Röpül a nehéz teniszlabda: ki tudja hol áll meg?

Tavaly tavasszal (azért figyelitek ezt a lenyűgöző stílust, egyből alliterációval kezd a májercsávókám) a teniszrajongók vkps™ (virtuális kényeztetés per secundum) számlálója a plafont csapkodta: a reálisabb megközelítés hívei remekül szórakozhattak a Top Spin 4-gyel, aki pedig könnyedebb szórakozásra vágyott, számításait a Virtua Tennis 4-ben lelhette meg. Ebbe a versenybe szállt be pöttyet megkésve az EA SPORTS a Grand Slam Tennis 2-vel.
A játék marketingje során bőkezűen bántak a szokásos EA maszlaggal: forradalmat ígértek forradalom hátán, a végeredmény azonban sajnos egy középszerű kis program lett, mely a világot ugyan nem váltja meg, de kitűnő alapokat fektetett le a későbbiekre – csak az EA SPORTS-on múlik, hova fejleszti tovább ezt a bíztató, tökéletesnek azonban korántsem nevezhető kiindulópontot.Hogy mondod Jocika? Mi a baj játékkal?

Az EA sportjátékainál egyre nagyobb divat az analóg karokra hagyatkozó irányítás. A Skate sorozatnál ez „flick-it” volt, a Fight Nightnál a Full-Spectrum Punch Control, az NHL-nél pedig fogalmam sincs, mivel azzal pont nem játszottam úgy ’98 óta – lényeg a lényeg, a GST2-vel bemutatkozik a Total Racquet Control. A rendszer lényege, hogy a jobb analóg karral kell imitálni a különböző ütésféléket. Ha a kart a kívánt irányba mozdítjuk el, egy mezei lapos ütéssel továbbítjuk a lasztit. Ha hátrahúzzuk a kart, majd előre, pörgetett ütés a jutalmunk, sima hátrahúzás esetén pedig nyeséssel kergethetjük őrületbe ellenfelünket. Az L2 és az R2 gomb módosítóként funkcionál: előbbivel emelhetünk, utóbbival pedig finoman alányeshetünk a labdának. A szisztémát árnyékolja, hogy minél több ideig tartjuk a kívánt ütéshez tartozó kombinációt lenyomva (oppárdon, hátrahúzva), annál mélyebben érkezik ütésünk az adogatóudvarba. Szórakoztatónak tűnik? Ja-ja! Egyszerűnek hangzik? Izé…
Az irányítási metódus elsajátítása nálam őrjöngésbe torkollott: meg kell szokni, hogy nagyon (ismétlem, NAGYON) oda kell figyelni a nüansznyi különbségekre, arra, hogy pontosan milyen szögben húzzuk hátra (előre, le-fel…) a sticket. Ennek finomrahangolására szolgál a gyakorló üzemmód, ahol John McEnroe válogatott üvöltésekkel (amiből sikerült 3-4 félét rögzíteni, ezek váltakoznak különböző hangszínben) próbál minket motiválni: garantált az agyvérzés, mire a tutorial végére érsz.Túlélésed jutalma a karriermód lesz – ha az EA-nél ez számít jutalomnak, nem akarom tudni, hogy büntetés alatt mit értenek. A kötelező karaktergenerálás során sikerült létrehoznom Igor Igorovic-ot, vele vágtam neki a játék által kínált tíz szezonnak. Először itt hibáztak a fejlesztők egy bődületeset.
Az egyszemélyes játék tíz szezonja egy ostobán felvezetett, repetitív, idegesítő, mindenféle logikát nélkülöző félcmunka lett, tudniillik kezdő kis egérmakettünkkel az első szezonban már vígan megnyerhetjük mind a négy fő tenisztornát (videojátékokban először debütál Wimbledon, ami azért pozitív). Második szezon, dettó. A harmadik szezonra, mire pátyolgatott hőspalántánk már kezd megemberesedni a sok-sok elfogyasztott párolt brokkolitól, történik valami. A Turpisság. Tudniillik ekkora emeli meg a játék ellenfeleink fokozatát, az eddig csukott szemmel hozott játszmák hirtelen kész rémálommá fajulnak. 40-50-es képességűként számon tartott játékosunk, aki egy éve 30-asként verte röhögve Djokovicot, hirtelen szembesül a másik véglettel: esélyünk sem lesz. Külön érdekesség, hogy ekkora kezdenek szemet szúrni a játék balanszbéli hiányosságai: a háló előtti játék ugyanis sokkal kifizetődőbb, mint az alapvonalról ütögetni és futásra kényszeríteni a pálya túloldalán állót. Jópofa, amikor a felfutásairól híres (nem) Nadal sprintel a hálóhoz, majd hosszú másodperceken át tartó ping-pongot idéző kis oda-vissza pattogtatás veszi kezdetét (ez volna a sokat promózott adaptív mesterséges intelligencia).
