ATOMIC HEART (PS5, PS4)

Tоварищ робот.

Eltérő kultúrák találkozása

A (részben) orosz illetőségű Mudfish által fejlesztett Atomic Heart bejelentésétől kezdve 2023 februári megjelenéséig mindig ugyanazon markáns jellemzője miatt került felemlegetésre, ez pedig az, hogy a game mennyire hasonlít a 2007-ben debütált Bioshockra. Első mondatomban szándékosan nem használtam egyébként semmiféle előjelezést az inspirálódás véleményezésére, bár nyilván tudtam volna: meg vagyok győződve ugyanis arról, hogy egy videojáték minőségét alapállapotban nem az határozza meg, hogy miből és mennyit merít. Ez pusztán elvi, vagy mondjuk úgy, erkölcsi kérdés, és legfőképp arról szól, hogy a fejlesztők arcán milyen vastag a bőr, és ezt a tisztelt játéktesztelő / felhasználó mennyire tudja tolerálni. Másrészről pedig, aki mondjuk egyáltalán nem ismeri a Bioshockot, annak ez az téma valószínűleg teljesen érdektelen.

Amennyiben viszont vágod a Bioshock témát és érdekelnek az ilyesféle érzékeny részletek, talán fontos infó lehet, hogy az Atomic Heart kvázi direkt koppintása a Irrational Games játékának. A legtöbb mechanikai elem, kezdve a legkisebbtől a legnagyobbig, szinte megszólalásig hajaz a Bioshockra, mindez pedig kiegészül egy tipikusan Dead Island jellegű fegyvercraftolással, ami szintén nem saját ötlet, sokkal inkább kendőzetlen másolás. Akadnak ugyanakkor az Atomic Heartban kiváló eredeti ötletek is jócskán, bár ezek leginkább a körítésben, nem pedig a mechanikákban jelentkeznek.

Hiába tekintünk el viszont a lopás tényétől, előfordulnak az alkotásban azon felül is kifogásolható elemek, melyek egy része viszont már pont, hogy a körítésről szól. A game tartalmaz egy halom, jelen állás szerint polkorrektnek egyáltalán nem nevezhető részletet, például egy retro rajzfilm bejátszást, melyben blackface „poén” jelenik meg. (Ez mostanában kifejezetten érzékeny téma, nem csoda, hogy a nyugati média éles szemű tesztelői azonnal ugrottak rá.) Felbukkannak továbbá a sztoriban súlyozottan szexista és a női nemet komolyan degradáló utalások, erősen kifogásolható tartalmú és felhangú beszólások, valamint más művészeti formákból – minden bizonnyal jogdíj problémákat felvető módon – átemelt összetevők is. Erre lehet azt mondani, hogy 2023-ban ez egyszerűen megengedhetetlen, de persze azt is, hogy LOL, egy (részben) orosz fejlesztő esetében mindez egyáltalán nem meglepő, meg egyébként is, kit érdekel.

Amennyiben felmerül benned a kérdés, hogy egy februárban megjelent játékról miért csak májusban közöl tesztet a PlayStation.Community, nos, ez is egy érdekes sztori. Történt ugyanis, hogy a kiadó nem biztosított kódot a teszteléshez, a magyar forgalmazó pedig tudomásunk szerint nem hozta be Magyarországra a terméket. Ennek pontos okáról nincs hivatalos információnk, mindenkinek a fantáziájára bízzunk a megoldást. A tesztpéldányt végül a PlatinumShop adta kölcsön egy használt darab formájában.

Kiberiáda

Most már viszont térjünk rá a lényegre és folytassuk a bemutatót az Atomic Heart szerintem abszolút legerősebb részével, a világával. Egy alternatív történelmi korban járunk a Szovjetunióban, az 1950-es évek közepén. A második világháborút az oroszok nyerték 1942-ben, azonban súlyos árat fizettek érte: a Harmadik Birodalom emberéletek tízmillióit oltotta ki egy „Barna Kórság” nevű vírussal. A győztesek gyors talpra állását egy Dmitry Sechenov nevű géniusz tudós által 1936-ben feltalált programozható anyag, a Polimer segítette, melynek felhasználásával értelmes, bármilyen munkára befogható robotokat tudott alkotni a Szovjetunió, így pótolván a tetemes emberveszteséget. A pusztítás utáni helyreállítás fontos állomása volt a szintén Dr. Sechenov által megalkotott, „Kollektiv 1.0” fantázianevű, Mesterséges Intelligencián alapuló hálózat, mely a teljes robotállomány tudatának összekapcsolásával segítette a gyors fejlődést. A Föld győzedelmes meghódítása után a világ vezető hatalmának számító Szovjetunió következő célpontja a világűr lett, te pedig pont itt csatlakozol be a sztoriba egy harci tapasztalatokkal, valamint a legfrissebb technikai vívmánynak számító, a THOUGHT neuro-konnektorral felvértezett különleges ügynők (ő P-3) bőrébe bújva.

A klasszikus tudományos-fantasztikus irodalomban jártas olvasóknak persze nem újdonság, hogy az utópiák sorsa általában a hanyatlás. Ez történik az Atomic Heartban is: egy igazán pazarul kidolgozott és hangulatos prológus során kitör a pánik, mikor is egy jól kitervelt szabotázsakciónak köszönhetően a robotállomány kollektív tudata megzavarodik, így egymás és emberi gazdáik ellen fordulnak. Feladatod a Legfelsőbb Tanács parancsára kézre keríteni a felelősöket és visszaállítani a rendet a Facility 3826 nevű kísérleti létesítményben.

