Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Alan Wake Remastered (PS5, PS4)

És lőn világosság – írta a teremtő.

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

Művészetet alkotni egyszerre csodálatos, nehéz és kockázatos dolog. Az eredmény, amint kikerül a művész kezeiből, önálló életre kel, és már ugyanannyira lesz a világé – ha nem jobban –, mint a teremtőjéé. Egy film eseményei visszhangozhatják a nézők tapasztalatait, egy festmény gondolatokat ébreszthet, egy regény karaktereiben pedig megtalálhatják önmagukat az olvasók. Utóbbi kategóriánál maradva a szereplők önálló életre kelhetnek, és ez kizárólag akkor működik, ha koherencia van a történések és a figurák jellemei között: ellenkező esetben minden szétesik. Az Alan Wake Remastereddel most pedig már PlayStationön is megtapasztalhatják a játékosok a Remedy klasszikus misztikus thrillerét, amiben szó szerint életre kelnek egy könyv történései.

Az eredetileg 2010-ben, Xbox 360-ra kiadott alkotás főhőse a címadó, sikeres regényíró, aki az elmúlt időben egyszerűen képtelen alkotni. Felesége, Alice meggyőzi, hogy menjenek el vakációzni Bright Fallsba, egy idillinek tűnő washingtoni egykori bányászvárosba – abban bízik, hogy Alant megszállja majd újra az ihlet. A pár egy tó közepén található aprócska sziget kabinját veszi ki, de összevesznek, amikor Alan megtudja, hogy felesége célja az, hogy visszatérjen az íráshoz: egy írógépet is vett neki. Egy vita után Alan kifut a házból, de egy sikoly hallatán visszamegy, és már csak annyit lát, hogy valami berántja Alice-t a mélybe. Utána veti magát a vízbe, azonban egy összezúzott kocsiban ébred egy héttel később, anélkül, hogy bármire emlékezne az elmúlt napokból. Éjszaka rejtélyes, árnyszerű lények támadnak rá, és egy olyan regény lapjait találja meg szétszórva, amit nem csak, hogy elvileg ő írt, hanem a konkrétan zajló események szerepelnek benne. Alant egy furcsa, különleges úton kísérhetjük végig, ahogy próbálja összerakni a vele történteket, illetve megmenteni feleségét, miközben a fény és a sötétség metafizikai koncepciói összecsapnak.

A játékmenet egy hagyományos, külső nézetes lövöldözős sémát követ, de egy ötletes csavarral. A gonoszok mind a sötétség szülte lények – a helyiek kicsavart, torz verziói vagy az árnnyal átitatott tárgyak –, és mielőtt fegyvereinkkel végezni tudnánk velük, rájuk kell világítanunk zseblámpánkkal: szó szerint a fény küzd az árnyakkal ilyenkor. Gyakorlatilag a teljes játékmechanika erre épít, és a pályatervezés is erre az egységes, egyszerűen közvetíthető nyelvezetre épít: a fény jó, a sötétség rossz. A mentőpontok és menedékek utcai lámpák, egyik legerősebb fegyverünk a galádok közé lőhető jelzőtűz vagy a bedobható fénybomba, a zseblámpa hatékonyabbra váltása pedig hasonlóan fontos. A kaland alapvetően egy lineáris alkotás, de igyekszik velünk elhitetni, hogy egy tágabb terepen zajlanak az események: sőt, vannak szegmensek, amikor autóba ülve aránylag nyitottabb terepeken száguldhatunk végig. Függetlenül attól, hogy épp merre bóklászunk, általában a távolban pislákoló vagy izzó fényforrások jelölik a célt. Nappalonként – még mielőtt feje tetejére állna a világ – a helyiekkel beszélgethetünk, megismerhetjük az excentrikus karaktereket (akiket jobban is körbe lehetett volna járni) és próbálhatjuk összerakni az eseményeket: persze ezeket is szigorúan lineáris jelleggel.

