Agatha Christie: Death on the Nile (PS5, PSN)

Bajusz, bakelit és bűntény.

Szerintem kevés cím maradt ki nálam Agatha Christie könyvei közül, sőt olvastam néhányat az ő stílusában működő, modern írók, pl. M.C. Beaton Agatha Raisin-sorozatából is. Egyiptom mindig is érdekelt – leginkább persze a dicső ókori történelem. Eddig egyszer jártam ott. Ez az első kiruccanás őszintén szólva némileg csalódás volt az ország szegénysége és a végtelen korrupció okán. De csak azért, mert rossz utazási módot választottam. Sokak véleménye szerint a nílusi hajóút a megfelelő formátum, mert ott ugye egy elegánsabb, úszó szállodában utazunk végig, és csak az érdeklődésünkre számot tartó történelmi emlékhelyeken állunk meg. Szinte ugyanúgy, ahogy az Agatha Christie: Death on the Nile című játék is prezentálja. És hát… Poirot most már nemcsak nyomoz, hanem diszkózik is!

A játékot a Microids Studio Lyon készítette, akik már korábban is feldolgozták Christie műveit, például a Murder on the Orient Expresst (ami nálam amúgy kimaradt, de ez már nem sokáig lesz így!) Ott már megmutatták, hogy nem félnek a modernizálástól – Poirot akkor 2023-ban nyomozott, most pedig 1974-ben, diszkózenére, széles galléros zakóban, és olyan nyakkendőben, amit még a fáraók is megirigyelnének.

A stúdió vezetője, David Chomard elmondta, hogy a céljuk az volt, hogy ne csak egy újabb adaptációt készítsenek, hanem egy friss, izgalmas élményt, ami még a Christie-rajongókat is meglepi. És hát, sikerült: Poirot most már nem csak okos, hanem divatikon is: a játékban konkrétan van egy jelenet, ahol úgy néz ki, mintha a Studio 54-ből lépett volna ki.

Két nyomozó, több helyszín és egy rakás gyanúsított 

Jól sikerült újítás: a játékban két főszereplőt irányíthatsz! Egyrészt ott van természetesen Hercule Poirot, a klasszikus nyomozó, aki logikai feladványokat old meg, gyanúsítottakat faggat, és mindent tud, amit egy belga detektívnek tudnia kell. A másik karakterünk két remek új vonással is rendelkezik: színesbőrű és nő!! Ő Jane Royce, szintén magándetektív, egyben Poirot szuperrajongója, aki saját ügyet kap: közeli barátnője tragédiája ügyében kezd nyomozni, amely eset végül összefonódik Poirot gyilkossági nyomozásával. Jane stílusa sokkal akciódúsabb: zárokat tör fel, árnyékként követ gyanúsítottakat, és néha még egy kis lövöldözés is belefér. Poirot közben forró kakaózik és dedukál – ahogy azt kell.

Nagyon tetszett az is, hogy a Death on the Nile nemcsak a Níluson játszódik, hanem elrepít minket London ködös utcáira, New York sötét sikátoraiba, Mallorca napsütötte tengerpartjára, illetve az eredetivel szinte tökéletesen megegyező Abu Simbel monumentális templomaihoz is! Olyan, mintha Poirot – Lara Crofto vagy Nate Drake stílusában – világkörüli turnéra indult volna; csak nem koncertet ad, hanem gyilkosokat leplez le.

A sztori alapja híven követi az eredeti regényből ismert fővonalat, de a játék új karaktereket, mellékszálakat és morális döntéseket is behoz, így még akkor is tud meglepetést okozni, ha kívülről fújod az eredetit. A végén többféle befejezés is lehet, attól függően, hogyan nyomozol, szóval Poirot sorsa a te kezedben van.

Retro – stílusosan!

