Visszatérés Rapture szebb napokat megélt világába.

Eredetileg 2007-ben, majd Playstation 3-on egy évvel később, 2008-ban egy egészen egyedi, különleges és kimagaslóan jól sikerült FPS látott napvilágot BioShock címen. A fantasztikus, ’50-es évekbeli képvilág keveredve az utópisztikus megoldásokkal, a merőben új gameplay koncepció, a sok esetben bizarr, utánozhatatlan atmoszféra és a kimagaslóan jó történet garantálta a sikert. Az akkori stuff fejlesztői, a 2K Boston/2K Australia – melyek közül előbbi korábban a legendás System Shock 2 mögött álló Irrational Games volt – Ken Levine dizájner zsenivel az élen robbantott a játékosoknál, a kritikusoknál és természetesen a kasszáknál is. Nos, leginkább ez utóbbi momentum ösztökélhette a 2K Games-t, hogyha a legendás alkotóval és csapatával már nem is, de házon belül egy másik brigáddal mindenképp elkészítik a misztikus shooter folytatását, a BioShock 2-t, immáron multiplayer móddal kibővítve. Hogy ez vajon mennyire sikerült jól a 2K Marines csapatának, az alábbi beszámolóból kiderül.

A történet főszereplője ezúttal nem egy katasztrófa túlélője, hanem az első rész már-már kultikus antihőse, Big Daddy lesz. Te, kedves játékos a BioShock 2-vel megtapasztalhatod milyen is egy olyan lénynek a bőrében – vagy inkább páncéljában – lenni, akit nem egy gigászi csata árán tudtál csak legyűrni az előző részben. Azonban, hogy az ellenfeleknek is legyen némi esélyük veled szemben, nem holmi hétköznapi Big Daddy leszel, hanem az első, a Delta változat – aki ugyan nem olyan erős, mint amilyenekkel már találkoztál, de helyette némileg gyorsabb, és képes birtokolni a plazmidok és a génmanipulációhoz szükséges tonikok speciális tulajdonságait is.A game egy kisebb és igen meglepő közjáték után 1968-ban, az első rész után nagyjából 10 évvel később indul. Az egykor korát messze meghaladó Rapture továbbra is romokban hever, a lepusztult városban az első részhez hasonlatosan még mindig a túlélést biztosító ADAM utáni beteges vágyakozás élteti a maroknyi, átformálódott populációt. A BioShock főszereplőjének megmenekülése után a béke, helyesebben inkább valamiféle látszólagos egyensúly állt fel, amelyet a város egy új irányítója, Big Sister hozott el az általa rabolt lánykákkal. A rendkívül fürgén mozgó és halásos sebeket ejtő nővéren felül a legfőbb ellenlábasotok ezúttal egy Sofia Lamb nevű hölgy lesz, aki Andrew Ryanhez hasonlatosan szintén egy nagy gondolkodó, ám teljesen más ideológiákat vall. A korábbi részhez képest kb. a felére csökkent, hozzávetőlegesen 8-10 órás kampány során a miértek keresése és a titkok felfedése fog hősöd szkafanderbe bújtatott szemei előtt lebegni. Kicsoda a titokzatos kislány, Elenor? Sofia Lamb az, akinek mondja magát? Mi motiválja Big Sistereket és vezetőjüket és kik is ők valójában? Milyen kapcsolatod van velük, ha van egyáltalán? A játék végéhez elérve – két választható megnyeréssel megfejelve a zárást – ezekre a kérdésekre, és még sok minden másra biztosan választ kapsz majd!

