INVIZIMALS (PLAYSTATION PORTABLE) 2010.01.29. 13:30 23 hozzászólás szerző: Petunia

Látszat és valóság.

A konzolra applikálható kamera közreműködésével megvalósítható, közvetlen környezetünket, legfőképpen pedig saját szerénytelen személyünket a játék fókuszába állító mulatságokban immáron évek óta részünk van. Bizonyára csak nagyon kevés gamer nem próbálta ki eddig például a PS2-es EyeToy cuccokat. Sajnálatos módon kamerát használó játék eleddig nem túl sok jelent meg a lassan már harmadik életévébe lépő PS3-ra, viszont itt van egy újdonság PSP-re, mely nemcsak a GoCam-re épít, de a handheld hordozhatóságát is használja, ha nem is a hagyományos értelemben.
Az Invizimals-szel való legelső találkozás nem volt zökkenőmentes; fogalmunk sem volt, mi az a négyzet alakú, középen lyukas kartondarab, amit a játékhoz adtak, és az is csak menet közben derült ki, hogy kamera kell a cucchoz. Mindezek birtokában azonban végre nekieshettem a játéknak, ha egy idő után le is hervadt az arcomról a farsangi vigyor az új, izgalmas technológiával járó kényelmetlenségekkel való szembesüléskor.

Ezekről kicsit később, először nézzük meg, miről is van szó, mik azok az invizimalok. Az angolosok számára nyilvánvaló, hogy a játék címe az „invisible animals”, vagyis „láthatatlan állatok” szavakból van összehegesztve. Nos, a game-et elkövető, spanyol – ezen belül is barcelonai székhelyű, ha valakinek megbökte volna a szemét az ibériai állam említése – fejlesztőbrigád, a Novarama érdekes ötlettel állt a Sony elé: a tokiói főhadiszálláson adott egy lelkes PSP-programozó, jóképű japó srác, Kenichi, aki felfedezi, hogy kedvenc kézikonzolunk kamerája olyan létformák felfedezésére képes, mely lényecskék az emberi szem számára láthatatlanok. Nevezzük őket – szép magyar szóval – invizimaloknak. Ha ez még nem lenne elég az üdvösséghez, az események sűrűjében forgó gamer pedig pont azon kevés szerencsések egyike, akinek aurája magához vonzza ezeket a kis lényeket, így felfedezésükkel és trenírozásukkal segítheti Kenichi, vagyis Kenny munkáját. Ehhez a gyűjtögetősdihez az egész földgolyót be kell járnunk, a szörnyecskék fejlesztéséhez szükséges harc praktikáit pedig a Brian Blessed által megszemélyesített Dawson proftól tanulhatjuk meg. A szisztéma ismerős lehet a Pokémonban járatosoknak – ami mondjuk az én életemből teljes egészében kimaradt, de soha nem éreztem a leghalványabb késztetést sem a közeli ismeretség kialakítására.


Miután a kamerát a helyére illesztettük, a legelső feladatunk tehát a kis állatkák megtalálása és elfogása. Már ez sem megy a kis kartonlap, vagyis a „csapda” nélkül, amely tulajdonképpen a PSP általi érzékelést, azonosítást teszi lehetővé. A nehézség ott kezdődik, hogy az adott lény észleléséhez különböző színű, sima felületeket kell találnunk a lakásban össze-vissza mászkálva. Falak kizárva! A hozzám hasonló tudatlanok a könyvespolc és a kabátfogas lerámolásához sem voltak rest hozzáfogni, habár egy csomag színes lappal felszerelkezve könnyen le lehet tudni a dolgot, ha az ember előre tudja, mire készüljön. Miután megvan a megfelelő színű felület, lerakjuk a csapdát, a gép pedig 3D-ben megjeleníti rajta az adott kreatúrát. Az azonosítás tehát megtörtént, most jön a csapdába ejtés, méghozzá különböző mini játékokkal. Egyszer vakargatni kellett az állatka testrészeit, máskor ételt dobálni neki, ismét máskor a PSP mikrofonjába kiabálva megijeszteni, vagy akadályokon átsegíteni. A kiabálás amúgy hasonlóan vicces, mint a DS-es játékokban, csak ügyeljünk arra, hogy lehetőleg otthon, egyedül, vagy azonos érdeklődési körűek társaságában kurjongassunk, az idiótának bélyegzés elkerülése érdekében.

