8-Bit Adventures 2 (PS5, PS4, PSN)

Ha lenne két életem.

Ha lenne két életem, végigjátszhatnék minden létező JRPG-t, amit ma nem.

Miután kiderült, hogy a 8-Bit Adventures 2 hozzám kerül tesztelésre, eltűnődtem rajta, vajon játszottam-e én valaha rossz retro JRPG-vel – merthogy a szóban forgó cucc egy neo-retro hangulatú, szuper aranyosnak tetsző indie alkotás, mely a régi, 8-bites rendszerekre készült japán szerepjátékok stílusában fogant az ausztrál Critical Games stúdiónál. De nem. Ha voltak is az elmúlt évtizedekben olyan címek vagy sorozatok, melyek nekem személy szerint nem tetszettek, attól azok még rendre jól, sőt gyakran kiemelkedően teljesítettek a piacon. Érdekes lenne egyszer megfejteni, mi ennek a remek zsánernek az egyetemes titka, mely általában nem csinál más truvájt, csak prezentál egy mesét és pár (rendszerint tipikus) karaktert, a kalandok végére viszont a player nem csak szemlélője, de szinte már aktív résztvevője lesz a történéseknek. Lehet tényleg ennyire egyszerű, csak ennyire van szükség?

A tesztalany küllemét és mechanikáit tekintve egyértelműen a legendás, 8-bites architektúrával szerelt konzolok éráját idézi, mely a videojátékok történelmének harmadik generációja volt. A game akár Nintendo Entertainment System / Sega Master System / PC Engine masinákról is érkezhetett volna, annyira autentikus, „bumfordi pixeles” látványvilággal bír. Ez már nem az Atari 2600 „kockás füzetes” grafikája, de még nem is a 16-bites pixel-art mennyország. A game az RPG Maker MV nevű szoftverrel készült, rendezője és kiagyalója Josh Hallaran. A munka nagyjából 9 kimerítő évig tartott a csapatának, miután a direktor viccesen meg is jegyezte, 2 évnél hosszabb projektekbe a jövőben már nem szeretne belevágni. Zenei anyaga értelemszerűen „chiptune”, bár itt már felfedezhetők modernizált technikák az egyébként maximálisan fülbemászó prüntyögésben. A vezérlés négyirányú, a menük pontjaiban való navigálás pedig bármiféle nagy megfejtés nélkül megy. Automatizált harc vagy auto-funkció sajnos nem került a programba – egy kivételével, ez a felszerelések optimalizálhatósága a karaktereken -, bár ezeket én speciel’ el tudtam volna viselni.

Az abszolút klasszikusnak tűnő fantasy történet – birodalom, kastély, háborúk, titokzatos veszélyforrás – főhőse egy ígéretes katonakölyök, Charlie, akiben minden ambíció megvan ahhoz, hogy egy napon a birodalom hőse legyen. A sztori elején viszont ő még inkább csak egy kedves ifjú lótifuti, aki mindenbe igyekszik beleütni a nóziját, ami a palotában történik. Ennek köszönhetően egy nap fültanúja lesz, hogy a királyság három védelmezője közül az egyik (én Conannak neveztem el a harcost) eltűnt, ami miatt a másik védelmező (igen, persze, ő lett Szonja, a vörös tolvajnő) felettébb aggódik. Ráadásul a harmadik birodalmi hős (nos, ő lett Gandalf, a mágus) is valami titokzatos projekten ügyködik valahol messze, a tornyában, úgyhogy végül a csajszi és a kiscsávó együtt vágnak neki a nagyvilágnak. Spoilerezni mondjuk marhára nem szeretnék, de már a történet legelején felbukkan egy meglehetősen fura szó is a párbeszédek során, ez pedig a „komputer”, de hogy ez mit akar jelenteni, az majd csak kb. 30 óra múlva nyer értelmet…

A játékmenet során a nagy világtérkép mellett kiemelt sztorihelyszíneken és kazamatákban kalandozol. A harcrendszer passzív körönkénti, azaz a lépéseken időlimit nélkül agyalhatsz. A fizikai támadások mellett hősökre jellemző speciális képességek, illetve varázslatok is elsüthetők, annak függvényében, hogy mennyi akciópont áll még rendelkezésedre. A harcok nem véletlenszerűek, az ellenfelek pozíciója mindig egyértelműen látható. A továbbhaladáshoz nem kötelező persze mindig minden egyes monsztával megküzdeni a labirintusokban, a kisebb zsákutcák ugyanakkor mindig rejtenek valami extra cuccot, leggyakrabban varázsitalokat.

