FINAL FANTASY XIII (PLAYSTATION 3) 2010.01.20. 13:00 366 hozzászólás szerző: Savage

Új idő, új generáció, új Final Fantasy. Csak a szárnyaló fantázia szabadsága a régi.

Képzeld el, hogy életed legjobbnak ígérkező randiján vagy. A partnered gyönyörű, tökéletes az alakja, az illata isteni. Minden körülmény adott, hogy jól érezzétek magatokat. Nem teketóriázik, rögtön a közepébe vág. Rengeteget beszél, azt sem tudja, hogy hol kezdje, percenként vált témát. Néha szóhoz hagy jutni, de érezhetően csak illemből teszi. Nem számít, hadd mondja. Miután túltetted magad azon, milyen lenyűgöző teremtés, mennyire izgalmas és új, elkezdesz figyelni a szavaira. Ekkor ér a hidegzuhany. Rájössz, hogy egyszerűen nem érdekel semmi, amit mond, nincs közös témátok. Szinte minden szó, ami elhagyja a száját, üresen kong. Belül érzed, hogy ez így nem az igazi, nem fog működni. A randi után elköszöntök egymástól, megígéred, hogy felhívod, de tudod jól, hogy soha többé nem fogod tárcsázni a számát. De azért megtartod. Miközben hazafelé sétálsz és fejben újraéled az egészet, elkönyveled szép emléknek az estét. Bárcsak több lett volna benne, sóhajtod. Szinte minden gondolatod ezzel a szóval kezdődik: bárcsak.

Kezdetben ilyen érzés a Final Fantasy XIII-mal játszani.


Az FFXIII története hat ember körül forog, akiknek a sorsa összefonódik egy szörnyű átok által. Együtt szembeszállnak az elkerülhetetlennek látszó végzettel… Valahogy így lehetne összefoglalni. Nem akarok és nem is fogok semmit lelőni, mert maga a sztori egészen kellemes annak ellenére, hogy az első jó néhány órában gőzöd sem lesz arról, mi történik. A karakterek a szokásos archetípusokból kerülnek ki: csendes, higgadt katona, nagyszájú vezéregyéniség, félénk, hamar felnőni kényszerülő srác, satöbbi. Abszolút hihető személyiségek, így a rém idegesítőtől az imádnivaló bugyutáig mindenféle típust képviselnek, és mint minden embernek, nekik is van egy sötét oldaluk. A karakterdizájnjuk fergetegesen jó, tökéletesen meglátszik a beléjük fektetett munka és idő.

Azonban a helyzet korántsem ilyen rózsás. Az igazat megvallva az FFXIII sztorija egy díszes gömb, ami kívül ugyan fénylik, belül viszont üres. Fang és Vanille fordulatos, megható közös vonala és Sazh széles érzelemskálája képtelen feledtetni Lightning és Snow két szóval leírható motivációját, és a tényt, hogy Hope csak egyszerűen… van. Hiába fenyegeti Pulse világát a pusztulás, hiába hárul rád a feladat, hogy megmentsd, jó eséllyel hidegen fog hagyni a feladat. A hat főhős útja ugyanis rendkívül magányos: három vagy négy, hosszúnak jóindulattal sem nevezhető szakaszt leszámítva egy árva lélekkel sem fognak találkozni. Persze, nagyritkán eljutnak néhány lakott területre, azonban semmi lehetőség nincs beszélgetni az NPC-kkel. Ha a közelükbe mész, hallani fogod a diskurzusukat, és ennyi. Mintha ott sem lennél. Pontosan ezért nem foglalkoztat a világ sorsa: mert egy hatalmas díszlet, nevetségesen kevés szereplővel. Nincsenek városok, nincsenek emberek, akik megtöltenék élettel a helyszíneket, csak minél változatosabb díszletek egymás után pakolva.
Jó, ha összesen húsz olyan karakter van a játékban, akiknek név is jutott. A többségük szerepel egy-két jelenetben, van néhány soruk, és ezzel ki is fújt a szerepük. Olyannyira a hat főszereplőre (plusz Serahra) koncentrál a történet, hogy másokra nem jut idő.
Vegyük például a gonoszokat. Összesen négyen vannak. Ott van ugyebár a kötelező Főgonosz, meg a Főgonosz Csatlósai. Ez akár a karakterleírásuk is lehetne, mert személyiségből (egy kivétellel) nem sok jutott nekik. A Főgonosz fájóan sekély. Az egyik csatlós feltűnik egy-egy rövid jelenet erejéig, majd harc nélkül távozik a történetből. A Jók és a Rosszak közötti egyensúly hiánya érezhetően rányomja a bélyegét a sztorira. A döntéseknek nincs súlyuk, a szavaknak semmi erejük. Pulse világa annyira üres, hogy teljesen elveszti a hitelességét.


