Akira Kurosawa – kritikagyűjtemény a mester alkotásairól

A Ghost of Tsushima margójára.

A lassan, de biztosan megjelenéséhez közeledő, mindenki által várva várt, utolsó(?) nagy PlayStation 4-exkluzív, a Ghost of Tsushima tesztje már olvasható is a PlayStation.Community-n, így a debüt apropójából időszerűnek éreztük leporolni a legendás japán rendező, Akira Kurosawa (a magyar írásrend szerint Kuroszava Akira) vonatkozó szamuráj-filmjeit és kivesézni azokat – persze csak a teljesség lehető legkisebb igénye nélkül. Ebben a cikkben sorra vesszük az örök érvényű, klasszikus alkotásokat, és igyekszünk képet adni arról, hogy miért váltak kultikus darabokká, miért lett belőlük elnyűhetetlen hivatkozási alap, és nem utolsósorban, hogy miért annyira aktuálisak ezek a művek mind a mai napig. A játék egyébként hódol is a legendás rendező előtt egy róla elnevezett “Kurosawa-móddal” is, amely fekete-fehér színvilágot, felerősített szelet, valamint alternatív hanghatásokat kínál. A kritikák végére remélhetőleg egyértelműbb lesz, hogy miért is ezt a hangulatot és világot választotta a Sucker Punch. Csapjunk hát a cseresznyevirágok közé!

TARTALOM:

  • A vihar kapujában

A vihar kapujában

Ha van a filmtörténelemben olyan rendező, aki egyáltalán nem szorul bemutatásra a mozgóképes művészet rajongóinak, sem pedig eme művészeti ág csínját-bínját elsajátítani akaró ifjú titánoknak, és talán még a szélesebb közönségnek sem, akkor az mindenképpen Akira Kurosawa. A japán direktor fél évszázados pályafutása alatt olyan életművet tett le az asztalra, amely előtt zokszó nélkül kötelező fejet hajtani, és ami annyira jelentős, egyértelmű és visszavonhatatlan nyomot hagyott a filmtörténelemben, hogy ma ezek közül az alkotások közül nem egyet a szakma csúcsaként emlegetnek, magát Kurosawát pedig megérdemelten írták bele a legzseniálisabb rendezők bőrkötéses nagykönyvébe. Munkásságának és filmjeinek jelentőségét többek közt pont valahol erre, azaz utókorban kell keresni: mert lehet, hogy manapság kevesen ismerik igazán a filmjeit, sőt, megkockáztatom, hogy jó néhányan még csak azt sem tudják kicsoda, viszont alkotásai olyan mély nyomot hagytak a filmiparban, hogy annak hatásai mind a mai napig erősen érezhetőek (gondoljunk csak az amerikai westernekre, a buddy cop-zsánerre, Quentin Tarantino munkásságára, vagy épp a Star Wars-ra), és mostanság is szeretnek belőlük csemegézni a különböző művészek – és nem utolsósorban némelyik még ma is borzasztóan aktuális. És ha már aktualitásról van szó, akkor az 1950-es rendezése, A vihar kapujában már alanyi jogon is megérdemel egy-két szót: az összességében elmondható, hogy Kurosawának vannak ennél jobb filmjei (jobban mondva kétfajta létezik: örök érvényű klasszikus, vagy „csak” simán zseniális), ahogy ezelőtt is rendezett már jó néhány elismert és minőségi produkciót, mégis ez volt az, ami feltette őt a nemzetközi filmművészet térképére, és egyúttal közelebb hozta a japán filmipart a világ többi részéhez.