Ami egy kissé „klasszikusan körülményessé” teszi a játékmenetet, hogy a nagyobb „sztorigörgetős” ellenfeleknél elég hosszúra nyúlhatnak a csetepaték. Ezek során gyakorlatilag kötelező érvénnyel kell mindenféle kunsztot sorban használni, azaz csépelni, varázsolni, gyógyítani, buffolni, debuffolni, védekezni és a speckók elsütésének lehetőségére bazírozva kivárni, azaz nem igazán lehet gyorsban ledarálni a csetepatékat. Ha különösen őszinte akarok lenni, ez a tematika gyakran a kisebb ellenfeleknél is teljesül, szóval aki ebbe a kalandba belevág, annak az alaphangon 30 órás játékidőt véresen komolyan kell vennie – lesz benne meló dögivel, cuki pixelfigurák ide vagy oda. Annyi könnyítés azért került a programba, hogy a kritikus pontok elé mindig tettek save-pontot, viszont kint a világban mindig manuálisan kell menteni, ennek esetleges elfelejtése katasztrófához is vezethet. Mivel egy csapatban egyszerre maximum 3 figura kerülhet, időnként lehetőség van szabadon összeválogatni a partit, amitől személyesebbé válik a csatározás.

A 8-bit Adventures 2 ugyan még nem annyira átütő volumenű kaland, mint a JRPG-k aranykorát jelentő 16-bites csodák, ragyogó bájossága azonban megkérdőjelezhetetlen. Nem hiába kalapálták 9 évig, a 30 órás szavatosság az 30 óra, akárhonnan is nézzük. A fő történet felgöngyölítése mellett opcionális küldetések, kvázi melléksztorik is kerültek bele, így, ha esetleg nagyon beleszerelmesedtél a játékba, akár 40 órára is rúghat a játékidő a térkép teljes felfedezésével. A narratíva kifejezetten erős és gazdag, a karakterek jópofák, a párbeszédek intelligensek és gyakran lazán humorosak, bár van olyan szereplő, akinek az erőltetett „szlengelését” azért annyira nem komáltam. (Oké, utáltam.)

A jellegzetesen 8-bites, de hatásában mégis modern grafika szerintem a game egyik nagy erőssége. Lerágott csont már arról beszélni, hogy pár pixellel micsoda hihetetlen érzelmeket lehet a képernyőre vetíteni, de ez itt természetesen ismét teljesül. Brutál stílusosan meg vannak rajzolva és animálva a figurák, legyen az hős vagy ellenség. Maga a világ, a körítés nyilvánvalóan a Final Fantasy-ból inspirálódott (léghajók, tudod), de ez engem a legkevésbé sem zavart. Sőt, szerettem.

Így utólag átgondolva bevallom, talán kicsit elfogult lehetek ezen 8- / 16-bites JRPG-k irányába, de ez frankón azért van, mert én tényleg nem találkoztam még ebben a zsánerben rossz játékkal. Vagy legalábbis nem emlékszem ilyenre. Ráadásul ez a zabálnivaló retrós pixelesség, párosítva azzal a bájos, szerethető kedvességgel, ami ezekből a kalandokból a játékosra ömlik, plusz ez a zseniális chiptune muzsika, egyszerűen tökéletes párosítás. Egy bajom van csupán: szinte két élet is kevés lenne ahhoz, hogy minden alkotást végigvigyek ebből a zsánerből, amit szeretnék. Amennyiben neked most éppen van erre időd, fontold meg a beszerzését, remek élményben lesz részed! (Demo elérhető!)

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! PS5-ön és PS4-en is elérhető egy demo a linkekre kattintva.)