PlayStation.Community

2013.08.24. 13:03 Játékteszt
9 hozzászólás
Szerző: HTB
Értékeld a cikket!
Ez még Snowdennek is új.

Kalandos utat futott be a The Bureau: Xcom Declassified. A félhivatalosan az internet leginkább gyűlölt FPS-eként emlegetett játék döcögősen haladt, de végül 2013 augusztusában, újra designolva és gondolva itt van végre, hogy megpróbáljon rácáfolni a hitetlenkedőkre, hogy a Bureau igenis baró.

A fejlesztők szerint az eddigi XCOM kánon stratégiai vonalától való eltérést a taktikusabb játékok iránt mutatott érdektelenség követelte meg. Vicces, hogy nem egy oldalon az év meglepetéseként, sőt mi több, az év játékaként köszönt vissza az múlt év második felében megjelent XCOM: Enemy Unknown.
Talán ez a nem várt siker volt az, ami arra késztette a 2K Marines-t, hogy újra nekifussanak a játék alapjainak – így lett a kezdeti FPS-ből egy taktikusabb, RPG elemeket is magába foglaló csapatalapú taktikus lövölde. Ha olyan címekre asszociálsz a fentiekből mint a Gears of War, a Mass Effect, esetleg idősebb játékos révén az IO méltatlanul elfeledett Freedom Fighters-e, nem jársz messze az igazságtól.
Nívós lista, és ahhoz hogy a fenti játékok panteonjába belépjen egy mit sem sejtő akárki, bizony le kell tenni egy s mást az asztalra. Ha picit cinikusabban szeretném megközelíteni a The Bureau-t, úgy tudnám megfogalmazni a játékról kialakított képet, hogy a The Bureau az utóbbi idők legkirályabb és szórakoztatóbb pocsék játéka.
Kezdjük a legfájóbb és legszembetűnőbb ponttal, a grafikával. A drága jó Unreal Engine – főleg a generáció vége felé közeledve, olyan címek képi világának árnyékában, mint a The Last of Us – újfent gyatrán teljesít. Míg a kőkeményen körökre osztott stratégia Enemy Unknownnál a grafika nem nagyon tudott érdekelni – hisz a sakktáblán sem azt nézed, hogy milyen márványból faragták a bástyát vagy a futót –, itt a harmadik szemszögű megvalósításból kifolyólag már fájt a szememnek amit láttam, főleg a játék legelején. Aztán persze megszoktam a dolgot, és egyre inkább magába szippantott a játék atmoszférája. Lehet, hogy hősünk – róla picit lentebb – alapjáraton nem, csak párbeszédek közben pislog, de ha sokáig álldogál tétlenül, jóízűen rágyújt egy cigarettára és pöfékel párat a dögledező alien rakás közepette, esetleg rácsodálkozik – a játékossal együtt – a bázisban felfüggesztett Kennedy fényképre (United We Stand!), ahogy a mezei farmnak álcázott atomrakéta-silóra is.

A program 1962-ben játszódik és a földi erők első találkozását dolgozza fel az idegenekkel.
Aki – jómagamhoz hasonlóan – oda van a ’60-as évek amerikai életérzéséért – a kezdeti Unreal Engine sokkon túltéve magát – egy igazi Kánaánba érkezik. A korszakra jellemző épületek, belső berendezések és autók között kell a humán faj igazát megértetni a földönkívüli betolakodókkal.
A játék mechanikája lineáris – itt ott kisebb elágazásokkal operáló – pályákra építkezik. Mész-mész, megérkezel a járőröző idegen csapathoz, taktikusan kinyírod őket, repeat.
A játékos egy bizonyos William Carter bőrébe bújva terelgetheti két kiskacsáját, azonban bármennyire is a taktikus haladást próbálták erőltetni a játék marketingje során, én olyan 75% akcióra és 25% tervezésre, parancsolgatásra böcsülném’ az arányokat.
Derék Vilmosunkról annyit kell tudni, hogy a CIA egy rejtélyes táska szállításával bízta meg, azonban egy sajnálatos baleset révén a táska kinyílik. Hogy a tartalma mi? Nos, szerintem a Ponyvaregény híres-hírhedt táskája lehet, hisz a szobát fény árasztja el, majd hősünk eszméletét veszti, hogy egy nímand senkiből egyenesen a világ megmentőjévé avanzsálhassék.
Ott tartottunk, hogy 75-25 – a harc amennyire kaotikus és sutácska tud lenni, legalább annyira élvezetes valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Williamet direktbe terelgetjük és mozgatjuk, valamint a tüzelés is a valós idejű akciójátékokra emlékeztet, azonban! Azonban a Kör gomb lenyomásával belassíthatjuk az időt, és a kis felugró irányítópanel segítségével már adhatjuk is az ukázt két segítőtársunk valamelyikének. Sajnos – XCOM szokástól eltérően – közvetlen alattvalóink csak hímek lesznek, ezúttal nem lesz agyonszteroidozott punk-tarajos néger mesterlövész néni, se szőke cicababa technikusunk.
A kasztok a már említett technikus és mesterlövész mellett kimerülnek a főleg support feladatokra kitalált (de amúgy hihetetlenül erős) taktikussal és kommandóssal. Az RPG hagyományoknak megfelelően minionjaink 5, hősünk pedig 10 szinten keresztül fejleszthető, és a maximális szintet elérve... nos, kő kövön nem marad. Az első pályákon még a lepkefingtól is elájuló taktikusom 5. szintjére a csapatom alappillérévé vált. A mesterlövésszel kiegészülve úgy haladtam az alien seregeken, mint kés a vajon.
Terepre megérkezés, idő belassít – a tömegben kiszúrom a vezér rusnyaságot és Williamnek a titkos táskából elszippantott szupererejével kiemelem a tömegből, szórakozok egy jót a tehetetlenül a levegőben agonizáló idegenen, majd kiadom a parancsot a taktikusomnak, hogy egyetlen egy lövéssel nullázza pajzsát, hogy a védtelen csúfságot a mesterlövészem a kritikus találattal már küldje is vissza a szülőbolygójára vissza. A többi alien zavarodottam próbál menekülni fel-alá, de mindhiába. Mesterlövészem először egy hologramot vetít ki a hátuk mögé, még inkább növelve a káoszt az ellenség soraiban, majd légibombázást kérve két szerencsétlen hülyét leszámítva mindenkit miszlikre robbant. Taktikusom felhúzza a pajzsot a kis csapatom köré, a beérkező lézernyalábok pattannak vissza a feladónak, közel a győzelem! Az egyik kis rohadék egy gránátot hajít közénk, én agilisen elvetődök és vadul nyomkodom a d-padon a parancsot a társaimnak, hogy ugyan már húzzanak a búsba, de ők csak idiótán bámulnak – gránát robban, restart from checkpoint, mész anyádba.