A produkció fontos állomás volt Kurosawa életművében: már nem csak hazája, de a széleskörű közönség, illetve a kritika és a szakma is elismerte (mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az Arany Oroszlán-díjat és egy Oscar-szobrot is bezsebelt), és ez voltaképpen magától is értetődik, hiszen a film olyan, akkor még szinte teljesen egyedi narratívát és elbeszélési technikát használt, amit azóta rengeteg más alkotás átvett, és nem csupán a japán filmművészetben volt újszerű, hanem univerzálisan is – ugyanúgy, ahogyan a két novella, amelyek alapján készült. Ryunosuke Akutagawa 1922-ben megjelent rövid története, A cserjésben szolgáltatta az alapot (a novellában hét szereplő meséli el egy bűntény körülményeit, de mindegyikük más-más verzióban, így egy olyan kikövetkezhetetlen katyvasz kerekedik ki az egészből, amelyben mindenki saját magát akarja minél jobb színben feltüntetni – a mű egyébként a japán irodalom egyik leghíresebb darabja), amit Kurosawa egy másik Akutagawa-novellával, az 1915-ös keltezésű A vihar kapujábannal egészített ki, megtéve az abban a sztoriban is szereplő, hatalmas, omladozó kaput a film fő-helyszínéül, amely emellett remekül foglalja keretbe az alkotást, az írásból átvett három szereplővel, egy pappal, egy favágóval és egy közemberrel, akik maguk között beszélik meg a történteket. A narratíva középpontjában egy bűnügy áll, amelyben egy henyélő bandita megkívánta, majd megerőszakolta egy épp az erdőben járó szamuráj feleségét, magát a férfit pedig később megölte. Az eseményeket a pap és a favágó, majd később a tárgyaláson játszódó visszaemlékezések során az özvegy, a bandita, de még a halott szamuráj (egy médiumon keresztül) is másképp meséli el – azzal a különleges csavarral, hogy a műfaj kereteit átlépve gyakorlatilag sosem derül fény az igazságra.

A vihar kapujában már önmagában azért is hatalmas mérföldkő Kurosawa karrierjében, mert amíg előző filmjeiben alapvetően pozitív szemmel tekintett a világra (még annak ellenére is, hogy nem egy befejezése enyhén szólva sem volt valami szívderítő), addig itt vesz egy határozott fordulatot, és egyenesen szembemegy korábbi szellemiségével. Ami A vihar kapujában előtt optimista volt, tele erkölccsel, és még a reménytelen körülményektől függetlenül is egy szebb jövő képét festette fel, az itt és ez után már egy sokkal pesszimistább üzenetet közöl, szomorú és kínos látleletet adva az ember és a társadalom romlottságáról. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy győzi le szép lassan az őszinteséget, a tisztaságot és a becsületet a kapzsiság, a gyávaság, az érdektelenség, és egyúttal Kurosawa is hasonlóképp rombolja le a néző hitét, melyet a film karaktereibe és azoknak állítólagos tisztességébe vetett. Remek példa erre a bandita és a szamuráj küzdelme, amely az első beszámolóban két, ízig-vérig profi kardforgató élet-halálra szóló magasztos összecsapása: mint egy esti mese, amelyben két nemes és daliás harcos küzd meg egy nő szívéért, akibe mindketten szerelmesek. Aztán a későbbiekben már mindenki kénye-kedve szerint csűri-csavarja a tényeket, ennek következtében a banditából egy emberi méltóságát hátra hagyó, szexuális vágyaktól fűtött, és minden józan észt és gondolkodást felülíró, tesztoszterontól duzzadó, állatiasan vicsorgó ösztönlény válik (Toshiro Mifune erőltetett nevetése – amellyel egyébként a karakter valódi természetét próbálja leplezni – szenzációs, egyben remekül leképezi a hagyományos, kissé teátrális japán színjátszás patetikus stílusát), az egykor derekas szamurájból egy feldühödött, mindenét elvesztett gőzgép lesz, akinek nem csak felesége ártatlanságán, de saját becsületén is hatalmas sötét foltot ejtettek, eme két személy pedig egy csetlő-botló, szánalmas, röhejes párossá lényegül át, akik szerencsétlenül lóbálják kardjaikat, és fetrengenek össze-vissza egy olyan helyzetben, amelybe egy köpönyegforgató, gyenge lelkű nő hajszolta bele őket.

A különböző elbeszélések nemhogy tökéletesen ellentmondásosak, de sokszor még gúnyt is űznek egymásból. Az igazság, mint olyan, itt már végleg elvesztette minden jelentőségét: az önző, arrogáns, mindig minden esetben saját érdekeit néző ember feláldozta saját hamis önképének oltárán. A külső látszat megőrzése, a szégyen elkerülése és a vélt becsület védelme (még a sírón túlról is) mind-mind fontosabb a valós tényeknél, ennél fogva Kurosawa a filmet átható erős szimbolizmus eszközével mindezt az emberi civilizáció pusztulásával hozza összefüggésbe. Az ügyet felgöngyölíteni akaró bírósági tárgyalást úgy rendezte meg, hogy a tanú minden esetben a kamerával szemben ül, a bírót sosem látjuk, ahogy hangját sem halljuk soha, csak az el nem hangzott kérdésekre szóló válaszokat a tanúktól és a vádlottaktól. Mintha a film nézője ülne a bírói székben, az ítéletet és az igazság eldöntését pedig ránk, a közönségre bízná. Ugyanakkor ezen a bírósági tárgyaláson maga az emberiség a vádlott: Kurosawa egyértelműen megüzeni, hogy a hazugságnak, az önhittségnek, az önzésnek és a gúnynak hála az emberi civilizáció romokban hever, akárcsak a félig összeomlott, hatalmas, viharvert kapu, amely alatt a három férfi menedéket keres – és amelyet a történet mesélése közben még tovább bontanak le, hogy tüzet rakhassanak maguknak.