A Death on the Nile játék fő mechanikai elemei három pilléren nyugszanak: következtetések, kihallgatások és rejtvények. Alapvetően három nehézségi szint közül választhatunk: sztori, detektív és „herkulesi” – ennek megfelelően változik a nehézség a fejtörők és egyéb feladatok terén. Poirot deduktív képességeit egy, már a korábbi játékokból is ismert „Mind Map” rendszer segítségével tudjuk aktivizálni, ahol a nyomok és tanúvallomások összekapcsolásával juthatunk el új információkhoz – mintha egy digitális agysejtrendezőt használnál. A kihallgatások során nemcsak kérdezni kell, hanem figyelni a testbeszédre, a szóhasználatra és a gyanús részletekre is, hogy kiszűrjük az ellentmondásokat.

A rejtvények pedig változatosak: logikai feladványok, mechanikus puzzle-ök, titkosírások, sőt néha még egy kis „macgyverkedés” is belefér, például egy elromlott eszköz megjavítása. Sem a változatosságra, sem a nehézségi szintre nem volt panaszom. Royce kisasszony epizódjaiban lopakodni, hallgatódzni és zárakat tolvajkulccsal kinyitni is van bőven lehetőségünk. A lopakodást mondjuk nem sikerült annyira gördülékenyen megvalósítani, mint a jobb akció-kaland játékokban megszokhattuk, de ezekből szerencsére nincs sok. Alacsonyabb játéknehézségi szinten kérhetünk javaslatokat vagy arra vonatkozó tanácsokat, kivel kellene legközelebb beszélni, vagy mit kellene megvizsgálni. Mindezek együtt adják a game agyalós, de élvezetes ritmusát – Poirot stílusában, ugyanakkor modern eszközökkel.

És hogy a – hozzám hasonló – gyűjthető tárgy rajongók se maradjanak kihívás nélkül, a Death on the Nile 11 fejezetében mindösszesen 100 aranybajuszt és 16 bakelitlemezt kell megtalálni. Egyes bajuszok felfedése komoly megfigyelőképességet, sőt rejtvénymegoldást követel meg. Ezek a tárgyak a játék „Múzeum” funkciójában is megjelennek, amelyben az aktuális „bajuszkreditünkért” cserébe nyithatunk meg karaktermodelleket, tervrajzokat, zenei betéteket, sőt a trófeákat is szemügyre vehetjük. 

A 70-es évek hangulata tökéletesen passzol a játékhoz: narancssárga és barna árnyalatok, diszkózenék, bakelitek, és olyan figurák, akik simán elférnének egy korabeli krimisorozatban. A környezet részletgazdag, a karaktermodellek stílusosak. Egyetlen zavaró jelenség, hogy a mellékszereplők – tehát Jane-en és Poirot-n kívül mindenki más – ruhája soha nem változik, mintha csak egy váltás cuccot hoztak volna el egy több hetes kalandra. Mivel sok a kísérő karakter, valahol megértem, hogy nehéz lett volna mindenkit több különböző kosztümben leanimálni, de a nem rövid sztori vége felé már kicsit zavaró, hogy csak a két főhős öltözik át rendszeresen. 

Nílus és Egyiptom novemberben? Soha jobbat!

Mivel nekem szokás szerint nagyon tetszik a játék, elnézőbb vagyok a hibákkal szemben, de az objektivitás végett a fentieken túl még megemlíteném, hogy egyes fejezetekben kicsit lassan indul be a sztori, és a nagyobb pályákon nem segíti térkép a tájékozódást. Ugyanakkor a látványvilág szép és stílusos, jók a háttérzenék, a szinkron pedig minden esetben megfelel az adott szereplő kulturális hátterének: az amerikaiak, angolok, indiaiak stb. a saját nemzetüknek megfelelő akcentussal beszélik az angolt. Egyedül a londoni és a New York-i helyszíneken éreztem a helyszínrajzot kicsit elnagyoltnak és összedobottnak.  A szavatosságra ugyancsak nem lehet panasz; a sok agyalás miatt én szerintem már legalább 20 óránál járok, és még mindig nem találtam meg/ki mindent!

Ha szereted a lassabb, agyalós krimiket, és nem bánod, hogy Poirot néha úgy néz ki, mint egy retro divatmodell, akkor ez a játék tökéletes egy őszi hétvégéhez – pléd, forró csoki, és digitális nyomozás a Nílus partján. Ha pedig egyszer eljutsz egy nílusi hajóútra, már tudni fogod, hol kell keresni a gyilkosokat!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)