Miután kezedbe kerül az irányítás azonnal érezhető, hogy itt bizony nem egy hétköznapi karakter útját fogod egyengetni. Kicsit lomhán mozgó, robosztus, hatalmas erőt feltételező lény az, akit kontrollálsz. Főhősöd kezdetleges támadóeszköze az elmaradhatatlan fúró lesz, ami közelharcban nagyon rövid időn belül ártalmatlanná teszi az egyszerűbb ellenfeleket. Később a fúrót lecserélve gépágyút, vadászpuskát, szegecsbelövőt, gránátvetőt, nyílpuskát, videokamerát és egy új eszközt, a speciális hack-pisztolyt is magadra szerelheted. Karaktered fejlődési alapját továbbra is az ADAM biztosítja – és itt jön az egyik csavar a koncepcióban –amit a saját pártfogolt Little Sistereddel tudsz kinyerni bizonyos testekből! Alapesetben persze nincs olyan kislány, akit patronálhatsz, mivel már mindegyik a saját Big Daddy-jével portyázik. A megoldás egyszerű: öld meg jelenlegi pártfogóját és dönts, hogy a kislány érzékeit felhasználva extra mennyiségű ADAM megszerzésére teszel-e kísérletet, vagy a kisebb mennyiségű „mana” fejében helyben elpusztítod. Amennyiben a kislány pártfogása mellett döntesz, igénybe veheted azon képességet, ami az ADAM-et rejtő testek megtalálásra szolgál. Ha megvan a test, a kislányt lapakolod, és ő szépen elkezdi tenni a dolgát. Ezen művelet alatt gyakorlatilag kisebb hordákat kell visszaverni, így biztosítva a folyamatot. Az életedre törő ellenfelek közt ismét feltűnnek a már megismert és új típusú splicerek, de azért merőben friss belépők is lesznek, a gólemek és szupererős „Alpha” katonák személyében. Ha már nincs több Adam forrás, a kislányt vissza kell juttatni a szellőzőrendszerbe, mely cselekedetért egy rakat fejlesztéshez szükséges ponthoz jutsz, amit az első részből már megismert automatákban tudsz felhasználni. A mezei ellenfeleken felül persze a második rész védjegyeként kezelt Big Sister is megjelenik, aki leginkább akkor fogja betámadni hősödet, ha már kellőképpen felbőszült az általad elkövetett sorozatos Big Daddy irtás miatt. Eljövetelét sikolyok, torzuló kép és Little Sister aggódása fogja jelezni. A játék során a Big Sisterekkel és a Big Daddy-kkel való összecsapás jelent igazán komoly kihívást. Utóbbit ugye nem kell bemutatni, előbbiről viszont nem árt tudni, hogy rettentő gyorsan mozog, nagyokat sebez, sőt a telekinetikus képességeit sem rejti véka alá.Maga a játékmechanizmus a fenti csavaron felül szinte semmit nem változott. Maradt a fegyvertuningolás olyan, amilyen volt. Kisebb módosításokkal ugyan, de maradt a plazmid integráció és fejlesztés olyan, amilyen volt. A magnószalagok meghallgatása, a gyűjtögetés menete is 100%-ig megegyezik a 2007-ben megjelent produkcióban látottakkal, sőt maga a HUD sem változott szinte semmit. Viszont a hackelési folyamatot sajnos egy 5 éves gyermek szintjére sikerült azért leegyszerűsíteniük, ergo a remek Pipe Mania-szerű minijátéknak felfogható megoldással itt már nem fogsz találkozni. A programban, ha jól emlékszem hét darab helyszín kapott helyet, amikben igazság szerint a hentelésen felül sajnos semmi komolyabb feladatot nem kellett megcsinálni. A küldetések jelentős része és azok felvezetése számomra ötlettelennek és sivárnak tűntek. Nincs nagyon egy misszió sem, ami igazi meglepetést okozott volna, illetve agymunkát, vagy a megoldások terén bármiféle kreativitás követelt volna meg tőlem. Például azoknak a speciális szituációknak a számát, amikben a plazmidok segítségét kell hívni, egykezemen megtudtam számolni – a tizenegyből talán kettő képesség az, amit mindenképp használni kell. A területek közt – amelyek gyakorlatilag 1-1 pályának felelnek meg – metróval tudsz majd közlekedni, mely utazási módot időnként megtörnek külső, víz alatti útvonalakkal. Visszatérés a már elhagyott kerületekbe nem lesz lehetőséged.