Mint a fenti kis szösszenetből is érezhető, sem társaink, sem ellenségeink mesterséges intelligenciája nem vetekedik a Hawking, de még csak az alapvető életösztönnel megáldott cserepes virágokéval sem.
Ugyan egy taktikai lövöldében jó dolog, ha társaink hajlamosak önállóan dönteni és cselekedni, de az XCOM-ban gyakran parancsunkra fittyet hányva a torkolattűzbe szaladva guggolnak fütyörészve, ezerrel kell menedzselni őket, hogy ne nyírassák ki magukat. Ráadásul – és ez a jelen generáció XCOM-oknak a sajátja – a program hajlamos szabadosan kezelni a falakat és fedezékeket. Egyszer derék mesterlövészem a pályán lemaradva beszorult egy automatikusan bezárt ajtó mögé – gond egy szál se! Vígan osztottam neki a parancsokat, ő pedig a halálos fejlövéseket falon-bokron át, majd csodával határos módon mellém teleportálva asszisztált a gyilokhoz. És a legdurvább az egészben, hogy a harc így is szórakoztató és jó!
Nomen est omen, XCOM játékról révén szó, elhullott katonáink nyüszögve távoznak az örök vadászmezőkre, azonban a checkpoint rendszer miatt egy balul megtervezett támadás után a pályarészt újraindítva korrigálhatjuk hibáinkat, nem nagyon éreztem át a súlyát a halálnak.
A pályák végén, vége felé általában valami extra-tápos rusnyaság próbál keresztbe tenni nekünk – durva érzés volt először szemtől-szemben találni magam egy Mutonnal vagy egy Sectopoddal. Míg a korábbi XCOM játékokban a madártávlat miatt bár rám ijesztettek ezek a förtelmek, de mégis más volt – képletesen fogalmazva – érezni a büdös leheletét az őrjöngő fenevadnak az arcomon, hogy aztán egy jól irányzott rakétatrióval pofán küldjem.
Mert, hogy a kezdeti, földi csúzlik mellett folyamatosan nyitjuk meg az alien technológiát. Sajnos a gyakorlatban – a marketing során ügyesen elhitetett mikromenedzsment helyett – ez úgy néz ki, hogy a pályán trappolva a doboznak támasztott alien mesterlövészpuskát felkapva tudósaink már tömeggyártják is a cumót.

