Alien: Rogue Incursion VR (PS5, PSVR2)

Zula a zűrben.

Bár még jóval az én időm előtt készültek az Alien filmek, hamar elvarázsolt a lények borzalmas jelenléte és a szívemhez nőttek, mint egy Xenomorph embrió. Az évek során rengeteg médium dolgozta fel a tökéletes életformát: van, aki több, van, aki kevesebb sikerrel. Videójátékok terén sajnos általában felsültek a próbálkozások. Akad néhány üde színfolt, mint az Alien Isolation, illetve idevehetjük az Alien vs. Predator játékokat is, ám nem mindenki képes arra, hogy sikeresen életre hívja azt az univerzumot, amelyet Ridley Scott megteremtett. A Xenokon kívül a másik nagy szerelmem a virtuális valóság, éppen ezért izgatottan vártam az Alien: Rogue Incursiont, amely az előzetesek alapján tökéletesnek tűnt. Milyen lett azonban valójában?

Ez nem egy vészhívás, inkább egy figyelmeztetés 

Történetünk egy ex-katonával, Zula Hendricksszel kezdődik. Egy régi barátja – Benjamin Carver – küld neki egy igencsak segélykérésre hajazó üzenetet a Purdan nevű bolygóról. Itt tevékenykedik a Gemini Exoplanet Solutions (GES) cég, és Benjamin szerint valami igazán szörnyű dologban sántikálnak. Zula felkapja tehát a pulzuskarabélyt és szintetikus segítőtársával hamar az LV-354-re siet, ahol természetesen kiderül, hogy a dolgok a legrosszabbra fordultak. Emberi életnek semmi nyoma, az intézetet pedig ellepték a Nyolcadik Utasok. Innentől indul el egy vért és lőszert nem kímélő küldetés, amelyben elsősorban Carvert szeretnénk megmenteni, de közben nyilvánosságra szeretnénk hozni a GES bűneit is. A sztori szerintem elég tempós, hátborzongató és fordulatos. Nem szeretnék semmilyen poént lelőni, de abszolút beleillik a történet az univerzumba, és megvannak a remek utalások, kikacsintások és összekapcsolások is más történetekkel. Abszolút úgy gondolom a történetre nem lehet panasz, de… mégis van. Mint az ügyesen el lett titkolva, ez csak az első része a sztorinak, a folytatása pedig készülőben van. Éppen ezért a játék nagyobb cliffhangerrel zárul, mint az Alien 4. Az egésznek a végét egy borzasztóan életlen ollóval vágták el, éppen ezért abszolút hiányzik a teljesség élménye. Sőt, ilyen bután elharapott endinggel nem találkoztam már jó ideje. Akik tehát nem akarnak idegeskedni, azok lehet várjanak a part 2-re, hogy teljes egészében tapasztalhassák meg a borzalmakat. 

Szintetikus vagyok, de nem hülye

Nyilván, ami talán ezerszer fontosabb egy videójátéknál, de főleg egy VR élménynél, hogy milyen a játékmenet. Örömmel elmondhatom, hogy majdnem hibátlan. Szerintem elég jól néznek ki az állomás elhagyott, sötét, füstös folyosói, de a kinti részeknél is csontba vág a hideg a bolygó jeges felszínén. Mind a helyszínek, mind a dizájn, a GES által használt fegyverek és technológia abszolút passzol a többi alkotáshoz – igazi autentikus Alien érzést nyújtanak. Rengeteg eszközt és fegyvert kell bevetnünk a túléles érdekében, bár utóbbi szempontjából kicsit több változatosságot is elbírtam volna. A játék egyik fénypontja számomra a kis táblagépszerű kütyü, amelyen úgy kell navigálnunk az érintőképernyőn, ahogy a való életben is. Persze nem ez az első játék, amely ilyet használ, de itt elképesztően pontos volt és természetesen hatott a használata, mintha egy iPadet használnék.                                                            

A többi fegyvert és szerszámot is remekül igénybe lehet venni: az injekciós tűt a karunkba kell szúrni, ha gyógyulnánk, míg a mozgásérzékelővel pásztázhatjuk a teret, miközben revolverünkkel kukucskálunk be az ijesztő sarkokba. Az egyetlen kritika, ami az eszközöket illeti, hogy sokszor húzunk elő más szerszámot, mint amit akartunk volna, leginkább azért, mert 2-3 felszerelésünk viszonylag közel helyezkedik el egymáshoz. Nincs is annál rosszabb, mint amikor a híres Armat M41A 10 mm-es, impulzus-működtetésű, léghűtéses automata támadó karabély helyett a mozgásérzékelőt kapjuk ki, és mindez egy milliméteren múlt. Ennek ellenére az élmény intuitív, az esetek többségében hibátlan és hamar be tudja szívni a felhasználót. 