GLaDOS

Az Atomic Heart stílusát tekintve FPA, azaz First Person Action, ami a küzdelmeket tekintve közelharcos mutatványokat, lövöldözést, valamit szuperképességek bevetését jelenti. Mechanikus ellenfeleidet – szerintem kifejezetten – környezetidegen, szedett-vedett komponensekből, tervrajzok használatával eszkábált ütőszerszámokkal, valamint hasonlóan kontárul festő lőfegyverekkel apríthatod. Ez a mechanika szerény véleményem szerint a Dead Island „világvége” hangulatú körítésében még elment, itt viszont azért fest furcsán, mert az amúgy aprólékosan ábrázolt szovjet alternatív történelmi világ magas technológiai fejlettsége inkább indokolna szokatlan / érdekes sci-fi fegyvereket, mintsem ilyen ócska buhera tákolmányokat. A hős testébe (tenyerébe?) épített THOUGHT rendszer által üzemeltetett képességek ezzel szemben már sokkal érdekesebbek, itt olyan kunsztok süthetők el (a teljesség igénye nélkül), mint a fagyasztás, az áramütés, a ragadós polimerrel bénítás, vagy a lángszórózás. Eredetinek ugyan egyik sem nem eredeti, de jól működnek. Eszközeidet és képességeidet speciális állomásokon fejlesztheted, a megszerzett tapasztalati pontok elosztásával.

A játékmenet a harcon túl sajnos csak kisebb mennyiségben kalandozást, nagyobb mennyiségben pedig egyfajta „akadálypálya” szerű logikai és ügyességi feladatmegoldást prezentál. Ehhez társul az indokolatlanul túltolt, szinte komikus mennyiségű lootolás. A felfedezendő világ föld alatti laboratóriumokból, valamint föld feletti létesítményekből áll, és bár elsőre open worldnek tűnhet, valójában nem az, nagyon is falakkal határolt.

A jópofa sztori és a rendkívül aprólékosan-ötletesen kidolgozott kor- és világábrázolás egyébiránt nagyon alkalmas lenne arra, hogy tökéletes kalandhangulatot ébresszen a playerben, azonban ezt a fejlesztők lépten-nyomon legyilkolják egy csomó rosszul megvalósított mechanikával. Ilyenek például a teljes következetlenséggel felépített „challenge-szobák”, a megmagyarázhatatlanul egymásra halmozott logikai puzzle-ök, vagy a következetlen fejlesztési szisztéma. Hogy ez mennyire nem csak a saját szubjektív meglátásom, kiválóan példázzák azok a – több esetben is előforduló! – intermezzók, amikor a főhős mérgesen szól a „testében” tanyázó Mesterséges Intelligenciához, név szerint Charleshoz, hogy ezt a rendszert / feladatot mégis ki a pöcs (nem így mondja, ennél durvábban, a párbeszédekben állandó a fuckolás) alkotta meg ilyen idióta módon. Ezek a már-már trollkodásként ható élmények folyamatosan kizökkentik a játékost a kalandozásból; pontosan ezért írtam fentebb azt, hogy a game inkább egymásra halmozott akadálypályák keverékeként hat, mintsem konstans kalandként.

A kétoldalúság sajnos folyamatos velejárója az Atomic Heartnak: az elvitathatatlan tőle, hogy nagyon odatették magukat a dizájnerek, amikor kitalálták, hol játszódjon a történet és hogyan nézzen ki a világ, valamint milyenek legyenek az ’50-es évek szovjet robotjai. Akik viszont a játékmechanikákért feleltek, igen gyatra munkát végeztek és rossz ötleteket valósítottak meg.

Különleges hadművelet

Az Atomic Heart technikai jellemzőit – látványvilágát, zenéit, hangjait, játszhatóságát, szavatosságát – tekintve pontosan ugyanolyan kétoldalú, mint tartalma és mechanikái. Egyes részei meglepően remekül néznek ki, máshol viszont egy generációval ezelőtt is gyengének számító grafikát produkál. A szoftver alapvetően jól, gyorsan és stabilan fut, viszont képfrissítési gondok, beakadások, sőt állástöltést igénylő, játéktörő bugok is előfordulhatnak benne. Korhű muzsikái nagyon passzolnak a cselekményhez, de felharsannak benne olyan modern techno(??) zenék is, melyek teljesen feleslegesen kerültek a játékba, halál bénák. A párbeszédek sajnos nagyon indokolatlanul alpáriak és fájóan bugyuták, a feliratok pedig rettenetesen hülyén vannak megvalósítva, ráadásul néha három-négy beszélgetés (a főhős, az MI, a hangosbeszélő és egy NPC) is folyik egyszerre, ami teljes káoszt és kvázi értelmezhetetlen szituációkat eredményezhet. A game mindezek mellett nem is túl combos szavatosságot hordoz, nagyjából 17 óra alatt kivégezhető, függően attól, hogy kinek milyen erős az idegrendszere a néha tényleg kurtára fárasztó feladatok abszolválásához.

Talán a tapasztalatlanság, talán az átlag európaiságtól távol álló kulturális felfogás okozza, az mindenesetre tény, hogy az Atomic Heart egy érdekes, ugyanakkor több aspektusból is problémás játék. Ha elkezded részleteiben vizsgálni, nagyon mást tapasztalsz, mint amit egy nyugat-európai vagy amerikai fejlesztőstúdiótól megszokhattál. Nekem például egy csomó minden baromira tetszett, hogy teljesen más volt, mint a megszokott, de rengeteg dolog meg rohadtul irritált, egyenesen kényelmetlenül, egyfajta szekunder szégyenben éreztem magam játék közben.

Megtapasztalásnak jó volt, játékélménynek nem igazán. Vedd ezt figyelembe, mielőtt megvásárolod!