Absolum (PS5, PS4, PSN)

Rougelite kapudrog.

Gombamód szaporodnak a roguelike/lite stílus újabb és újabb képviselői. Ha csak az elmúlt hónapokat nézem, ott van Perzsia hercegének újabb iterációja vagy a hellén mítoszokon alapuló kaland második része, de biztos, hogy sok indiecsapat hasonló alkotásáról még csak nem is tudok. Rendesen túltelítődött tehát a piac ezen szegmense, úgyhogy nagyot kell gurítani, ha ebből a zajból ki akar tűnni egy-egy új jövevény. Az Absolum már a legelső videóival sikeresen felkeltette a figyelmemet az észvesztő kinézetével és az ígéretes referenciáival, mégis úgy látom, hogy túl kevesen hallottak róla. Úgyhogy most én is igyekszem mindenki figyelmét felhívni az év és a stílus egyik gyöngyszemére.

Az újra és úja nekifutás mechanikája ezúttal a 2D-s beat-’em-up zsánerrel keveredik, ami nem túl meglepő, ha megnézzük, kik is állnak a projekt mögött. A nagy sikerű Streets of Rage 4 fő fejlesztőiről és kiadójáról beszélünk, de utóbbi bábáskodott az elmúlt évek TMNT címei felett is, tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a műfaj krémje állt ismét össze, hogy minden tapasztalatukat és szakértelmüket latba vetve hozzák létre magnum opusukat.

Az elindítás után máris lehengerel az a vizuális élmény, ami a legszebb rajzfilmek képi világát tárja elénk. Azonnal egy képregényben érezzük magunkat, amin csak erősítenek az állóképekben történő párbeszédek és buborékokban megjelenő szövegek. Kontrasztos, vibráló színvilág uralkodik a különböző hangulatú és arculatú pályákon, amik észrevehetetlenül olvadnak egymásba. Egyik pillanatban még egy vörös levelekkel borított erdei ösvényen haladunk, majd hirtelen egy sötét barlang gyomrát fedezzük épp fel, amiből kiérve egy város főterén találjuk magunkat. Ezen biomok egyike sem tűnik üresnek vagy kihaltnak, amin nem csak az izgő-mozgó környezeti elemek vagy a számos ellenség, hanem a rengeteg, háttérben tevékenykedő karakter is segít. Annyira jó nézni a cuccot, hogy 5 perc játék elég volt ahhoz, hogy a mellettem ülő párom tudtomra adja a közös játék iránti igényét, de erre még kicsit később visszatérek.

A történetet és a világ részleteit a pályákon eldugott leírások megtalálásával fogjuk szép lassan megismerni, amik mindegyikéhez – akárcsak a dialógusokhoz – igényes szinkron lett felvéve. Az alapfelállás szerint Talamh egykor békés világát és lakóit kegyetlen rezsim nyomja el, melynek könyörtelen uralkodója, Azra, a Napkirály, aki erre a hatalomra a mágia és idő erejének felhasználásával tett szert. Ekkora erőnek tehát nem sokan mernek ellenszegülni, ám egy mentőakció során kiszabadul az utolsó Forrás Nővér, akinek támogatásával és útmutatásával már képesek leszünk felvenni a harcot a vezér és csatlósai ellen. 

Nem világmegváltó, ám alaposan átgondolt és felépített történetet ismerünk majd meg, aminek az egyes alkotóelemei szépen illeszkednek a játékmenet sajátosságaihoz, többek között értelmet adva a sokszori újrakezdésnek. Eleinte két karakter közül választhatunk: ők Galandra, aki kardját részesíti előnyben és Karl, a törp, aki az öklét és puskáját használja előszeretettel. Később becsatlakozik még Brome, a mágus varangy és Cider, maga a titokzatosság. Nagyon tetszett, hogy ők az előrehaladásunk alkalmával többször beköszönnek, amíg egy ponttól végül velünk is maradnak.

