BALDUR'S GATE 3 (PS5)

Szabadság? Szeretem!

Az utóbbi időben egyre kevesebb játék van, ami képes lekötni pár tíz óránál többre. Nyilván hozadéka ez annak, hogy az életstílusom már merőben más, mint mondjuk 5-10 évvel ezelőtt és a játékra szánt időm is lényegesen kevesebb. Ebből kifolyólag szeretnék minél több élménnyel gazdagodni, nem pedig az n+1-edik nyílt világú sablonjátékkal játszani orrvérzésig. Nagyon ritka manapság az olyan produktum, ami a 20. órát átlépve is képes megújulni, új élményekkel gazdagítani. A Baldur’s Gate 3 esetében azonban nemcsak a folyamatos megújulás ránt be a 100. óra után is, hanem az az egészen elképesztő szabadság és a lehetőségek tömkelege, amit a Larian Studios a felhők mögül előlépve aranytálcán kínált nekünk, hétköznapi embereknek.

Fontos azért kiemelni, hogy a belga stúdió nem új név a szerepjáték-készítők panteonjában. Korábbi cuccaik is nagyon komolyan veszik az RPG-elemeket, a körökre osztott, stratégiát igénylő játékmenetet. Előző játékuk, a Divinity: Original Sin 2 is végtelenül pozitív fogadtatásban részesült és több gálán is a legjobbak között volt felsorolva különböző aspektusai miatt. Mindemellett a Baldur’s Gate 3 közel 3 évig volt early accessben, ahol az első felvonás teljes egészében játszható volt. Láthatjuk tehát, hogy az évtizedes tapasztalat és a játékosok három évnyi visszajelzése együttesen kulminálódott az év egyik legjobb és legjobban várt játékában, amihez a szakértelem mellett bizonyára a Dungeons & Dragons név is hozzájárult.

De mi is az, ami annyira különlegessé teszi a Baldur’s Gate 3-at? Kezdésnek ott van például a lenyűgöző karakterkészítés. Bár dönthetünk úgy, hogy az egyik főszereplő bőrébe bújunk, véleményem szerint a játék sava-borsát az általunk létrehozott karakterrel kaphatjuk meg. Ugyanis az élmény központi elemét képező szabadság érzése már itt mély benyomást tesz majd ránk. 11 faj közül választhatunk és szinte mindegyik rendelkezik több alfajjal is. Ezt követően 12 kaszt közül kell megtalálnunk a számunkra tetszőt, melyeken belül legalább 3, de több esetben akár 7 specializáció is elérhető, amiknek a történet és az elérhető választások tekintetében is jelentős szerepük van. Emellett döntenünk kell a kezdő képességeinkről, a szemünk színéről, a bőrhibákról, a hangszínünkről és még sorolhatnám. Bár én kifejezetten sok időt szoktam karakterkészítésre fordítani a személyes immerzióm végett, magam is meglepődtem, hogy konkrétan az első 2 órát a menük erdejében töltöttem miközben Borislav Slavov „Down by the River” különböző iterációi szóltak a háttérben.

Ami másodszor elkap, kigáncsol majd az arcunkba ordít, az a karakterek kidolgozottsága és maga a világépítés. A szedett-vedett csapatunk néhány tagját már a játék első 2 órájában megismerhetjük. Ilyen például Astarion, a sármos vámpír, aki a több száz évnyi kín után végre szabaddá válik, vagy Lae’zel, a githyanki harcos, akit születése óta arra neveltek, hogy csak a harc és pusztítás útján tud felülemelkedni a halandó lét szenvedésein. A kalandjaink során összesen 10 karaktert tudunk majd társunkká fogadni, akik közül 3-at vihetünk magunkkal. Természetesen bármikor kedvünkre alakíthatjuk a partinkat, ugyanis a táborban hagyott barátok is részesednek a megszerzett tapasztalati pontból, valamint személyes küldetéseiket a jelenlétük nélkül is görgethetjük tovább. Társaink rögtön az első perctől kezdve érdekes kompániát alkotnak, kapcsolataik és dinamikájuk folyamatosan bontakozik ki a történet során és a cselekedeteink hatására.