Most jött el az ideje annak, hogy a lassan, de biztosan szaporodó állatseregletet egymás ellen állítsuk, indítsuk csatasorba. A jószágok különböző elemcsoportba sorolhatók be, pld. tűz, óceán, sivatag, és könnyű, közepes, valamint erős szintű támadási képességgel rendelkeznek. Természetesen van védekező mozdulat is. A harc valós időben zajlik, az életerő és az állóképesség két csíkjának használatával. Utóbbi azért fontos, mert nemcsak a támadások, hanem a védekezés is apasztja az állóképességet; az erősebb támadások jobban, a könnyebbek kevésbé. Ha teljesen kimerül az állóképességünk, értelemszerűen semmit nem tudunk csinálni, bár a mérő lassan, de biztosan, magától újratöltődik.

A sikeres menetekért ún. Watts pontokat kapunk jutalmul, amellyel képességeinket fejleszthetjük. De nem ez az egyetlen módja a jobbá és szebbé válásnak, ugyanis gyűjtünk a játék valutájaként értelmezhető sparkokat is, életerőcsomagok és különleges támadások vásárlása céljából. Utóbbiaknak szintén megvan a neve: ezek a vectorok, melyeket a PSP mozgatásával tudunk aktiválni, pld. földrengés szimulálásához megrázzuk a gépet. Bár ez olykor kicsit zavaró lehet, mert egyszerre kell figyelni a harcra és arra is, hogy a PSP-t a megfelelő szögben tartsuk a kartonlap felett.

Az Invizimals a foga fehérjét leginkább a többjátékos mulatságokban mutatja ki, ugyanis online és offline is nekiereszthetjük saját, feltuningolt állatkertünket a barátunk állományának. Mi több, a megszerzett dolgokat cserélgethetjük is egymás közt!


Egy kamerát használó játékról lévén szó a grafikát nem lehet a hagyományos standardok szerint elemezni. Kenny és Dawson prof jelenetei eleve valódi filmfelvételek, a dolgok lényegét pedig a kamera és a PSP egymással, illetve a közvetlen környezetünkkel jól-rosszul folytatott interakciója jelenti, melyeket fentebb jellemeztem. A nem túl változatos számokat felvonultató, valamint a csaták során a szükséges hangeffekteket produkáló zenei arzenál pedig abszolút átlagosnak mondható.

Hogy nagyon őszinte legyek, engem ez az anyag nem fogott meg különösebben. Ugyan az invizimalok elfogása jó szórakozás – miután túllendültünk a kezdeti, „színes” nehézségeken –, de a kissé babazsúr hangulatú harctól nem voltam elragadtatva, mert ha nálam csatáról van szó, az legyen emlékezetes és nagy ívű, mint a Kratos-féle vérszökőkút, vagy a Nate-féle izgalmas népirtás. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez a játék inkább a fiatalabb korosztálynak készült.
A másik, ami nem igazán tetszik, hogy az egész játék tulajdonképpen nem felel meg a PSP alapkoncepciójának, azaz a „játék bárhol, bármikor, bármennyi ideig” elvének. Ugye a vonaton nem kaphatod elő, hacsak nem viszel magaddal tíz-húsz színes lapot, de ha mégis, tudd azokat hova lerakni, és a felület lehetőleg ne mozogjon. Az sem mellékes, hogy utastársaid mit gondolnak a PSP rázása vagy a mikibe való kiabálásod láttán… (Legalábbis engem az is zavar, ha a metrón mellettem ülők a képernyőmet bámulják.) De ha nem vagyok ennyire szigorú, és mérlegelem, hogy itt bizony egy, a Go Cam-et használó különlegességről van szó, ami meghatározza a cucc fogyasztásának körülményeit, akkor azt mondom, egész aranyos… A kamera egyébként is limitálja a game vásárlóinak körét, hiszen becsléseim szerint nem sok PSP-tulaj rendelkezik ezzel a – momentán – luxusszámba menő kiegészítővel, habár az Invizimals állítólag a Go Cam-mel egybecsomagolva vásárolható meg. (Egyébként kipróbáltam a kamerát sima fényképezésre és videózásra, jónak tűnik!)

Úgyhogy aki mindenképpen akar kamerát venni a gépéhez, annak érdemes legalábbis kipróbálni ezt a játékot; ki tudja, neked/gyermekednek/kistesódnak talán jobban bejön a pokemonos szörnyvadászat, mint nekem. Enigmát idézve: „Everything is possible beyond the invisible.”

(A játékot támogatónktól, a Sony-tól kaptuk meg tesztelésre. Köszönjük! Ha felkeltettük érdeklődésed, a programot és a kamerát keresd szoftverdealereinknél.)