Azon túl, hogy szokásos módon megyünk előre a következő bosshoz, egyéb mellékküldetéseket is el fogunk tudni vállalni, amiket lehet, hogy az adott runban nem is lesz módunk megcsinálni, mert a térkép egy más pontjára mutatnak. Bizony, többször futunk majd útelágazásokba, ahol döntenünk kell, merre tovább és teljesen más régiókkal, ellenségekkel találkozhatunk a különféle csapásokon. Külön jópofák az opcionális és nem orrunkra kötött megoldások, mint amikor a minket fuvarozó kalóz hajóján betörhetünk kabinjába az értékes kincsekért, ám ezesetben érdemes felkészülnünk, mert az onnan való kijutás nem lesz egyszerű.

Ha már itt tartunk, a harc szintén vérprofi lett, de a banda múltját látva ebben azért nem volt sok kétségünk. Az irányítás reszponzív, a kombókat és ellentámadásokat sikeresen be lehet vinni, nagybetűs ÉLMÉNY a stílus szerelmeseinek, de aki először játszik ilyesmivel, annak is bőven lehet sikerélménye. Az mondjuk elő tud fordulni, hogy a nagy kavalkádban azt sem látjuk, mi történik éppen a képernyőn, ami nem könnyíti meg mondjuk a védekezés tökéletes idejű kivitelezését, de ez már csak a műfaj sajátja. Mindezt pedig lokál és online co-op lehetőséggel. Tökéletes.

Vérbeli roguelite-tal van tehát dolgunk, ami alatt sokszor ajánlják fel, hogy választhatunk egy fejlesztést a kettőből, így átgondoltan és persze a szerencsében bízva egész hasznos buildeket tudunk felépíteni. Ezeket a képességeket és a legtöbb felmarkolt lootot csak az adott körben élvezhetjük, de ezek mellett több nyersanyagot, illetve pénzt is tudunk majd permanens fejlesztésekre költeni, így nyitva meg különféle ultra támadásokat, illetve életerőnkre vagy a verekedésre hatással lévő bónuszokat. Észrevehetően leszünk egyre eredményesebbek, és nem csak a tapasztalataink miatt, hanem a szép lassan megszerzett módosítóknak köszönhetően is. 

Ettől még persze sok nekirugaszkodásra lesz szükség a főboss elérésig, akinek legyűrése után mellesleg közel sem ér véget a móka. Már csak azért sem, mert úgy el tud kapni a flow, hogy amint ilyen vagy olyan kimenettel, de véget ér az aktuális futam, az ember már kezdi is elölről a következőt.  Normál fokozaton azért lesznek elég durva részek, mikor a gyíkok vezére három kör tömegbunyó után beugrott, hogy akkor most ő következik – na például az a húzás nem volt túl szimpatikus. DE!

A menüben beállíthatjuk mindkét játékosra vonatkozóan a leadott és a bekapott találatok értékét. Persze, micsoda istenkáromlás ez, és maga a játék is figyelmeztet ilyenkor, hogy azért „gyakorlással leszel ügyesebb”, de azért vegyük figyelembe azt az opciót, ami velem pont megtörtént, miszerint a partner (vagy gyerkőc) szeretne közösen mókázni. Mi beállítottunk egy 25%-os sebződést és egy 200%-os sebzést (az előbbit teljesen le is nullázhatjuk, az utóbbit pedig egészen a nevetséges 500%-ig fel lehet tekerni) és két órán keresztül röhögve szórakoztuk végig a főellenségig tartó utat. Nem kell mindig belehalni egy játékba, ráadásul emiatt tökéletes belépő cím lehet egy kezdő számára, főleg, ha alapvetően tetszik neki a körítés és a játékmenet, de a nehézség eltántorítaná.

Innentől kezdve pedig mi mást is mondhatnék, mint hogy az Absolum egy igazán kiváló cím lett, az egyetlen problémája, hogy nem a legjobbkor jelent meg, így félő, hogy el fog tűnni az őszi tömegben. Úgyhogy nézzetek rá, próbáljátok ki és terjesszétek, mert azon túl, hogy mennyire gyönyörű, szórakoztató és felhasználóbarát, még az ára sincs az egekben. Csapassátok hát!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)