A környezet remek, a kinézet és hangok nagyon ott vannak, és még a játékmenet is teljesen rendben van. Akkor mi a hiba?

Sok frusztrációmat a mentés – illetve annak hiánya – okozta. Az Alien: Isolationhöz hasonlóan csak kijelölt pontokon van mentés, amelyek itt a pánikszobák, így az állásrögzítéshez szükséges terminálon kívül más hasznos cuccot is otthagytak nekünk a rendes dolgozók. Viszont itt ez a rendszer nem izgalmat okozott, csak roppant sok stresszt. Minden halál után visszadob minket a legutóbbi pánikszobába, negálva ezzel sokszor elég sok játékidőt. Amanda Ripley kalandjánál ez jól működött, mert egy sokkal óvatosabb stílust követelt meg, ahol a veszélyt el tudtuk kerülni, ha résen voltunk. Ráadásul újratöltésnél sokszor megváltozott a Xeno viselkedése, frissességet hozva ezzel a halál után is. Itt ez azért nem működik jól, mert az Alien: Rogue Incursion nem egy túlélő horror, hanem egy akciójáték. 

A mentésen túl azonban van egy nagyobb probléma is az élménnyel. A sztori gyakorlatilag öt perc után demisztifikálja a tökéletes organizmust. Hamar kiderül, hogy Zula már ismeri ezeket a pokolfattyakat, éppen ezért vállvonogatva halad végig az amúgy elképesztően ijesztő helyszíneken. Ahelyett, hogy a sztori az idegenről szólt volna, a Xenók csak akadálynak vannak bedobva, és egyébként borzasztóan könnyen meghalnak, kiirtva ezzel azt a tehetetlen érzést, amelyet más alkotásokban átélnek a szereplők. Nagyon hamar unalmassá válik az, hogy sétálunk, csinálunk valamit, megjelenik néhány gonosz és simán megöljük őket – aztán ez ismétlődik végig. Sajnos folyamatosan az volt az érzésem, hogy a kaland lehetett volna sokkal több is, ha egy kicsit több kockázatot vállalnak és inkább az Isolationből tanulnak, mintsem a Colonial Marinesből. Éppen ezért majdnem felesleges arról beszélni, hogy a címszereplő életformák jól megvannak-e csinálva. Jól festenek és igazán félelmetes tud lenni, ahogy random helyekről előbukkanak, de mivel könnyű megölni őket, leginkább csak abba halunk bele, amikor meglepnek minket több oldalról: akkor viszont 2-3 ütés és rögtön érkezik egy brutális kivégzés, ahol Zula örök nyugovóra tér – ezt mondjuk VR-ban átélni elég pöpec. Cserébe a játék visszarak minket egy pánikszobába, hogy az egészet kezdhessük elölről. Frusztráló.

Az Alien: Rogue Incursion egy remek VR játék, amely jól néz ki, remek az atmoszférája és borzasztóan élvezetes játszani vele. Vannak benne hátborzongató részek, a történet meg a karakterek is teljesen helyén vannak. Rontja az élményt a félbevágott sztori, a borzalmas mentési rendszer, illetve a Xenomorphok mítoszát romboló lövöldözés. Ennek fényében csak óvatosan tudom ajánlani fanoknak, és szerintem mindenképp érdemes megvárni a következő részt, hogy azzal együtt lehessen lejátszani. Ha szeretnél egy jó VR játékot és nem zavar a befejezés hiánya, se az Alien ellen elkövetett “bűnök”, akkor abszolút érdemes belevágni, bár könnyen lehet, hogy a mentés miatti frusztráció sikolyra késztet… de azt meg úgysem hallja senki az űrben. 

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)