Muszáj említést tenni arról is, hogy a játékban lévő összes párbeszéd szinkronizálva van. Én ezt először úgy képzeltem el, hogy egy 10 fős szereplőgárda adja a hangját mindenkinek, inkább kevesebb, mint több átéléssel. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna! Bár nem tudom, pontosan hány színész dolgozott a karakterek életre keltésén, ha elsőre tippelnem kellene, akkor talán annyi, ahány „élőlény” van a játék világában. Nem véletlen sem a szóhasználat, sem az idézőjel. A játék ugyanis lehetőséget ad egyfelől az állatokkal, másfelől pedig a holtakkal való kommunikációra is. Az előbbinek köszönhetően például képesek vagyunk egy ránk támadó kutyával megértetni, hogy nem akarunk bajt, de sok esetben többet tudhatunk meg egy-egy helyszínről is, néha pedig csak kifejezetten mókás, ahogy egy ökör próbálja nekünk elmagyarázni az élet értelmét. A holtakkal való diskurálásnak is megvannak az előnyei. Olykor rejtett ereklyékhez juttatnak minket, máskor titkos csapdák helyét fedik fel, de van, hogy egy küldetés kimenetele függ attól, hogy a jó kérdéseket tegyük fel. Itt hangsúlyoznám ismét, hogy az összes párbeszéd élőszereplős médiumokat megszégyenítő minőségben szinkronizált!

---

A Larian Studios elmondása szerint a játék szövegkönyve hozzávetőlegesen 1.9 millió szót tartalmaz! Ez nagyjából 4000 A4-es oldalt jelent, amiket, ha egymásra helyeznénk, egy kb. 2.4 méter magas oszlopot kapnánk.

Ha ez nem lenne elég, az 5. javítással elérhető lett a játék epilógusa, ami további 3589 sornyi dialógust adott hozzá a már így is lenyűgöző számhoz.

---

Ráadásul nem csak a párbeszédek, de a világépítés is a szerepjátékok magasiskoláját képezik. Faerûn kontinense lüktet az élettől, bármerre is megyünk. Minden egyes barlang, város, kastély egyedi, hemzseg az apró részletektől. Szinte az összes karakterrel szóba elegyedhetünk, akik mesélnek magukról, a problémáikról, reflektálnak ránk és a cselekedeteinkre. Felfedezés közben a patakok hangja keveredik a madárcsicsergéssel, míg máshol a mesterien komponált zenék adják meg az elhagyott kazamaták hangulatát. Itt fontos azonban megjegyezni, hogy bár folyamatosan dolgoznak a készítők a játék javításán, textúra beugrásokkal és lassú betöltésekkel számolnunk kell olykor. Ezek azonban csak pár másodpercig törik meg az immerziót.

Számomra a kaland tartógerendája a szabad választások végtelen tárháza. Hányszor hallottuk már azt korábban játékok promózásakor, hogy a „döntéseinknek súlya van” vagy hogy a „nagy erő nagy felelősséggel jár”? A Baldur’s Gate 3 esetében azonban végre egy olyan terméket kapunk, ahol nem pusztán két, vagy épp valójában semmit sem jelentő lehetőségünk van egy döntéshelyzetben. A legjobb allegóriák erre talán a méltán nagy sikerű Old Spice reklámok. Ugyanis dönthetünk úgy, hogy felfelé megyünk, vagy akár lefelé, építhetünk magunknak létrát, de az a létra egy másik dimenzióba vezet, ahol a mókusok igazából álruhában lévő gyilkológépek! Tüdü-dü-tü-tűdüdütű