A vihar kapujában, hasonlóan Kurosawa legnagyobb mesterműveihez, még így, kemény 70 év után is teljesen aktuális – nem is beszélve arról, hogy dramaturgiája mennyire előre mutató volt, hiszen a benne használt narratívát azóta is Rashomon-effektusnak hívják, és számtalan másik alkotás (nem csak film) használta már. Bár Kurosawa a háborútól, járványoktól, tömeges haláltól és szegénységtől sújtott XI. századi Japánt tette meg a film helyszínéül, nem lehet nem észrevenni rajta annak a traumának a hatását, amely a második világégés tett az egész országra és annak társadalmára (ne feledjük, hogy mindössze öt esztendővel járunk a háború vége és a japánok megalázó veresége után), mindazonáltal hiába fogalmazta meg már akkor a rendező, hogy nem csupán az alapvető egzisztenciális fogalmakat, de magát az igazságot is újra fel kell építenie az emberiségnek, ahogy az utókor is mutatja, sajnos ez mind a mai napig nem sikerült. Manapság, amikor a média olyan fokú hatalmat birtokol és olyan korlátlan teret ural, hogy bármikor következmények nélkül formálhatja saját szájíze szerint az igazságot, és gyakorlatilag mindenki előhúzhatja a szubjektivitás kártyáját saját igazsága alátámasztására, a moralitás pedig szintén egyre inkább átértékelődik, mikor máskor lehetne igazán aktuális A vihar kapujában, ha nem most? Kurosawa ugyan a film végén megint vesz egy éles fordulatot, és a kapu egyik sarkában felsíró csecsemőn keresztül váltja meg a favágót és a papot, velük együtt pedig haloványan pislákoló fényt gyújt, ezzel üzenve, hogy talán még van némi remény az emberiség számára – azonban így, jó 70 évvel később talán már egy kicsit máshogy nézne ki ez az üzenet.

Manapság már inkább a cinikus, száraz, kételkedő és hitehagyott közember szavai érvényesek: „Nem érdekel, hogy hazugság-e, amíg szórakoztató!” – ha ezt hallva magunkra ismerünk, ne szégyelljük magunkat, nem a véletlen műve. Soha nem volt még olyan korszak, amelyben ez igazabb lett volna, mint mostanság. Kurosawa már akkor tudott valamit.

5 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Köszi szépen!
    Sajnos kevés filmjéhez volt szerencsém idáig. De még tudom pótolni őket, és szeretném is.
    A hét szamuráj pl. itthon van valamerre DVD-n, kezdésnek újra megnézem.
    (mert szinte már nem is emlékszem rá)

  2. Érdekes, hogy sem a Yojimbo, sem a Sanjuro nem került bele alistába. Kurosawa mellett is akadnak nagyon jó rendezők, csak őket nem kapta fel a nyugati világ. Nekem mai napig pl. Kobayashi Masaki filmje a Harakiri/Seppuku sokkal sokatmondóbb mint Kurosawanak sok filmje, főleg, hogy itt nem a jól bevált Mifune játszik, hanem a Yojimboban bemutatkozott Tatsuya Nakadai, aki egyik kedvenc színészem. (nem mindegyik Kurosawa filmnél jobb, de soknak odaver, mondandó és színészi teljesítményben) Az mindenképp megjegyzendő, hogy Kurosawa rendezői minősége mellett, forgatókönyv/történetírása is legalább olyan jó. Az Ame agaru(Eső Után) című 1999-es Koizumi Takashi által rendezett film(28 évig volt Kurosawa rendezői asszisztense) erre nagyon jó példa. A Seuppuku mellett a másik kedvenc filmem és visszatérve a fórgatókönyv témára, igen, Kurosawa írta azt, mint később megtudtam. (persze ha valaki megnézi, valahogy érzi, hogy ez olyan Kurosawa ízű, nem véletlenül) Ha valakinek nincs gusztusa fekete-fehér filmeket nézni, ez egy nagyon jó képet ad arról mit is tud Kurosawa, még ha nem is ő rendező.

  3. Élvezet volt olvasni!