Mit kínál még a röhejen kívül a karriermód? Lehetőségünk van a nagy tornák előtt 2-2 gyakorló esemény végigszenvedésére. Ez lehet egy összecsapott gyakorlás, ahol különféle feladatok abszolválásával növelhetjük egy-egy képességünket (erő, sebesség, fittség, hálójáték, szerva valamint pontosság), lehet riválisok elleni gyakorlás, melyekkel plusz képességeket adó cuccokat nyithatunk meg (Dorothy rubint cipője!), valamint egy kisebb torna, amivel karrierpontjainkat tupírozhatjuk fel, ezzel lépegetvén előre a ranglétrán.
A különböző meccsek során extra kihívásokat teljesíthetünk, sajnos ezek is nélkülöznek minden rációt, olyan dolgokat elvárva tőlünk, amihez konkrétan nem értünk. Alapvonalon tespedő játékosunktól röptéket és félröptéket, szerva-röptéket vár el a játék. Míg a Top Spin 4-ben játékstílusunkhoz igazodtak ezek a mini-kihívások az ötletes edző-rendszer keretében, itt a Random Istenségének jóindulatára vagyunk bízva (Ő pedig, mint tudjuk, eléggé véletlenszerű).Az egyszemélyes módozatokból kiábrándulva egyértelmű lépés az online viadalokban keresni a vigaszt. Újabb pofon: a teljesen kiegyensúlyozatlan háló előtti játékot itt még pofátlanabbul kihasználják a népek, a neten eltöltött óráim a net előtt értek véget szinte mindig, mindenki egyből rohan a háló elé csapkodni. Tovább ront a helyzeten, hogy a multiban a bréklabda egy teljesen új, teniszes szaknyelvtől független jelentéssel gyarapodik: a gyakori lagnak köszönhetően a labda olykor-olykor fél másodpercre megáll az áerben brékelni, ráadásul egyfajta játékos-mágnesként is funkcionál. A lasztitól méterekre genitáliáit vakarászó hősvitézünket kajak mágnesként szippantja magához a varázsgömb – teljesen kiszámíthatatlanná téve az online játékot. A Random Istenség itt sem alszik…A játékmenet szétfikázása után nézzük a mézet és mázt, amihez az EA mindig is a legjobban értett, legalábbis idáig biztosan. A játékos rosta 12 ma is aktív, valamint 11 legendás játékost tartalmaz, valamint mind a négy Grand Slam torna a hozzá tartozó pályával egyetemben meg lett licencelve.
Üdítő színfoltként (ami tart vagy 3-4 óráig a túlzásba abszolúte nem vitt szókincsnek köszönhetően) John McEnroe és Pat Cash kommentálja végig ütögetésünket, meséli nekünk a fun facteket és a szakma nagyokosságait. A programban használt zenék valami lagymatag Koronita-aftert idéznek (sikerült vagy 4 számot a játékba tuszkolni, ezeket kell lelkesen szeretnünk a csigalassúsággal töltő menükben való böngészés közben), a meccs közbeni nyögések, kiáltások, ütéshangok pedig megmaradnak az o-kay szintjén.
Szándékosan a végére hagytam a grafikát, ami fura kettősséggel szolgál, a GST2-ben a videojátékok Janusát tisztelhetjük: a teniszezők modelljei, rájuk jellemző mozgások, ütések, gesztusok, miegyebek valóban profin lettek a képernyőre varázsolva. A pozitívumok pedig itt ki is merülnek. A baltával faragott közönség láttán én kértem elnézést, a pályák teljesen élettelenek, ami pedig a legbosszantóbb: míg a Top Spin negyedik részében egy húzosabb játszma végére karakterünk úgy nézett ki, mint valami iszapbirkózó, a Virtua Tennis 4-ben pedig ott volt a furcsán ragacsos-maszatos izzadás, itt egy félórás menet után is patyolatfehér ruhákban, teljesen szárazan, fitten legénykednek az ifjak a gáton. Míg amott elhitted, hogy avatarod a szívét-lelkét kitette a győzelemért, itt minden olyan statikusan és robotszerűen hat.Ugyan vannak a GST2-nek érdekes újításai, de ezek mit sem érnek, hisz a játékosok orcájába tolt csomag, mint egész bűzlik. Jó ötlet a Total Racquet Control, csak a köré felépített program vérzik ezer sebből. Hiába a kismillió licenc, ha neten mindenki Djokovic-csal vagy Federerrel lambadázik a háló előtt (én Samprasszal jártam a szambát). Képletesen szólva (ezt csak azért emelném ki, hátha valami EA-s mumus is olvassa ezt, és többet nyom az én szálkásan izmos hatvan-kilómnál) egy tenyeres ütés jár a fejlesztők tarkójára a kihagyott lehetőségért: a piacon kapható három aktuális teniszprogram közül a Grand Slam Tennis 2 a leggyengébb. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor megpróbáljuk újra, talán nagyobb sikerrel!

(A játékot támogatónk, a Platinum Shop adta kölcsön tesztelésre. Köszönjük! Online és offline boltjaikban rengeteg kiváló PlayStation szoftver és hardver kapható. Kattints a linkre! Köszi.)