Nagyon érdekes és meghatározó élmény átélni azt, amikor az elsőre jelentéktelennek tűnő döntéseinkre jóval később reflektálnak mások, sőt mi több, azok hatással vannak a világ és a küldetések alakulására. Ilyen volt például, amikor az első fejezet első településén egy véletlen mészárlást követően rátaláltam az egyetlen túlélőre, egy bikára. Kapva az alkalmon szóba elegyedtem vele. Az állat megígérte, ha most nem ölöm meg és így hagyom őt eljutni a címadó településre, Baldur’s Gate-be, elárul nekem egy titkot. Mondom miért is ne, mondák hőseként a dalnok karakteremnek amúgy sem kenyere az ártatlanok bántalmazása. Ez az eset teljesen ki is ment a fejemből, amíg egy istállóban rá nem leltem ismét a jószágra, immáron a játék utolsó fejezetében. Velem ellentétben ő emlékezett rám, és arra is, hogy egy titkot ígért nekem. A csattanót már meghagyom nektek, hogy átéljétek – de megéri! Ez is jól szemlélteti, hogy az ilyen teljesen jelentéktelennek tűnő döntések is kihatással vannak több tíz órával később is a történésekre.

Nem csak a párbeszédekben van fontos szerepe ennek a végtelen szabadságnak, hanem az előttünk kibontakozó szituációkban is. Egy-egy összecsapást már jóval a kezdete előtt megkomponálhatunk vagy akár teljesen el is kerülhetünk. Tovább fokozza az átélést, hogy ezen döntéseinknek is szinte csak a képzeletünk szab határt. Ismét visszakanyarodok a játék első fejezetéhez, ahol egy goblin bázisra vezetett az utam. Az apró szerzetek már jó hangulatban voltak (értsd: kezdtek lerészegedni) én pedig gyanítottam, hogy ennyi ellenféllel szembenézni nem lesz sétagalopp. Ezért arra gondoltam, mi lenne, ha az árnyékokban megbújva a söröshordókhoz lopakodnék és megmérgezném őket. Miután ezen túl voltam, az egyik párbeszéd közben egy kobold nekem szegezte a kérdést, hogy mi járatban vagyok itt. A válaszok között megbúvott egy lehetőség, hogy a kibontakozó mulatozásra jöttem dalnokként, mondtam egy tósztot és voilá! Mint az várható volt, a bázis egyik fele ott helyben kidőlt, míg a másik részét komoly hátráltatások érték a harc közben, hála a méregnek.

Ha már a harcnál tartunk: az ütközetek a Dungeons & Dragons szabályait követik, körökre osztott formában. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy egy idővonalon haladva váltakozik az ellenfelünk és a saját körünk. Ilyenkor lehetőségünk van mozogni és végrehajtani egy akciót, valamint egy bónusz akciót, melyek kimeneteléről láthatatlan kockadobások döntenek. Az akciókat általában a támadások különböző formái, a varázslások, illetve a képességeink teszik ki, míg a bónusz akciókat legtöbbször mozgási képességek vagy tárgyhasználatok. Lehetőségünk van erősítésekkel és varázslatokkal javítani az esélyünket egy jobb gurításra, ellenfeleink esetében pedig rontani azt. A Divinity: Original Sin 2-ből már ismerős fizikai motornak hála a különböző effektek képesek interakcióba lépni akár egymással, vagy a környezetünkkel. A mérgező felhőket elfújhatjuk a megfelelő képességekkel, az olajjal fedett felületet tűzzel meggyújthatjuk, de a fényforrásokat kioltva sötétbe is burkolózhatunk, ami rontja ellenfeleink látási viszonyát.

A sok oldalú kockák azonban nem csak a csatákban játszanak fontos szerepet, ugyanis a világban elérhető cselekedeteinket is befolyásolják. Legyen szó zárt ajtók kinyitásáról, csapdák észleléséről vagy nem játékos karakterek meggyőzéséről vagy megfélemlítéséről. Itt azonban ezek már a szemünk előtt történnek, így valós időben izgulhatunk, sikerül-e 15-öt gurítani, hogy meggyőzzük az őröket – nem ezeket a droidokat keresik. Ha ez nem sikerülne, akkor vagy elfogadjuk a sorsunkat, vagy betöltjük a korábbi mentésünket, hogy újra próbálkozhassunk, de akár a limitált számban elérhető intuícióinkat bevetve újat is guríthatunk. Eleinte kicsit félve vetettem bele magam, ugyanis semmit nem tudok a D&D szabályairól, szerencsére azonban a játék segít kiigazodni bennük.

