Retro Warfare.

Aki ismer engem, az tudja, hogy sok minden vagyok, csak múltban élő ember nem. Általában értetlenül állok az előtt, ha látom, hogy valaki, aki nem közömbös számomra a környezetemben – vagy korosztályomból –, képtelen kilépni a múlt árnyékából, és úgy állítja be az eltelt éveket és a történt eseményeket, mintha akkor minden olyan misztikusan csodálatos lett volna, ami pedig most van, az mind sz@r.
Félreértés ne essék: nem a politikáról vagy az életszínvonalról beszélek most; ennél sokkal egyszerűbb dolgokról. Számomra valahol szánalmas, amikor hallom, hogy korombeli emberek teleposztolják például Facebook profiljaikat a ’80-as évek egymilliárdszor lejátszott számaival, de csak és kizárólag azokkal, és egyszerűen egy centiméterrel sem látnak előrébb, nem képesek észrevenni, hogy tele a világ jobbnál-jobb új zenékkel is, amikre csak rá kéne találni egy kis nyíltsággal. Természetesen nem azt mondom, hogy mindenki, akinek bekönnyesedik a szeme egy 30 éves funky-tól, az holnaptól kizárólag csak 2011-es dupstepet hallgasson, de valahol az is nonszensz, ha valaki nem tud, vagy nem akar haladni a korral – legalább a saját tempójához viszonyítva. És ez a múltban tengődés – ismét csak szerintem – egy elég nyomorult dolog: aki nem képes a jelenben élni, az nem is él igazán, csak vegetál.
Elismerem és aláírom: akármilyen területet nézünk is meg, minden korszaknak voltak és vannak kiemelkedő vívmányai, és a nosztalgia is kellemes érzés, néha jó benne elmerülni. Én is teszem. Sőt, ha a videojátékok világát vizsgáljuk, ott sincs ez másképp: nekem is vannak felejthetetlen kedvenceim 30 évre visszanézve, de nem nyavalygok állandóan azon, hogy „bezzeg a [helyettesítsd be] milyen jó játék volt”. Azért, mert most is képes vagyok kedvenceket találni magamnak a régiek mellé. Azért, mert jelenben élek. Arról pedig kifejezetten meg vagyok győződve, hogy sok régi játékot, ha a nagy „múltidézőknek” újra elő kéne venni és végigtolni, egyszerűen zokognának kínjukban, annyira eljárt ezen stuffok felett az idő – és itt most tisztelgek egyet elegánsan a kivételeknek.

Ez a kis blogszerű monológ nem volt más, mint egy lazán kötődő felvezetés egy tulajdonképpeni felvezetéshez. Hála istennek, az online publikálásban nem köt a karakterlimit…

Hogy ki volt, lényegtelen, de pontosan emlékszem, amikor egy időszakban egy ismerősöm időről időre a Nintendo 64-es Goldeneye 007-tel (1997) rongált. Mindig azt hallottam, még évekkel a megjelenése után is, hogy az a világ legjobb FPS-e, és sosem készült jobb nála, meg egyébként is, a RARE stúdió az isten. A tököm tele volt már vele, de tényleg. A Goldeneye valóban remek game volt a maga nemében, hisz baráti játszhatósága és szórakoztató mivolta mellett egy csomó forradalmi újítást hozott a zsánerbe. Volt benne lopakodás, nagyítós sniper puska, és négyfelé osztott képernyőn multiplayer, ami az akkor csúcsmodellnek számító, 70 centis képcsöves tévéken szuperül mutatott, de egyszerűen természetes folyamat, hogy eljárt felette az idő. (Sőt, a RARE felett is csúnyán eljárt.) Legenda lett belőle, méghozzá az a fajta kommersz legenda, melyből jó sok él manapság is: amikor valaki, aki talán sosem próbálta az adott játékot, de sokszor hallott róla, úgy beszél róla, mintha az ő életének is a meghatározó része lenne a cucc. De nem csak a játék, tulajdonképpen az egész James Bond témakör nem más, mint egy jó nagy patinás legenda, ami egyértelműen a múltból, és semmiképpen sem a jelenből táplálkozik, annak ellenére, hogy a jelenben is jelen van.
Gondolj bele: James Bondot, az elegáns brit 007-es titkosügynököt mindenki ismeri valahonnan. Tök könnyű kimondani, hogy „Jaj a 007-es, az milyen királyság!”, pedig egyáltalán nem királyság már, elég régóta.
Ki játssza most a 007-es filmek főszerepét? Az utolsó hármat Daniel Craig vitte. Craig vajon az a kimért, sármos, talpig úriember karakter, aki Sean Connery, Roger Moore, vagy Pierce Brosnan volt hosszú-hosszú évekig? Nem, nem az. Craig egy igazi faragatlan angol kőbunkó (akárcsak Jason Statham), aki remek akciófilm sztár a fossá szálkásított tömbtestével, de nem James Bond, a snájdig és makulátlanul elegáns brit titkosügynök. Éppen ezért a James Bond jelenségnek szerintem már évek óta nincs meg sem a varázsa, sem pedig a töltése: hiába a pisztoly, a menő sportautó, a drága öltöny, hiába a megadó hölgyek serege, hiába minden kunszt a modern JB mozikban – James Bond meghalt, és mint ilyet, hagyni kéne békében nyugodni.