Gyakorlatilag a stuff fent említett oldalai, illetve maga a dizájn – amire lentebb feltétlen kitérek még – a kreativitás igencsak foghíjas mivoltát képviselik. A plazmidok közt azért már lehet találni igazi újdonságokat is a már ismertek mellet: pl. a „Scout Plasmid”-ot használva magatok szellemét előreküldve feltérképezhetitek a terepet, ám ebben az állapotban fegyvert nem, csak a plazmidjaitok képességeit használhatjátok. De egy másik képességet használva akár kitehettek másotokat egyfajta csalinak. (Van még 1-2 finomság, de maradjon nektek is felfedezni való) További újítás, hogy néhány plazmid képessége kombinálható, illetve elég komolyan fejleszthető. A forgószeles csapdát vegyítheted tűzzel, míg pl. a tűzgyújtási képességedet egészen egy lángszóró szintjére emelheted. A plazmidok mellett a gén tonikok azok az integrálható passzív képességek, amik tovább próbálják színesíteni az akciót. De, hogy néhány konkrétumot is említsek: halk járást és gyorsabb hackelést sajátíthatsz el. Speciális képességeket rakhatsz adott fegyverre, gyorsabb mozgást érhetsz el, kapcsolatot létesíthetsz a fegyvered és plazmidjaid közt, nagyobb sebzést okozhatsz, kisebb sérülést szenvedhetsz el, immunitás nyerhetsz bizonyos támadásokra, stb. Maga a történetvezetés és a fordulatos cselekményeknek szánt, ámde némileg kiszámítható események a végétől eltekintve nagyot ugyan nem ütnek, de kétségtelenül kellemes megoldásokkal operál a game sztorivonala. Ráadásul a játék talán 70%-ánál történik egy kisebb, de valóban nagyon ötletes, a gameplayt is érintő váltás, ám ez sajnos csak egy rövidke átvezetésnek fogható fel.Számomra az igazi problémát nem is feltétlen a fenti hiányosságok, illetve a kevés újdonságot mutató fícsörök képzik, mert azoktól ez a stuff még akár nagyon jó is lehetne. A legnagyobb probléma az, hogy elveszett mindaz a megfoghatatlan dolog, amit Levine beletett az első részbe. A BioShock nagy erősségei közé az újdonsült koncepció mellett a látványvilág és a máig megismételetlen hangulat és atmoszféra tartozott. Ezek a momentumok gyakorlatilag szinte teljesen elhalványultak a folytatásban. A helyszínek kivitelezése elsősorban művészileg, másodsorban pedig technikailag a korábbi epizód mögött kullognak. A mai napig a szemeim előtt lebeg a BioShock rabul ejtő világa. A mai napig nem feledtem el, hogy minden egyes városrész egy különálló, és talán mondhatom azt, hogy egyéniséggel bíró kis világnak felelt meg Rapture-ben. A városban lévő hol ijesztő, hol pedig megnyugtató fények, a mesterien kidolgozott díszletek, az ’50-es évekbeli hangulatot hihetetlen mód reprodukáló, mindent átható és elsöprő dizájn, Andrew Ryan megalomániás gondolkodásmódjára utaló motívumok és még sorolhatnám a nüánsznyi, elsőre fel sem tűnő momentumoktól egészen a legnagyobb dobásokig a hangulatfokozó elemeket. Szinte minden a helyén volt a 2007-ben megjelent alkotásban. Mindez az Unreal 3 motor egy egészen egyedi felhasználásnak és természetesen a fantasztikus programozóknak, különösen a fődizájnernek és művészeti vezetőnek köszönhetően.
