Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Ubisoft Forward

Akira Kurosawa – újabb kritikagyűjtemény a mester alkotásairól

A Ghost of Tsushima: Legends margójára.

A július óta kapható Ghost of Tsushima igazi szamurájfilmes élményt kínál, a megjelenése előtt pedig a szamurájfilmek mesterének, Akira Kurosawának alkotásairól olvashattatok egy kritikagyűjteményt. A Ghost of Tsushima azonban nem ért véget: még idén megjelenik ingyenes Legends kiegészítője, amelyben a mítoszok világába utazhatunk. A közelgő bővítmény remek alkalom, hogy Kurosawa újabb alkotásaival ismerkedjünk meg. Vágjunk hát ismét a cseresznyevirágok közé!

TARTALOM:

A testőr

Akira Kurosawa 1961-es filmjének, A testőrnek az első fél órája maga az abszolút coolság: Toshiro Mifune roninja (értsd: gazda nélkül maradt szamurája) magányosan járja a japán vidéket – sehonnan se jőve és sehová se tartva. Feldob egy botot, majd amerre mutat az egyik vége, afelé indul el, mintha teljesen mindegy lenne neki, hogy a sors és a vakszerencse merre sodorja. Egy poros kisvárosba ér, ahol két vérszomjas, egymással versengő kereskedőbanda vetette meg a lábát, ki tudja mióta, és közben a szerencsétlen, védtelen lakosok felett uralkodik. A titokzatos idegen (aki az egyik jelenetben Kuwabatake Sanjuro-nak, azaz magyarra lefordítva „Harminc éves szedermező”-nek hívja magát) persze már puszta megjelenésével felkelti a településen élő emberek figyelmét, aminek rövid úton meg is lesz a maga eredménye. Sanjuro fogpiszkálóval a szájában végigsétál a falu főterén, majd másodpercek alatt levág három bandatagot, végül elbattyog a megmaradt társaság halálra rémült embereitől, és félúton lazán megrendel a helyi temetkezési vállalkozótól három koporsót. Laikusabb olvasók, vagy legalábbis akik nincsenek különösebben tisztában a ’60-as évekbeli japán filmgyártással, már most értetlenül nézhetnek eme sorokat látva, hiszen Clint Eastwood Névtelen Férfija nagyjából ugyanezt tette az Egy maréknyi dollárért című alkotásban, nem kevesebb coolsággal. Persze nem véletlenül: Kurosawa mesterműve (hasonlóan A hét szamurájhoz) olyan népszerű lett hazáján kívül (de Japánban is: A testőr a Mester addigi legsikeresebb filmjének bizonyult, annyira, hogy egy sor másik művész is alapul vette a történetét, köztük természetesen a Dollár-trilógiát dirigáló Sergio Leone, akit emiatt Kurosawa be is perelt – és nyert!), nem utolsó sorban pedig több, mint valószínű, hogy enélkül a film nélkül a spagettiwestern zsánere sem létezne.

Jól lehet, már A testőr alapvetése és stílusa is inkább egy westernre hajaz, mint hagyományos szamurájfilmre. Kurosawa bevallottan imádta ezt a műfajt, ahogy azt sem rejtette véka alá, hogy filmjeinek sztoriját, karaktereit és szellemiségét is pontosan ez a zsáner ihlette meg: ahogy A hét szamuráj esetében John Ford alkotásaiból vett kölcsön ötleteket, úgy A testőr esetében is letagadhatatlan az erős inspiráció (miközben Dashiel Hammett két regénye, Az üvegkulcs és a Véres aratás is megjelölhető forrásként), elég csak magára a felütésre gondolni (egy magányos, rejtélyes férfi, akiről az egész film alatt szó szerint semmit sem tudunk meg, besétál egy poros kisvárosba, ahol fogukat fenő ragadozókkal találkozik össze), vagy bizonyos kameraállásokra (Sanjuro szemtől szemben néz hosszú és halálosan csendes farkasszemet az ellenséggel, miközben a kamera közelről mutatja felváltva, feszült másodperceken keresztül a betonkemény arcokat és szemeket – igen, Leone-nak volt kitől tanulni), amely alapján A testőr nem csak, hogy akkora western, hogy a fal adja a másikat, de magával hozza azt az ironikus tényt is, hogy törzsgyökeres amerikaisága ellenére a legmaradandóbb és leghatásosabb westernfilmek még csak nem is az Egyesült Államokban, hanem tőle jó messze készültek, méghozzá a kölcsönös egymásra ható olasz-japán stílus miatt – a kör tehát, ahogy mondani szokás, teljes.