Ha ezzel egyetértesz, most joggal kérded: akkor az Activision minek dobta piacra 2011 végén a Goldeneye 007: Reloaded című First Person Shooter játékot?Kíváncsian vártam – de tényleg! –, hogy a fejlesztők mit tudnak kihozni egy újrafeldolgozás újrafeldolgozásából. (Ezért is vállaltam be a tesztelés opcióját.) Tudni kell ugyanis, hogy a Reloaded egy 2010-es Nintendo Wii game remake-je, mely értelemszerűen az 1997-es N64 cím remake-je volt. Már a ’10-es stuff is erősen megosztotta a kritikusokat, hisz több médium is két kézzel szórta rá a 8, vagy annál magasabb pontszámokat, viszont az óvatosabb duhajok inkább 7, vagy az alá mentek. Nekik volt igazunk: a játék már a 2010-es mezőnyben is maximum a 6 pontos – azaz az átlagosnál valamivel jobb; ez még akkor is azt jelenti, ha néhányan 7-nél felezik a 10-es számegyenest – minőséget képviselte, és ha húsbavágóan őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az efölé mutató pontszámok kizárólag a legendának tudhatók be, valamint annak, hogy a Wii családbarát szoftverkínálatában üdítő színfoltként hatott egy játék, amiben végre embereket kellett ölni.
Videojátékot korrektül értékelni nem könnyű feladat, ezt többször tapasztaltam saját bőrömön is, de nem kell hozzá vaslogika, hogy átlásd: egyetlen kiosztott pontszámnak sincs értelme önmagában, csak és kizárólag egy adott rendszerbe beillesztve – mondjuk egy olyanba, mint a PlayStation.Community ismert értékelési rendszere. Ugyanakkor a (sokat kritizált) pontozásnak csak onnantól van funkciója, ha egymás mellé állítasz két, egy adott rendszerben értékelt játékot, és a két végeredmény vállalhatóan összhangban van egymással. Ennek fényében érdemes elgondolkodni rajta, hogy egy olyan 2010-es felhozatalban, ahol jelen volt a Battlefield, a Killzone, vagy a Modern Warfare szériák aktuális felvonása, mit kell tudnia egy FPS-nek, hogy a zsáner valódi 8 pontos tagja lehessen? Elhiheted nekem, hogy legalább 2 egységgel többet, mint a Wii-s Goldeneye 007-nek…