A fentiekkel szemben, két évvel később azzal kellett szembesülnöm, hogy a pályák száma egyenes arányban csökkent a gameplay idővel – magyarán a felére, és a meglévő helyszínek sem hozzák azt a feelinget, amit hozniuk kellett volna. Az első pályától az utolsóig tisztán körvonalazódik, hogy a stuff kampány része leginkább egy összetákolt, nagyra nőtt, tisztán akcióorientált DLC-re hajaz, ami számomra a fantasztikus elődöt ismerve igencsak fájó pont. Az új helyszínek legtöbbje semmitmondó, lélektelen, annak ellenére, hogy a kor és a város, amiben járok effektív ugyanaz. Persze hasonlóan megvannak a motívumok és a különféle helyszínekre jellemző stílusjegyeket is fel lehet fedezni, úgymint képek, szobrok, hangulatos zene, fények, de mégis az egészet vizsgálva érezhetően nincs meg az a hibátlanul megvalósított elgondolás, amit az előd képviselt.

A fejlesztők például nagy mellénnyel hangoztatták, hogy ezúttal a vízbe is kijutunk. Ez ugyan nagyon jól hangzik, de ha azt mondom, hogy szintén az ötlettelenségnek „köszönhetően” abban nyilvánul meg, hogy mindennemű akciót és bármiféle feladatott mellőzve, kb. egyperces szakaszokat kell megtenni „A” pontból „B” pontba a tengerben, az már nem annyira. Persze itt mosakodtak később, és már csak egyfajta pihentető szakaszoknak nevezték ezeket a részeket. Ehh… A teszt során eddig említett problémákat kissé megfejeli az a tény is, hogy az anyag látványosságát leginkább egy hullámvölgyhöz tudnám hasonlítani. És most itt effektív nem is a stílustalanságról beszélek (mert az sajnos folyamatosan fenn áll), hanem az olyan technikai hiányosságokról és malőrökről, amiket megmondom őszintén elég nehezen vett be a gyomrom. Például sok objektum és víztócsa teljesen elüt az összképtől. Mire is gondolok? Most képzeljetek el egy olyan kapcsolótáblát például, ami gyakorlatilag nem több egy kicsi, ámde – most erre nem tudok találóbbat – digitálisan felnagyított objektumnál. Ez a felnagyított valami helyezkedik el például, egy alapjába véve pofás falon, amihez közelebb érve egyre homályosabb és recésebb lesz a panel, totálisan elütve a körülötte lévő tereptől. Ilyesmi effektet lehet észrevenni, többek közt a különféle falakon elhelyezkedő graffitiknél is. Utóbbi jelenségnél egyfajta rossz textúra szűrés lehet a ludas. Egyébként elég jellemző az anyagra a lowres textúrák alkalmazása a sokszor lowpoly modelleken. A víztócsák és maga a víz animációja is igazi időutazásnak fogható fel, mint ahogy a játékban fellelhető CG videók is, amik sajnos eléggé igénytelen, kockásodó képpel lettek a Blu-ray lemezre felpakolva. Egészen hihetetlen, hogy 2010-ben így kimernek valamit adni! Technikai oldalról némi pozitívum, hogy a grafikus engine stabil, v-sync hiba és szaggatásmentes, azonban a BioShock 2-ben az imént említett bakik sajnos elég sűrűn előfordulnak, amik mellett nem lehetett szó nélkül elmennem, pláne annak tudatában, hogy a két évvel ezelőtti produkció jobban teljesített ezen a ponton is.Egyébként mivel a mai napig a gyűjteményem részét képzi a BioShock fémdobozos, Big Daddy-s kiadása, így magamat – úgymond – leellenőrizve, a második rész befejezése után egy nappal belenyomtam egy-két órácskát az első részbe. Meg kell, hogy mondjam semmit nem vesztett fényéből – és ahogy éreztem a második rész végigjátszása során is – ragyogása messze