A játék egy hatalmas hódolat a műfaji klasszikusok előtt, amit egyáltalán nem is leplez. Míg általában rejtett apróságok utalhatnak ihletekre vagy forrásokra, itt percenként futhatunk bele ilyenekbe, pláne, ha ismerjük ezeket a műveket. Stephen King munkássága, a Twin Peaks, az Alkonyzóna csak pár azok közül, amelyekből bőségesen merít az Alan Wake, felfedezhetünk elemeket a skandináv és szláv folklórból és mitológiából, de marékkal szed a tipikus, bejáratott klisékből is – mindezt persze tudatosan. A teljes narratíva meta szinten is működik, és egyrészt az alkotás, az írás, a világépítés súlyáról és jelentőségéről szól, másrészt a horror, thriller, misztikus és krimi műfajok egyfajta boncolása. Egyrészt a kohézió és koherencia a legfontosabb minden megalkotott cselekményben, és a történetek csak akkor működnek, ha az események logikusan követik egymást és a szereplők következetesen viselkednek: ilyenkor a narratíva is egységes marad, ellenkező esetben szétesik – és bár ironikus módon az Alan Wake is beleesik ilyen „hibákba”, meta szinten vastagon húzza alá mondanivalóját. A bevett sémák ismételt alkalmazásával pedig arra is rámutat, hogy milyen félelmetes valóságban léteznek a karakterek, akiket a „mindenható” alkotók terelgetnek kedvük szerint. Frappáns csavar ez a képleten, amivel egyszerre fogyasztható, szórakoztató és gondolatébresztő.

Egy fontos tematika a válaszkeresés, illetve a folyamatban rejlő izgalom. Az ilyen jellegű misztikus történetek lételeme az a feszültség, amit a kíváncsiság rejt: sőt, mondhatni a tudományok is erre építenek. Az ilyen történetekben azonban a végső válasz sosem tud elegendően kielégítő lenni, főleg, ha kellően felcsigázta a fogyasztókat a felvezetés: vagy túl abszurd, vagy túl reális, amik egyaránt szétfoszlatják azt a mámoros illúziót. Emiatt az Alan Wake-nek is az erőssége a hosszas kibontásban rejlik, amikor a játékos is ötletelhet, tippelhet és találgathat, hogy vajon milyen magyarázat lehet ezekre a bizarr jelenségekre: amihez tökéletesen passzol az epizodikus formátum, ahol a fejezetek végén mindig valami utolsó ismeretlennel állítja feje tetejére az ismerteket. A fantasztikus hangulathoz pedig hozzájárul a noir jellegű narráció, ami során a főhőst szinkronizáló Matthew Porretta választékos, plasztikus gondolataival tárja elénk a történéseket, karakterünk jellemének új dimenzióit vázolva fel. A felszedett lapok pedig izgalmasan vesézik ki a többieket, illetve párhuzamos eseményeket: hol a múltat árnyalják, hol a jelent színesítik, hol pedig a jövőbe engednek aprócska betekintést – kíváncsian várhatjuk, hogy mégis hogyan kerül egy adott helyzetbe szereplőnk. Valószínűleg azért is maradt meg ennyire a köztudatban ez a játék, és azért lett ekkora rajongóbázisa az évek során, mert sosem foszlott szerte misztikuma: megválaszolatlan kérdések sokasága biztosít teret rajongói elméleteknek és diskurzusoknak, legyen szó metafizikai témákról, narratív kérdésekről vagy egyéb apróságokról – mindennek az alapja pedig az, hogy egyszerűen remekül van mindez elmesélve, minden bosszantó eleme és fárasztó megvalósítása ellenére.

Az új kiadás láthatóan jobb grafikát ígér, bár az összekötő jelenetek elég gyatrára és szaggatósra sikeredtek. A környezetek talán a legszebbek, és új textúrák várják a visszatérőket is, legyen szó a tereptárgyakról vagy magáról a környezetről. A fények és árnyékok, illetve maga a sötétség is realisztikusabb lett, ami kifejezetten előnyös ebben a játékban, ahol a központi mechanika szerves részeit teszik ki – ráadásul úgy, hogy nem túlzottan valósak, és nem veszik el a fény és sötétség dinamikája. Alan friss arcanimációkat kapott, illetve a jeleneteket is újra rögzítették, amivel valamennyire jobbak lettek, de továbbra is gyakran furcsák: bizarr fintorok, görcsök és grimaszok várnak akkor, amikor nem kellene.