Talán ennyi filozofálás után rá is térhetnék a lényegre: arra, milyen játék a Reloaded.Azt kell mondanom, vannak kifejezetten király és totálisan gagyi összetevői is. Ami jó benne, az tényleg nagyon király, ami viszont nem jó, az lesújtóan primitív.
Kezdés után körülbelül fél órával, az első pálya legyűrése után azon mosolyogtam a legjobban, hogy ez a kedvesen ostoba, retro megoldásokkal kevert Modern Warfare stíluskoppintás milyen jól működik. A game kitűnően játszható, és ezt nem lehet elvitatni tőle. A Reloaded ugyanis egy időutazás: ilyenek voltak az FPS-ek az FPS-korszak hajnalán. A kezelés és irányítás egyszerűen tökéletes, ami annyit tesz, hogy ezzel a stuffal a legbénább playerek is könnyedén boldogulnak, annyira édesen primkó a játékmenet. Itt aztán semmire nem kell figyelni, csak sasszézni a pályán mint egy jégkorcsolya bajnok, és célba küldeni a golyókat. Célzol, húzod a ravaszt, az ellen fekszik. Ugrani egyáltalán nem lehet, tárgyakon átlendülni is csak az adott pontokon, de utóbbi funkció annyira kötött, hogy egy korláton át tudsz vetődni, de csak szemből merőlegesen(!), és mellette egy centiméterrel például már nem is érdemes próbálkozni. Mondom: tök aranyosan gagyi minden, és ha valami báj van ebben a szoftverben, akkor ez a megmosolyogtató bénaság az.
Az egyik helyen bemész egy diszkóba. A zárt terek nem erősségei a Reloadednek, de ez a klub különösképp jópofa. Egy nagy neonszín semmi maszat. Van bent 100 táncoló és italozó NPC, ebből a nőket tekintve egytől egyig mind ugyanolyan! Haj, ruha, cipő – fullos klónok. Feladat: találd meg XY-t. Mész a tömegben, áll a lépcsőnél egy csaj, aki az egyetlen más frizurás hölgy, és ő nem fekete dresszben van, hanem rózsaszín virágosban. *kacagó szmájli*Nyilván a látványt nagyfelbontásba húzták, de a szinte tükörsima, teljesen puritán textúrázottságú – belső teres – felületekről nekem az ősrégi, a térhatással még csak próbálkozó stuffok jutottak eszembe. A finoman halszemoptikás (forduláskor) perspektíva, a természetellenesen fürge mozgás, a jégen csúszás: minden vagy 15 évet ugrik vissza az időben. Azon különösen kacagtam, ahogy az amorf külsejű hősöm (teste normál, a nyakán viszont egy túlméretezett Daniel Craig fej – tiszta Mr. Mackey a South Parkból) sínautó módjára csusszan ide-oda, és az is vicces volt, hogy a fegyver célkeresztjét tulképp’ nem is kell vertikálisan mozgatni, csak horizontálisan oldalazni, és így minden ellenfél simán leszedhető.
Ó, azok az ellenfelek! Vannak lövöldék, melyekben kifejezetten okos az MI. Vannak, melyekben simán csak jól működik. Vannak, amikben kiszámíthatóan ostoba. Nos, a Reloaded ellenfelei az igazi őskövület retro-programkódok! Tron ősapjai! Elbújsz egy doboz mögé, és a pálya teljes ellenállománya odajön hozzád lelövetni magát – sőt, ha egy ajtó egyik oldalán cövekelsz le, akkor ha kell, sorban masíroznak bele a géppuskatűzbe. Az ellenfélkezelés írd és mondd úgy működik, hogy én a stuff 5 (vagy hat?) nehézségi fokozatából a legcombosabb előttit próbáltam, és egy ideig azt hittem, örökéletem van, annyira nem volt képes lelőni senki! Később is már csak azért haltam meg, mert annyira untam a bénáskodást, hogy inkább berontottam a szobába és „kézzel” ütöttem az ellenfelet, hogy legalább történjen valami.Biztos láttál már embert, aki szalonspiccesre itta magát. Nem az idióta, kellemetlen részegről beszélek, hanem a mókásan ittasról. Főleg a hölgyekre jellemző ez az állapot, amikor olyan édesen hülyeségeket beszélnek, de szórakoztatók tudnak maradni. Ilyen a Reloaded hangulata is a game első felében.
A vidám puffogtatás a játék második felében kisebb fordulatot vesz, onnantól kezdve, hogy egy havas, külső helyszínre kerülsz, mely a korai Modern Warfare utánérzést (ellenfelek, fegyverek, feladatok) mintegy mellbevágóan felerősíti. Ez a pálya nem csak szórakoztató, de végre nem is néz ki rosszul, hisz 1080p-s felbontásban fut a program: én talán ezt élveztem legjobban az összes közül, főleg, hogy sokat lehet rajta osonva, egy lövés leadása nélkül gyilkolni. Természetesen maga a játékmechanika itt is olyan, mint amikor drága nagypapámmal próbálok a számítógépről beszélni („Fiam, magyarázd már el, hogy lehet a gépben vírus?”), de el kell ismerni, hogy ez a helyszín valóban elfogadható. Később jön egy dzsungeles terep is, sőt némi tankozás: ezek is fényévekkel jobbak, mint a korábbi komikus történések.
Igazán lehetne ezt a végtelenségig boncolgatni, de a Reloaded szinglis kampánya ennél több szót nem érdemel. Mint mondtam, viccesen butácska, de legalább poénos, hangulata jó.A sztori… hát igen, egy tipikusnak mondható Bond történetet kapsz. Vannak benne orosz fegyverkereskedők, orosz katonák, világméretű összeesküvés, vannak nők, és van benne minden, ami a 007 filmekből ismerhető. Baj nincs vele semmi, csak hát annyira izgalmas a minőségtelen tálalásnak köszönhetően, mint egy tál sajtos tészta (tudod: főtt tészta, tejföl, sajt, és annyi). Néha lehet lopakodni és csendben gyilkolni, néha valamit lefotózni, fő- és mellékküldetéseket megoldani. Utóbbi szintén mókás: mész a folyosószerű helyszínen, melynek vége a pálya vége, a kijárat. Ha lehetőséged van akár egy ajtón is bemenni, akkor ott van egy bomba, amit hatástalanítani kell. Ha ebből megtalálsz hármat, kész a melléküldi. Amikor valahova nem tudsz bemenni, ott egy méterrel arrébb van egy szellőző, amin körbesurranva máris a zárt szobában találod magad. Szerintem egy 7 éves gyerek is remekül boldogul vele…

