Baobabs Mausoleum Grindhouse Edition - Country of Woods and Creepy Tales (PS4, PSN)

Interjú egy cigarettafüggő FBI ügynök vámpír padlizsánnal.

Szerintem a főcímmel elmondtam mindent, amit a Baobabs Mausoleum Grindhouse Editionről el lehet mondani. Ha bővebbre vágynál: Watracio Walpurgis, aki tényleg egy nikotinfüggő vámpír padlizsán FBI ügynök, egy szerencsétlen baleset miatt a 25 évente megjelenő, pontosan 64 lakost számláló Flamingo’s Creekben találja magát ebben a rettenetesen fura, három epizódból álló kaland és szerepjáték hibridben, amit őrültebbnél-őrültebb feladatok, szereplők színesítenek a 6-8 órás végigjátszás alatt. Mi történik, ha egybekotyvasztod Tim Burtont, az X-Aktákat, a Twin Peakset, nyakon öntöd egy kis Alkonyatzónával és Ponyvaregénnyel, majd egy jó adag videojátékos nosztalgiával? Hát minimum egy durva pszichedelikus trip. Ezt erősítik a furábbnál-furább megoldások, hangok (böfögések, brekegések és egyéb teljesen oda nem illő dolgok a legváratlanabb helyzetekben, valamint az agymenés zene, amiről csak annyit: szerepel benne a Hegyi király barlangjában-nak a polkásított feldolgozása), valamint az egyszerű, de annál színesebb és kreatívabb sprite-alapú grafika (valamint az epizódonkénti egy 3D-s szegmens) és abnormális feladatok.

A három epizódból én az elsőt éreztem a legerősebbnek, ez Watracio Flamingo’s Creek-be érkezését mutatja be. Lineáris, egyszerű, de szórakoztató teendők a végén egy picit irritáló dungeon szegmenssel. Itt ért a legtöbb WTF pillanat, ahogy próbáltam felfogni, mégis mi a bánatos fene történik körülöttem. Az epizód végére Watracius beleszeret az egyik helyi lakosba, aki ugyanazzal a lendülettel el is tűnik; a maradék két részben a bajba jutott hölgy megtalálásával fog telni. Sajnos a második epizód elviszi a játékot egy quasi open worldös irányba, ahol gyakran a logikát nélkülöző, olykor idegesítően el nem magyarázott mechanikák mentén lehet csak továbbjutni, míg a harmadik részre láthatóan elfogyott a szufla és izzadságszagú, valamint túlontúl triviálisra sikerült ez az etap, bár itt is jókat röhögtem.

…és ez volt a legnagyobb bajom a Baobabs Mausoleummal. Az sem zavart, hogy a humora néha átcsap teljesen (túlontúl) metába, csomó szál elvarratlan marad, mert a teljesen idióta hangulat sodort rendületlenül magával. Viszont játéknak sajnos sokszor gyenge és idegesítő a virtuális nyomozás, a harmadik rész elnyújtott autós (golfkocsiemberes?) etapjánál konkrétan a hajamat téptem az irányítás miatt, de a dungeon-ök is okoztak pár kellemetlen meglepetést a néha túl érzékény kezelés miatt. Másik oldalról a jópofán működő játékelemek (pl. a JRPG-k mintájára történő körökre osztott harc) inkább kerültek be fricskának és paródiának, mintsem értékelhető motívumnak a programba. Szerencsére, amikor már nagyon idegesített egy újabb, bénán megvalósított bossfight, ahol Watracius a folyton égő cigarettájával köpködi a tüzet (vagy jeget), akkor a tervezők rám oltottak valami iszonyat durvát a negyedik fal földbedöngölésével, avagy valami teljesen abszurd hülyeséggel (szardínia fa) – az ilyen pillanatok miatt nem bántam, hogy két délutánomat is rááldoztam erre a nem mindennapi élményre. Kár, hogy videojátékként teljesen felejthető, simán lehetett volna ebből egy kultjáték.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)