Több mint tíz év távlatából igazi különlegesség az Alan Wake Remastered. Játékmenete a mai standardokhoz mérve valamennyire elavult, de a maga módján nagyon szórakoztató – legalábbis egy ideig, ugyanis az utolsó harmadban aránytalanul frusztráló tud lenni a túl sok és agresszív ellenséggel, illetve a „maradj életben, amíg ez beindul” jellegű feladatokkal. Története továbbra is érdekes, és olyan, mintha egy sorozatot játszanánk – konkrétan epizódokra is van osztva, és a fejezeteket megelőzi egy „az előző részek tartalmából…” szegmens. Ez a Netflix és egyéb streaming-szolgáltatások korába határozottan jól illeszkedik bele, míg a modern videojátékos stílusoktól merőben eltér: kötött pályán haladhatunk, közel 300 gyűjthető dolog van szétszórva, és mereven váltogatják egymást a „harcolós-mászkálós-túlélős” és a „sztorihallgatós-beszélgetős” szegmensek. Az új verzióban benne vannak a The Signal és a The Writer kiegészítők is, amik valamennyire folytatják a játék történetét, de túl sokat nem adnak hozzá: az ellenségek szórása itt is frusztráló, de sokkal szürreálisabb a pályatervezés, ahol bizonyos tárgyakat és erőforrásokat lebegő szavak megvilágításával idézhetünk meg.

Az Alan Wake Remastered egy korrekt feljavítása és újrakiadása egy klasszikus kalandnak, ahol kifejezetten jó döntés volt, hogy a játékmechanikába – hibái ellenére – nem nyúltak bele. A Remedy fontos állomása, ami borostyánkőként tükrözi a korszak megvalósításait úgy, hogy közben metanarratív szempontból csavar egyet a bevált kliséken – pontosan azokkal a klisékkel. Ráadásul egy metaforája az írás – és általában az alkotás – folyamatának, és annak, hogy mennyire nehéz létrehozni egy koherens élményt úgy, hogy közben a művészet is helyet kapjon a szórakozás mellett: elvégre legjobb esetben egy alkotó nem csak szórakoztatni akar, hanem mondani is valamit. A Control megjelenése, illetve annak AWE kiegészítője összekötötte a két játék világát, és az érdeklődés új hullámát indította be az eredeti Alan Wake iránt: amit ez a remaster most kielégíthet. Aki szereti a misztikus thrillereket, illetve élvezi a régi, kötött akció-kalandokat és a filmszerű – legalábbis arra törekvő – történetmesélést, az nem nyúlhat mellé vele: de készüljön arra, hogy bármilyen befejezést is képzel el, a finálé elkerülhetetlenül befejezetlennek tűnik majd. Mindenesetre nem véletlenül lett kultjáték egyedi hangulatának és sajátos stílusának köszönhetően – nem beszélve a vagány zenékről. (Nick Cave & the Bad Seeds!) Ha pedig végzett vele a játékos, beállhat azok sorába, akik az elmúlt évtizedben egy potenciális folytatást várnak. Talán a közeljövőben Alan végre folytatja regényét – ez pedig egyre reálisabbnak tűnik.

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban PS4-re vagy PS5-re, vagy a linkekre kattintva meg is rendelhető.)

16 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Szerintem a Hollow Knight nem sötét. Eleve fehér a kiscsávó.

  2. Nemrég játszottam végig újra X360-on, még mindig nagyon jó játék. 👍✌️👌

  3. Anno X360-on játszottam, élveztem is, bár egy kukkot sem tudtam angolul, semmit sem értettem a történetéből, de összességében pozitív emlékként maradt meg. Szóval örültem, hogy jön feljavítva, de most kb a 3/4-énél járva abszolút csalódás, nagyon rosszul öregedett. A feladatok, amik mind ugyanúgy épülnek fel, menj a-ból b-be, védd meg b-t, menj vissza a-ba, éld túl a-t, stbstb, mindig tudod, hogy mikor lesz ellenfél, mikor jön harc és valahogy pont a legjobb helyzetekbe rondít bele valami kötelező fight. A butácska, esetleges mozgás és célzás baromi idegesítő. Szóval nekem nagyon vegyes érzéseim vannak. Ja, a hang csapnivaló, az átvezető videók alatt kb semmit sem hallani.

  4. Nagyjából 10 éve játszottam végig X360-on, akkor nagyon tetszett, mert bár a játékmenet nem csinált forradalmat, a sztori és a narratíva kiváló volt. Egy második rész kellene már, de nagyon…

  5. Sírnék, ha ezzel kéne játszanom.