Persze Kurosawa nem lett volna Kurosawa, ha a westernt és a chambarát csupán üres keretként használja filmjéhez, ahogy az sem véletlen, hogy A testőr cselekményét az 1860-as évekbe helyezte (amely nem utolsósorban a vadnyugat aranykora is volt, de ez ebből a szempontból most lényegtelen), azaz a nyugati kultúra térhódításától egyre jobban megrogyó feudális rendszer időszakába, a villámgyorsasággal modernizálódó, de éppen emiatt feszülő társadalmi ellentétek és mindennapi problémák uralta Japánba, ahol a Tokugawa-sógunátus már az utolsókat rúgja, és a nyugati fenyegetés mellett az országot még egyéb más gondok (eladósodó szamurájok, éhséglázadások, a régi és az új szembenállása) is tovább rohasztják. A régi világ szép lassan a porba hull, minden értékével együtt, az új rendet pedig a feudalizmust kíméletlenül elsöprő, a kiszolgáltatott átlagembereken élősködő és egymással szakadatlanul rivalizáló kereskedők jelentik. A Japánba megállíthatatlanul betörő és az országot bekebelező kapitalizmus két lábon járó szimbólumai ők, ehhez jön még a lőfegyver megjelenése is, ami a film olvasatában szintén egy korszak és azzal együtt a régi, immáron megkopott becsület végét manifesztálja. Ebben a világban már könyörtelenül fújnak a változás szelei, éppúgy, mint a mű bemutatásának időszakában, az 1960-as években. Kurosawa (mint ahogy korábban oly sokszor) ismét párhuzamba állította a múltat az akkori jelennel. Cinikus módon adja át azt a gondolatmenetet, hogy tulajdonképpen a feudalizmus vége és a Meiji-kor kezdete nem sokban különbözött attól, ami száz évvel később történt az országban, a második világháború után, a japán militarista propaganda erősödésével (ugye nem véletlen, hogy Kurosawa és sok más rendező is a múlton keresztül bírálta a jelent filmjeiben, hiszen szemtől szemben nem lehetett kritizálni a rendszert), és a háborút követő nagy gazdasági fellendüléssel, amely amellett, hogy Japánt meghatározó országgá tette a nemzetközi porondon, minden addiginál jobban kiszélesítette a szakadékot a szegények és a gazdagok között, a vállalatok növekvő és fenyegető hatalmáról nem is beszélve.

Hozzá kell tenni, hogy ekkoriban Kurosawa már amúgy is kifejezetten borúlátó volt: karrierje elején még kimondottan optimista nézeteket vallott (főleg pályafutása későbbi szakaszaihoz képest), azonban A vihar kapujábant követően fokozatosan vesztette el hitét az emberekben és a hősökben. Utóbbiak esetében a bizakodás még úgy-ahogy megmaradt A hét szamurájig, és egy röpke pillanatra visszatért a Rejtett erődben, azonban ez után Kurosawa főalakjai már cseppet sem voltak tisztességes, becsületes, de legfőképp heroikus jellemek nem. Mifune Sanjuro-ja sem az a tradicionális hős, sőt, a lehető legtávolabb áll a Mester korábbi főszereplőitől, csupán néhány apró jellemvonás és egyetlen árva erkölcsi megnyilatkoztatás választja el azoktól, akikkel harcba száll. Mifune hosszú és tekintélyes pályafutásának legemlékezetesebb és legismertebb karaktere ez: cinikus, szűkszavú, komor, néhol rideg, alig van nyomon benne az a magasztosság és becsület, amely az átlagos főalakokat és Kurosawa korábbi hőseit jellemezte. Sanjuro egy kiábrándult, állandóan vándorló, de közben sehová sem tartó antihős, aki mindig ahhoz húz, aki többet fizet neki, miközben éles eszével és találékony módszereivel játssza ki egymás ellen a két szemben álló bandát. Épp annyira bonyolult, mint amennyire leleményes karakter, hiszen egyszer úgy tűnik, hogy csakis magával törődik és csakis a pénz érdekli, máskor viszont olyan, mintha csupán merő kedvtelésből forgatná ki a velejéig romlott kereskedőcsaládokat – mert épp ahhoz van kedve, mintha minden mindegy lenne neki.

