziban; egyszer egy haverom végighallgattatott velem egy Die Antwoord számot és máig jókat kuncogok bűnösen, ha felidézem magamban az Inside the World’s Toughest Prisons Brandvlei börtönben megrendezett dél-afrikai epizódját, vagy a legutóbbi kedvenc WTF filmemet, ami szintén Afrika legdélebbi csücskéből érkezett, a Fried Barryt.

Szóval ilyen izgalmas kezdetek után szomorúan kellett nyugtázzam, hogy a Beautiful Desolation egy tök unalmas és érdektelen, amolyan sótlan játék. Alapvetően egy kalandjáték féleségről van szó – huncutul fel is találtam a point-and-click konzolos megfelelőjét, a hold-the-trigger-and-press-X®-et, mivel ezt az alapvetően PC-s műfajt nem egyszerű felhasználóbarát módon konzolra átültetni – ezúttal nem sikerült. Hiszen a Beautiful Desolationben ez különösen idegesítőre sikeredett a nagyon sok láthatatlan fal, vagy nem egyértelmű haladási pontok miatt az, ami egérrel mondjuk egy laza kattintás lett volna.

De kezdjük az elején: a Beautiful Desolation egy alternatív világban játszódik, tíz évvel a Penrose érkezése után. A Penrose, egy rejtélyes tárgy, mely hirtelen gyorsítja fel a technológiai fejlődést, így 1985-ban már robotok és drónok szórakoztatják a nagyérdeműt fadoboznak kinéző púpos képernyőjű TV-k helyett. Persze nem mindenkinek csupa öröm és kacagás az élet a Penrose árnyékában, Mark Leslie újságíró egy személyes tragédia által motiválva indul testvérével a megválaszolatlan kérdések után, azonban hirtelen testvérestől és egy random odakeveredett robotkutyástul egy „csodálatosan lepusztult” jövőben találják magukat, furcsa, mechanikus lények és túlélni próbáló emberek között.

Ad hoc triónk ebből az élethelyzetből próbál hazakecmeregni, miközben felfedezik ezt a furcsa világot, tárgyakat gyűjtenek és kombinálnak, rejtvényeket oldanak meg, beszélgetnek a furcsa teremtményekkel és olykor egy rettenetesen unalmas minigame keretében harcolnak. Ez utóbbi tévesztett meg a leginkább, ahogy arra már az elején is utaltam. Én első körben RPG-nek néztem a Beautiful Desolationt, de erről szó sincs: sajnos egy logikátlan és idegesítő backtrackinggel (a nagy térképen, űrhajónkkal, ill. az adott helyszíneken), azaz a kalandjátékok legnagyobb hangulatgyilkosával telepakolt játékról van szó. Tehát nem azzal van a baj, hogy szerepjáték helyett kalandjátékot kaptam, hanem hogy mag a játék száraz, mint a kőporos lófa… Egy kis síkosító elfért volna, mint a brüsszeli ereszcsatornákon (never forget!), akkor talán jobban csúszott volna ez az egész. Ami viszont dicséretes, az a meglepően jó színészi hangjáték és az olykor ténylegesen részletes grafikai ábrázolása a hanyatlásnak. Illetve akik szeretik a kevésbé szájbarágós, saját értelmezésnek helyt adó történetvezetést, ők is kukázhatnak kedvükre való élményeket a Beautiful Desolationből.
Számomra azonban az egész egy megkésett valami benyomását keltette; talán húsz évvel ezelőtt nagyot szólt volna, így viszont közönséges lepkefing kategória: némán pukkan, se színe se szaga és a megszállott lepkefing-lelkesedőkön kívül nem hiszem, hogy bárkit is különösen izgalomba hozna. De ők is találnak szebb lepkéket…

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)