UFO paranoiájának görbe tükröt állítva) teszik. A legjópofább egy a csapatunk által elejtett idegen kapcsán került föl – az idézett dokumentum szerzője oldalakon át azon filozofált, hogy vajon a földönkívüli fogoly a Genfi Szerződés hatálya alá esik-e; jóízűen megállapítja, hogy nem, majd beküldenek minket kihallgatásra...
Az eddigi XCOM játékoktól eltérően kifejezetten hangsúlyos szerepet kap a The Bureau-ban a történet központúság és a történetvezetés. Egyfelől adva van William sötét múltja, vissza-visszatérő rémálmai, de maga az invázió ténye is túlmutat az eddig megszökött jöttünk-láttunk-leigáznánk sablonon. A Mass Effect megvalósítására hajazó párbeszédek, melyek sajnos mind megvalósításukban, mind következményeikben (illetve azok teljes hiánya miatt) elmaradnak az említett játék színvonalától. Sorsdöntő párbeszédekkel alig-alig találkozni, és amennyiben még lenne is bármi kézzel fogható következménye a választott mondatunknak a történet alakulását nem nagyon befolyásolja a dolog.
Hagyod az idegenek között megrohadni az egyik ügynököt, vagy vállalva a fertőzés kockázatát kimented a kelepcéből? Tök mindegy, mert nincs semmi következménye, gyakorlatilag a jófejségeden múlik, hogyan cselekszel.
Visszatérve a bázisunk menedzselésére: az egyetlen, amit tehetünk, hogy a csapatunkban nem szereplő ügynökeinket úgynevezett „Dispatch” küldetésekre küldözgetve fejlesztjük őket, illetve „enyémeljük” az alien technológiát. Sajnos semmi kihívás, tervezés nincs ezen küldetések között. Ha ügynökeink szintje együttesen megüti a küldetés nehézségét, automatikus siker a jutalmunk; még a felszerelés, amit rájuk aggatunk sem ad semmi pluszt avagy mínuszt, esküszöm – az Assassin’s Creedben jobban izgultam a terepre kiküldött bérenceim sikeressége miatt, mint az XCOM-ban.
Hajh’, mihez kezdjek ezzel a fent legépelt sok karakter rengeteggel? Hogyan összegezzem azt az ambivalenciát, amit a játék kiváltott belőlem? Úttörők-e a 2K Marin szakemberei? Ha igen, zsákutcába törték az utat, vagy ez lesz az új irányvonala az XCOM-nak?
Igazából nem tudom. A játék a hibái ellenére szórakoztató a kaotikus és őrült csatáknak, valamint a ’60-as évek hidegháborús-UFO-s-paranoiás hangulatának köszönhetően, de lehetett volna sokkal szebb, sokkal jobb, sokkal taktikusabb és emlékezetesebb.
Egy szűk réteg (magamat is beleértve) önfeledten elaprítgatja a földönkívülieket órákon, napokon át mit sem törődve a játék gyengeségeivel.
Az is tény, hogy a játék gyengébbre sikerült az Enemy Unknownnál, ennél fogva fájó szívvel, de a kiaknázatlan potenciál miatt mégis magamat felhatalmazva érezve, lásd oldalt.

(A játékot partnerünk, a CNG.hu biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Konzolok Szervize budapesti boltjában, illetve webshopjából kényelmesen meg is rendelhető, PSC kedvezménnyel!)
Képgaléria
Olvasói vélemények
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
2013.08.26. 18:30:33
LV2
6pontnàl többet ér ez sztem...
8. pdw  ist krieg!
2013.08.25. 10:37:25
LV11
Válasz 6. dorten üzenetére:
Adblock :)
7. eandre  PlayStation.Community tag
2013.08.24. 20:35:03
LV11
Már az első gameplay után tudtam, hogy ez nálam kimarad.
6. dorten  PlayStation.Community tag
2013.08.24. 19:09:24
LV3
6 pont, de azért az oldal felét ennek a játéknak a hirdetése teszi ki. :D
PSN: HunRoli
5. gomez  PlayStation.Community tag
2013.08.24. 16:07:24
LV1
Szvsz teljesen korrekt a kinézet, viszont a botrányos framerate már más tészta.
4. mentoloshypo  Az indie fóbiás
2013.08.24. 14:45:36
LV28
Nem vagyok grafika buzi és nem is egy cső FPS-ről van szó, de generáció végén ilyen pocsék grafikával kijönni, hát ehhez pofa kell.
3. Climaxpanda86  PlayStation.Community tag
2013.08.24. 14:41:15
LV1
Miért van az, hogy itt ideje múlt a grafika és más játékoknál meg ahol tény, hogy ideje múlt a grafika ott nem negatívum? Mindegy mert így is úgy is beszerzős a játék.
2. MrZ  La Peste Noire
2013.08.24. 13:57:14
LV12
Halál gáz.
" Egy bolond százat csinál....ez az én hobbim. "
1. Pityi  PlayStation.Community tag
2013.08.24. 13:13:52
LV14
Kijutottam a bázisból és köszöntem szépen elég volt.

Sok jó dolog van benne, de egyszerűen nem szórakoztat...
"nem olvasó vagy,hanem egy legalja troll" xD
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
THE BUREAU: XCOM DECLASSIFIED
2K Games
Látványosság:
Gyenge
Játszhatóság:
Átlagos
Szavatosság:
Zene / Hang:
Átlagos
Hangulat:
6/10
Pozitívum
Őrült csaták, képességek, hangulat
Negatívum
Idejemúlt grafika, unalmas intermezzók a bázison, mikromenedzsment teljes hiánya – könyörgöm, XCOM játékról van szó!

MARTIN BELESZÓL
Resistance: Fall of Man... tévésorozat.