Passzivitását és érdektelenségét azonban idővel felülírja egyetlen kósza erkölcsi megnyilatkozása, amely egyértelműen a pozitív (ámde így sem makulátlan) hős-archetípusok panteonjába emeli, majd ezt követően az egyszerre személyes és közösségi bosszú is, mivel voltaképp ezzel a tettével az elnyomott ártatlanok mellett áll ki. És ez mind a filmben látható gonosztevőktől, mind pedig Kurosawa korábbi éveiben készült alkotásainak protagonistáitól is megkülönbözteti: A hét szamuráj önzetlenül, mindenféle feltétel nélkül segíteni akaró, akár még életük árán is elkeseredetten harcoló kardforgatóival ellentétben Sanjuro már jóval árnyaltabb jellem, ám hiába tekint gúnyos cinizmussal az események felé, néha-néha megvillantja régi harcos énjét, amely gyors és határozott, alig pár pillanatig tartó kardcsapásokban nyilvánul meg. Mifune itt maga a megtestesült elegancia, mindenféle erőlködés és bonyolult mozdulatsor nélkül osztja a halát, a film akciójelenetei ennek megfelelően csupán néhány másodpercig tartanak (a finálé sem több úgy nagyjából tíz szekundumnál), és ahogy Kurosawa vegyíti az erőszakos és véres párbajokat (ami ebben az időszakban enyhén szólva is szokatlan volt) a fanyar fekete humorral, az szintén olyan húzás, amely akkoriban egyáltalán nem volt jellemző a japán filmművészetre, és ami éppen emiatt hozta el a forradalmat – A testőr után a legtöbb szamurájfilm ebben a vérgőzös szellemben készült. Kurosawa gyakorlatilag a chambara műfaját fordítja ki, akár Mifune köpönyegforgató, sehonnai roninját, akár a korabeli tradicionális jidaigeki-filmek jellemzőivel totálisan szembemenő vérmocskos stílust nézzük – miközben befejezése és végkövetkeztetése csak látszólag ígér szebb jövőt.

A testőr fináléja minden ízében A hét szamuráj végét idézi fel: ott egy maroknyi szamuráj győzedelmeskedett a vérszomjas fosztogatók és banditák felett, ám végeredményben mégis azok a parasztok nyertek, akiket ők védtek, hiszen amíg a földművesek folytathatták egyszerű életüket, addig a szamurájokat szép lassan elsöpörte a történelem vihara, a változás, amelynek szele elkerülhetetlenül hozta magával azokat az új értékeket, amikben a szamurájoknak egyszerűen már nem lehetett helyük. A hét szamuráj egy 250 éves folyamat első lépcsőfokát mutatta be, A testőr pedig ennek a folyamatnak a legeslegutolsó időszaka – hasonló végkövetkeztetéssel. Sanjuro végül győzelmet arat a kapzsi kereskedőcsaládok felett, azonban ez keserű győzelem: a két család immáron az örök vadászmezőket járja, nincs már sem szaké, sem selyem, a város az enyészeté lett, egyesek elmenekültek, mások meghaltak, az igazság diadalt aratott, azonban az élet és a szebb jövő lehetősége tovaszállt, és nem maradt a helyében semmi, amiért érdemes lenne küzdeni – Sanjuro pedig továbbáll, és folytatja sehova se tartó útját. Kurosawa az általa megtapasztalt változásokat, és az ezzel járó szomorú értékvesztést szövi bele ebbe a filmbe: erőteljes szimbolikus momentumokkal keveredik össze a múlt és a jelen, az 1860-as évek minden addigi értéket átértékelő tragikus változásai a nem kevésbé megrázó 1960-as évek ritmus- és életmódváltásával.

Ezért, még ha elsőre úgy is tűnhet, hogy a jó legyőzte a rosszat, az új berendezkedésről pedig bebizonyosodott, hogy igenis képes alapjaiban elpusztulni, mindez csupán naiv téveszme. Az értékhordozó múlt nem kapja meg a kiérdemelt elégtételt, a lassan elfoszló régi rend nem támad fel, és nem söpri el a hazug, kizsákmányoló újat, és bár a kard még utoljára legyőzi a pisztolyt, a feudális Japán összeomlik, a szamurájok pedig végleg eltűnnek a történelem viharában. A változás tehát éppúgy elkerülhetetlen, mint amennyire fájdalmas.

5 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Gratula, mindegyik mesteri firkálmány lett, emelem kapalpomat, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kíváncsian vártam ezen művek elemzését. 🙂

  2. Egyfelől rohadt jó írás, imádtam olvasni. Másfelől ezek a fekete-fehér képek olyanok, mintha valami digitális festmények lennének. Brutális.