Horror, minden értelemben.
Részben a közelmúlt ismert eseményei következtében talán nincs is olyan ember, aki nem gondolkozott már el azon, milyen lehet teljesen és véglegesen magunkra maradni. Sok ismert játék vesz alapul egy – szerencsére – csupán elképzelt, poszt-apokaliptikus világot, és tálal fel rajta egy jól-rosszul működő koncepciót, történetet, szereplőket. Mivel a zsánerben a mai napig messze a legjobbként számon tartott alkotásnak hála közel tíz éve erősen foglalkoztat a téma és lecsapok minden játékra, ami akár csak kis sansszal is, de jó lehet, esélyt adtam a jelen írás tárgyát képező, egy indonéz csapat által alkotott, utólag leginkább szösszenetként azonosítható, A Day Without Me című proginak is. Ezt a húzást csak akkor bántam volna meg utólag, ha pénzt adtam volna ki a cuccért, mert amúgy nem teljesen rossz, és pár óra alatt gazdagabb lettem egy Platinum trófeával. Meg szegényebb néhány hajszállal. 🙂
Mivel egy kedélyes kertvárosban, fényes nappal, egy úszómedencés házban indul a sztori, a Sims-ekkel töltött, számtalan játékóra során szerzett legszebb emlékeim által feltüzelve nagy elánnal vetettem bele magam a történetbe. Első megmozdulásunk tárgya ugyanis az, hogy reggel egy meglehetősen idegesítő ébresztő hang forrását kiiktatandó megtaláljunk egy kulcsot valamelyik szomszéd szobában. Majd jelszót fejtsünk meg. Ezek eddig egy tök jó, mászkálós, felfedezős cucc képzetét keltették. Ott kezdett gyanússá válni a dolog, amikor a konyhába lemenve egy pentagrammát találtam a földön, amibe a szükséges tárgyakat elhelyezve azok lángolni kezdtek. Ezek után pedig az utcára kilépve, és a környéken mászkálva nemcsak a mindenhol egymásba ütközött és felborult járművek képe, de a teljesen eltűnt lakók ténye, majd az idővel egyre rendszeresebben megnyilvánuló, szürreális jelenetek tették világossá, hogy itt valami egészen beteges, helyenként már-már értelmezhetetlen cuccal van dolgom.
Annyi biztos, hogy a történet – ha ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk – előrehaladását az objektívák teljesítését lehetővé tevő rejtvények megoldása aktiválja. Ezek egyike sem túlságosan bonyolult (pl. találd meg, hogy az ugróiskola mely mezőire léphetsz), de van köztük egy-két abszurd (pl. a gyerekfejekké változó káposztákból összeálló és minket üldöző, hatalmas golyó), melyeket igazán akkor sem tudunk hova tenni, amikor már láttuk a végkifejletet. Mivel emberünk nem kommentálja a sztorit, és egyéb dokumentációnk sincs, tényleg csak elképzelésünk lehet arról, hogy mi történhetett. A másik probléma nálam a tájékozódás volt; mivel egyfajta izometrikus kameraállásunk van, a teljes mozgásterünk felmérése csak össze-vissza mászkálással lehetséges, ami nehézkes annak dacára, hogy nem nagy kiterjedésű a környezetünk. A játék vége felé ugyan kapunk egy térképet, de azon csak a pillanatnyi fix helyünk látszik egyfajta „Itt állsz most!”-ként, de az nem, hogy onnan elindulva hol járunk. Persze mégis több, mint a semmi, és még annyi konkrétum is kiderül a sztori vonatkozásában, hogy Alasgedhe City-nek hívják bájos kis városunkat… azaz városrészünket.
Mint írtam a bevezetőben, az A Day Without Me egy laza vasárnap délután abszolválható, azzal együtt, hogy a mintegy 10-12 darab gyűjthető tárgyat is összeszedjük. Ez utóbbiak sem forradalmiak, a leginkább a fejlesztő csapat számára jelentőséggel bíró eseményekre vagy tárgyakra reflektáló objektumokat foglalják magukban. Még trófea sem jár utánuk, vagyis az amúgy is siralmas szavatosság javításához szinte semmiben nem járulnak hozzá. A grafika szerintem elmegy, de zene és szöveg egyáltalán nincs. Úgyhogy a játékot igazából csak abban az esetben ajánlom, ha nem adtál ki érte pénzt, vagy platinavadász vagy, és az árát méltányosnak érzed a ráfordítandó két óráért cserébe.
(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)