fényesebb, mint jelen cikk alanyának. Személyes meglátásom az, hogy a 2K csapata kényszeresen alkotta meg a játékot, és vagy nem akarták, vagy egyszerűen nem tudták az „ész” hiányában létrehozni azt, amit Ken Levine évekkel ezelőtt az asztalra tett a BioShockkal. A stuff mögött álló brigád a „szerepcserén” felül szinte semmi mást nem csinált, mint a már meglévő dolgokat egy az egyben átemelte, hozzájuk viszont már alig tett, sőt a helyszínek megvalósításából és a hangulatból egyenesen visszavett. Így a BioShock 2 nem lett több egy olyan címnél, amit az előd által híressé tevő név, és a piac által diktált multiplayer komponens ugyan elad, de emlékezetes alkotássá válása maximum csak egy dédelgetett álom marad.Beszámolóm végére hagytam a bevezetőben már említett multiplayer komponens bemutatását, amit az igazat megvallva csak érintőlegesen tudtam megvizsgálni, mivel a publikus szerverek még nem üzemeltek, a – feltehetőleg – újságírói tesztszerveren meg alig akadt játékos. A többjátékos módért az első rész PS3 portjának az elkészítésébe besegítő, Digital Extremes felelt. A stuff 10 darab mapet tartalmaz, melyek mindegyike az első rész helyszíneiből lett megkreálva. Visszatérnek az olyan klasszikus területek majd, mint a Famer’s Market, az Arcadia, a Medical Pavilon, vagy többek közt a Neptune’s Bounty is. Maga a multiplayer 1959-ben játszódik, vagyis egy évvel korábban az első rész protagonistája megérkezése előtt. A meccsek megkezdését megelőzően egy úgymond 3D-s lobbyban választhatsz a hatféle karaktertípusból, kisebb módosításokat végezhetsz el választottad külsején, fegyvert és plazmidot adhatsz a kezébe, és ha készen vagy, a szép emlékeket felidéző gömbölyű liftbe beszállva, majd ott beállítva a csata részleteit, elindul a móka. Hétféle játéktípust kínál az anyag, amelyek közt a már megszokott deathmatch, team deathmatch, a területfoglalás, a zászlófoglalás – a zászló jelen esetben egy Little Sister lesz, akit gyakorlatilag karon kell vinni, ami nem gyengén poén –, szintén a kislányhoz köthető ADAM farmoló mód, majd az előbbi, csak éppen csapatos felállásban tolható opciója. A fejlődést, csak úgy, mint a szingli kampányban, itt is az ADAM biztosítja. A szintlépés is ennek függvényében történik. Gén tonikok, új fegyverek, és új, a kampány módban nem elérhető plazmidok is a rendelkezésedre fognak majd állni. Igaz talán csak 1-2 meccset tudtam lejátszani (sajnos azokat sem végig) a csaták nekem speciel elnyerték tetszésemet. Igen szórakoztatóak és pörgősek az összecsapások, köszönhetően a plazmidok és normál fegyverek egyvelegének. Amennyiben beszerzed a játékot, feltétlen tégy egy próbát a többjátékos móddal!

A PSC értékelési rendszerében a 6-7 pont a következőket takarja: „Vannak jó pillanatai, alkalmas arra, hogy szórakoztasson, de valami hiányzik belőle ahhoz, hogy maradandó lehessen.” – azt hiszem, ennél tökéletesebben össze sem lehetne foglalni, hogy milyen is lett a BioShock 2.

(A játék Playstation 3 tesztpéldányát fórumozónktól, Pityitől kaptuk kipróbálásra. Köszönjük! A program rövidesen megvásárolható lesz mindhárom szoftverdealerünknél. Ha a víz alá vágysz és el tudod fogadni, hogy nem lesz akkora az élmény, mint a kiemelkedő első részben, bátran vásárold meg a BioShock 2-t, mert kellemes és szórakoztató game, azonban különösebb katarzis nélkül.)