Fejhallgatók fülelőknek.

Amikor a The Hellacopters By The Grace Of God című pazar album-címadó nótája – amit ki kéne küldeni az űrbe üzenetként, hadd tanuljanak a gyíklények, Földünk titkos urai – felcsendült a fülemben, egyből tudtam: jó volt a megérzésem. Az elégedett melegség a fülemből egyből a szívembe ömlött, mert hát azért valljuk be, hibás döntései mindenkinek vannak. De kezdjük az elején…
Nagyjából 6-7 éve vettem magamnak egy komoly profi fejhallgatót: egy Sennheiser HD265-öst. Máig emlékszem, amilyen megvetéssel egy kedves ismerősöm akkor rám nézett, meghallva az árát, mondván: - Te egy idióta vagy.
Kellett már a füles, mert panelban nyomom az ipart ezer éve, és hiába van másfélszázezres /per stück/ Klipsch front-pár beállítva, nagyon rátekerni a Denonra úgysem lehet a szomszédok miatt. Zenét meg jó minőségben jó hallgatni…
Szóval meglett a 265-ös, imádom is a mai napig. Igen ám, de megjelenésekor lőttem egy 2G-s iPhone-t, ami – újra – megnyitotta nekem egyszerű panelgyereknek az utcai zenehallgatás világát. Azért „újra”, mert utolsó mobil-zenehallgatós élményem utoljára valamikor a ’80-as évek legelején volt, amikor a drága amerikai nagynéni hozott egy tengerkék Sony Walkmant, amit addig hordtam általánosban, ameddig ciki nem lett pirosas fülszivacsa.
Kellett tehát egy sétálós fejhallgató a telefonhoz is. A gyári fehér „almadugó” nálam felejtős volt: nekem az nem pálya, ha egyrészről nem a zenét hallom, csak felismerem a dalt, másrészről úgy feszít valami nyomorék porcot a fülemben, hogy egy album után érzéstelenítés nélkül műteni lehetne. Legyen akkor valami fasza utcai fejhallgató – mondtam (a Sennheiser meg szobába való).

Elkezdődött a keresés. A Panasonic-Sony által képviselt középkkomersz (nyilván ez modellfüggő, de maradjunk a realitások talaján) vonalat kizártam. Nem akarok egy ilyen fekete műanyag Leia Organa parókában egyensúlyozni az utcán. Valami hordható, karcos cuccot akartam, amiben 40 éves fejjel jól érzem magam. Gyakorlatilag most már Budapesten minden buszon és villamoson ül legalább 3 ember, aki MP3-at hallgat (minden korosztályt képviselve), és bár továbbra is a füldugós megoldások vannak többségben, azért egyre többen választják inkább a fejhallgatót.
Egyszer véletlenül rátaláltam a neten a Skullcandy-re; páff, ez kell; gondoltam azonnal veszek egyet az eBay-ről. Ahogy azt Móricka elképzeli: nem igazán volt olcsó, meg aztán váltságkezelés folyik a családi kasszában. Elmaradt a vásárlás, csak a nyálam csorgattam a képekre hónapokig…
Aztán két hónapja beszambázom a budapesti Console Corner gémerboltba, vi-vi-vi, va-va-va, csacsogok a Feriékkel, nézek hátra, ott egy Skullcandy állvány. Mondom ti ezt... izé… áruljátok? Nézem az árakat, gyors fejszámolás, postaköltség levesz, száj fülig ér: köszönöm, kérek egy 2011-es Skullcrushers Lurker Green/Black modellt.Hol is kezdtem? A The Hellacopters-nél. Nicke Andersson és Robert Dahlqvist fenomenális, mocskosan kristálytiszta gitárjátéka úgy dől a fülesből az agyamba, hogy rögtön rockzenész akarok lenni. Azonnal egyértelművé válik, hogy a Sullcandy tökéletesen boldogul az általam igencsak kedvelt „kaliforniai LA rock and roll” (ratyi körülírás, tudom) legkiemelkedőbb svéd művelőjének munkásságával (akik sajnos jelenleg épp fel vannak oszolva). Oké, a By The Grace Of God egyébként is egy zseniálisan kevert album – olyannyira, hogy mindig szipogom: az általam igen nagyra tartott Lukács „Tankcsapda” Lacinak egész pályafutása alatt legalább egyszer kijárt volna egy ennyire profi hangmérnök albumügyben –, de szerintem a hellák bőgőse, Kenny Hakansson is sírt volna, ha látta volna, ahogy én sírok az ő dalától.
Gondoltam a kiválóan kevert rockalbumokat akkor kipipáltam – jöjjenek a művészien kevert rockalbumok. Red Hot Chilli Peppers – Stadium Arcadium - Snow. Aki ismeri az anyagot (akkor született, amikor Anthony Kiedis frontember még nem szenvedett "Village People hasonmás vagyok" szindrómában), az gondolom tisztában van vele, hogy amit azon a lemezen John Frusciante, a modern idők gitármozartja játszik, az nem kispálya – és akkor Michael „Flea” Balzary dimenziót teremtő basszusáról még külön bekezdést is lehetne nyitni. Nagyon brutálisan jól szólt a Red Hot a Skullcandy-n: szinte kiüti az agyadban a zsírdiódát, ahogy rájössz, hogy valójában hány különböző gitársáv is peng egyszerre… Csaló Frusciante, kabbe.