A hangokról-zenékről és a szavatosságról csak negatív felhanggal tudok beszélni. A fegyverhangok félelmetesen tompák, a zenék közül pedig a James Bond téma az, ami értékelhető. Minden más jellegtelen és felejthető. A szavatosság a szingli kampányt tekintve mindössze pár óra, nagyjából 30 perces pályákkal. Egybevéve maximum talán 4 órás időtöltés, és itt nem azt mondom, mennyi idő alatt LEHET végigvinni, mert hát ugye pár szerencsétlen egy Uncharted 3-ra is rámondja, hogy „4 óra alatt végig lehet rajta szaladni”...A szoftver kétféle extra opciót is kapott: ezek a kompetitív multiplayer és az MI6 OPS challenge mód.
A multiban 13-féle stílusban lehet harcolni, online és offline osztott képernyőn is. Van klánkezelés, perkek, minden... csak minek? Sajnos az online küzdő playerek száma elenyésző (mindössze 6-8 személy volt bent játékonként a 16 helyett), és nekem nem is sikerült olyan funkciót találnom, hogy bármely aktív módhoz automatikusan kapcsolódjak, így mindig külön végig kellett zongorázni, éppen hol találok futó meccset. A legtöbben a „Golden Gun” verzióban tobzódtak, ami annyit jelent, hogy van a pályán egy aranyszín húsklopfolóra hajazó pisztoly, ami egy lövéssel leterít bárkit, és ennek a birtoklásáért folyik a matek. Gondolom kitaláltad, hogy a multiplayer szegmens egy lepukkant katasztrófa: az ósdi körítés és technológia miatt egyszerűen nyomorultnak érzed magad, ahogy kergeted a többieket és gyűjtöd a frageket. Szerintem, aki ebben a módban konstans játszik online, az vagy a trófeákat boostolja, vagy egyszerűen csak kínozza magát.
Offline a 2-4 playeres multi valóban szórakoztató lehet, de hát most őszintén: melyik játék nem szórakoztató offline egy olyan személlyel (személyekkel), akivel (akikkel) jól érzed magad?
Az MI6 OPS valamivel érdekesebb téma – már azoknak, akik szeretik a kihívásos játékmódokat. Ebben 11 pálya van, 3-féle feladattal: például azzal, hogy minél hamarabb vadássz le 50 ellenfelet. Ez a mód nekem úgy érintőlegesen bejött, bár azt egyértelműen kizárom, hogy neki tudnék állni összegyűjteni az összes csillagot a szabott feltételek teljesítésével…Adott tehát egy stuff, ami vicces és szórakoztató a maga fogyatékos módján, de valójában semmi keresnivalója 2011-ben. Még az opcionális PlayStation Move kezelés sem menti meg. Ha teszem azt ajándékba adták volna egy „rendes” game, vagy egy Move kontrollercsalád mellé, azt mondanám, hogy zseniális időtöltés. De tízenezer forintért csak úgy magában? Akkor, amikor Battlefieldet, Killzone-t vagy Modern Warfare-t kapsz ugyanennyiért...? Olyan játékokat, amik MINDENBEN sokkal kiemelkedőbbek?
Úgy vélem sem a nosztalgia, sem a szánakozás nem lehet indok arra, hogy a Reloadednek 5 pontnál többet adjak. Közepes, abszolút átlagos játék, túl sokat ne várj tőle. Szódával elmegy, mondjuk egyszer.... ha megkapod valakitől. Ajánlani, hogy menj és vedd meg, tiszta szívvel semmiképpen sem tudom.

(A játékot partnerünktől, az Activisiontől kaptuk meg tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop online és offline boltjaiban. Költsd náluk videojátékra a pénzed.)