---

Ha azonban nem ez az első rodeónk, az 5. javításban elérhető lett az úgy nevezett honour mód is ami különböző nehezítésekkel igyekszik tovább emelni a tétet. Ez mindenki számára elérhető a menüből, azonban mindenképp új játékot kell kezdenünk hozzá. Többet között az alábbi módosításra számíthatnak az arra vállalkozók:

• Mindössze egyetlen mentett állás áll a rendelkezésünkre, ami minden döntéshozatal után felülíródik, ezzel téve véglegessé a sikeres vagy épp sikertelen kockadobásokat
• A nagyobb ütközetek főbb ellenségei kaptak egy úgynevezett legendás akciót, amit a körünk végén használhatnak
• A honour mód a játék nehéz fokozatára épít. Ez azt jelenti, hogy ellenfeleink több életerővel, valamint változatosabb varázslatokkal és képességekkel rendelkeznek. Ha ez nem lenne elég, minden egyes dobásukhoz egy +2-es módosítást kapnak, valamint az árusok is kevesebbet adnak a portékáinkért, miközben mindenért többet kell fizetnünk.

---

Pár héttel ezelőtt egy nagyon kedves barátom szülinapján voltunk, ahol két közös ismerősünk is játszott már a játékkal. Ahogy beszédbe elegyedtünk, érdekes volt tapasztalni, hogy mennyivel másabb az ő „Baldur’s Gate élményük”, mint az enyém. Köszönhető ez annak, hogy lehetőségek garmadájával van dolgunk, amik mind-mind kihatással vannak egymásra, ezzel írva egyedi történeteket, amiket aztán megoszthatunk egymással. Számomra ez egy annyira különleges élmény volt, amihez foghatót korábban még nem tapasztaltam. Talán így lehet megragadni egy igazi szerepjáték lelkét: lehetőséget ad, hogy magunkra formáljuk, amit aztán megoszthatunk másokkal is.

Felmerülhet a kérdés, hogy felér-e a PS5-ös változat a PC-s kiadással? A válasz egyértelműen igen! A konzolos kiadás a készítők szerint a gépes Ultra beállításoknak felel meg, tehát nem kell egyáltalán  kompromisszumot kötnünk. Sőt mi több, sokak szerint a kontrolleres irányítás sokkal intuitívabb a PC-s verzióhoz képest. Bár a másik változattal nem játszottam, azonban játék közben soha nem éreztem nehézséget az irányítás szempontjából.

Sajnos a történet második felétől egyre többször tapasztaltam belassulásokat az akciók végrehajtásában. Volt, hogy 5-10 másodperc is eltelt a döntésem és annak elvégzése között. Mindemellett a társaim ugrás alatt gyakran ragadtak be látszólag a semmibe, aminek a következtében egyesével kellett őket kijelölni és végrehajtani az akcióikat. Ezekkel nem is lenne akkora gond, hogy ha ritkán fordulnak elő, sajnos azonban a történet előrehaladtával egyre gyakoribbak lettek. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a készítők folyamatosan dolgoznak a hibák javításán, és a legutolsó frissítés óta érezhetően jobb lett a helyzet a beragadások tekintetében, azonban messze nem tökéletes még. Szerencsére ezek nem gátolják meg a játék befejezését, csak apróbb kellemetlenségként szolgálnak.

Mindent egybevetve egyértelmű tehát, hogy joggal lett piedesztálra emelve a Baldur’s Gate 3. A lebilincselő történet, a párbeszédek egészére terjedő, professzionális szinkron és a lehetőségek garmadája remélhetőleg inspirációként szolgál majd az elkövetkező években. Hibák ugyan itt is jelen vannak, de összességében véve eltörpülnek ahhoz képest, amit ez a csodálatos kaland nyújt. Így lett tehát ebből a nagyon várt szerelemgyerekből az elmúlt évek egyik legnagyszerűbb alkotása.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)