Eddig még nem is mondtam: ez a Skullcrushers, amit kicsíptem magamnak a Sullcandy egy olyan modellje, amin található egy un. „Bass Subwoofer Remote” kütyü. Ez egyfajta basszus-szabályzó és fülvibrátorrá alakító szerkezet, ami persze egy fényévvel távolabb mutat annál, mint amivel pár meg nem nevezett, tucattermékekkel operáló gyártó próbálkozik. Nyilván a „superbass”, „megabass”, „gigabass”, és „atombass” kezdetű szemfényvesztő funkciókról beszélek, amik szinte minden esetben a basszushangok olcsó túldimenzionálásával próbálják becsapni a hallgatót.
Éppen ezért más vizekre eveztem a fejhallgató-teszteléssel és kezdésnek dugtam egy Duran Duran - All You Need Is Now-t, ami talán furcsának hangozhat a rockandroll után, de nekem a mai napig sokat jelent Simon Le Bon hangja, és ezt az új anyagot még Dave Gahan meg Vince Clarke is dúdolgat(hat)ja. Perfektül szólt, semennyire nem nyeste a fülem, inkább ügyesen töltötte. (Vállalható zenei élmény a friss Duran lemez a popkedvelőknek, hajdanában volt gyanús popperfrizura ide vagy oda!)
Most már semmitől sem tartva röffentettem be a nagyonisten Bassnectar vs. Shaun Boothe – Poor Boy Mashupot. Ha a fejem egy női nemi szerv lenne, valószínűleg nagyon elérzékenyült volna a felemelő basszusélményhez társuló vibrációtól, de az egészben az volt a legnagyobb, hogy a markáns mélyek mégis meg tudtak maradni azon a szinten, hogy ne kelljenek hozzájuk dobhártyarepesztő magasak. (Mint a tuningverdákban ’95-körül: elöl kiüti a szélvédőt a cincogó, hátul kiveri a bassláda, középen meg ül a madár az atomháborúban és vicsorogva rázza a kormányt.)
Miután az első dubstep-randi is jól szerepelt, már bátran váltottam Skrillex-re, majd a Flux Pavillion – Got 2 Know-jára, és úgy merültem alá a modern elektronikus tánczene üdítő hullámaiba, mint nyáron 40 fokban a Balatonba a zánkai strandon.Lényeg a lényeg: meg vagyok elégedve a gyermekkel. Nagyon bátran ajánlom a márkát. Azt gondolom, a Skullcandy fej- és fülhallgatók, bármelyik modellt választod is, kiváló minőséget nyújtanak a pénzedért, megfizethető áron. Ha a hagyományos hangszerekkel vívott rockzenét szereted, ahol üdítő élmény megkülönböztetni a pergőt a felső tamtól, az álló tamot a lábdobtól, a beütőt pedig a lábcintől, és az utcán gyalogolva, vagy tömegközlekedésen utazva is élvezni akarod a zúzást, nem csak hallgatni, ajánlom a motyót. De akkor is tökéletesek ezek a fülesek, ha az áramkörök hangjai hoznak lázba: egy Skullcandy-vel szerintem új dimenziók nyílnak meg előtted, ha újrahallgatod akár kedvenc albumaidat is, amiket eddig valami olyan középsz@r füldugós izével reszeltettél, amit jónak tartottál.
A kiváló technikai paraméterekhez a Skullcandy-k esetében teljesen naprakész, finoman provokatív, de emellé abszolút viselhető dizájnok is társulnak, melyek között bárki olyan találhat kedvére valót, aki még nem savanyodott bele ebbe a szomorú, de legalább jó zenéjű életbe, és ezt a külvilág felé is meri vállalni…

…és ez a valaki nem csak te lehetsz, hanem bármely szeretted – szülőd, tesód, párod, barátod – is. SZERINTEM.

Kapható: Console Corner
Márkaoldal: Skullcandy