Szörnyen hangzik, nem? Korántsem lenne vészes a helyzet, ha lenne valami felfedeznivaló a helyszíneken. De nincs. Az FFXIII helyszíneinek java része teljesen lineáris. Mellékutak alig vannak, ha pedig egy kis elágazást látsz, biztosra veheted, hogy kincsesláda (vagy inkább kincses kapszula?) lebeg ott. A pályák elejétől a végéig (néhány kivétellel) egy meghatározott vonalon mész, ahonnan nem tudsz letérni. Akár egy folyosó. Mivel eltűntek a véletlenszerű harcok, pont annyi ellenféllel fogsz összeakaszkodni, amennyi a megfelelő fejlődéshez kell. A készítők gondoskodtak arról, hogy ne legyen okod elidőzni egyik helyen se.

Az FFXIII-at áthatja egy furcsa kettősség, ami szinte minden elemére kiterjed. Ott van ugye a fentebb említett erős kontraszt a pozitív és a negatív szereplők között, de a helyszínek is kaptak belőle. Huszonvalahány óra után eljutsz egy Gran Pulse nevű óriási, elképesztően szép vidékre, ahol a szörnyek szabadon futkároznak és szelik át az eget, húsz méteres dögök léptei rengetik meg a földet alattad, a távolban pedig egy akkora lény mászkál, hogy a Shadow of the Colossus bármelyik teremtménye megirigyelné. Szabadon bóklászhatsz, chocobóra ülhetsz, kincseket kereshetsz, annyit harcolhatsz, amennyi jól esik. Itt már végre lesz lehetőség mellékküldetésekkel foglalkozni. Sajnálatos, de NPC-k hiányában ezek annyiban merülnek ki, hogy egyre erősebb szörnyekre kell vadásznod, az FFXII vérdíjas küldetéseinek mintájára. Ennyi. Egy ideig jó móka felkutatni őket, a velük való harcok nem ritkán a legjobbak között vannak, de szép lassan átveszi az élvezet helyét egyfajta kötelességtudat. Mindenesetre, ha a főjátékon kívül bármit is akarsz csinálni, kénytelen leszel ezekkel beérni, más felfedezhető dolog, mellékküldetés, titok ugyanis nincs. Egy későbbi szakaszon lesz egy kis robot, amit meg lehet javítani, csak össze kell szedni hozzá néhány szétszórt alkatrészt, ami úgy húsz percbe telik. Ez az egyetlen olyan mellékküldetés, amit találtam, ami nem vadászat. Nincsenek titkos helyszínek. Nincsenek titkos fegyverek, a legjobbakat a legócskábbakból kell felfejleszteni, temérdek farmolással.


Emlékszel, min mentél keresztül az FFX-ben a karaktereid legjobb fegyvereiért? A lufis chocobo versenyre, aminek századszorra is nekifutottál? Elugrani száz villámcsapás elől egymás után? Emlékszel az FFXII masszív városára, ahol szinte mindenkinek akadt valami nyűge, amit megoldhattál? Az FFVIII kártyás minijátékára? Hát, itt semmi ilyesmit nem fogsz találni. A fegyverfejlesztést és a boltokat is a mentési pontoknál éred el… A tény, hogy nincs egyetlen város sem, és egy árva lélekkel sem fogsz úgy beszélni, hogy az ne kapcsolódjon szorosan a történet fő vonalához, egy Final Fantasy rajongó számára elkeserítő. Persze, el lehet szórakozni a vadászatokkal, de előbb-utóbb olyan ellenfeleket dobnak eléd, hogy kénytelen vagy agyatlan tápolásba kezdeni. Ráadásul egy pofátlanul fantáziátlan húzással a hatvannégy küldetésből tizenhat tournament-szerű, azaz ha legyőzöl egy szörnyet, kettő másik közül választhatsz, ha azt is levered, három további lehetőség jön, és így tovább. Így hogy mindet teljesítsd, valamelyik küldetésen legalább hatszor kell átmenned, ami nem kicsit fárasztó. Ellenben pozitívum, hogy a missziók szét vannak szórva a világ különböző pontjain, némelyikük teljesítése pedig teleportkaput nyit meg a helyszínen, amit bármikor használhatsz, így szorgalmazva a backtrackinget.

A végigjátszás kb. negyvenöt óráját a kisebb küldetések megtoldják harmincöt-negyven órával, a trófeaőrültek pedig valószínűleg százötven óra után is összeszedegetnek, felfejlesztenek minden létező fegyvert és kiegészítőt, és öt csillagosra teljesítenek minden missziót, hogy végül ott díszelegjen a platinum trófea a profiljukban. De ez csak mondvacsinált tartalom, a magam részéről a tápolást és a farmolást nem tekintem szórakozásnak. Az FFXIII összesen kb. nyolcvan óra szórakozást képes nyújtani – ami nem kevés! –, de valós tartalmát tekintve messze elmarad a korábbi részektől.

Na, de térjünk vissza erre a hatalmas, élettől duzzadó helyszínre, amiről beszéltem. Ez az a pont, ahol megszűnni látszik a linearitás. Húsz óra után végre elengedték a kezed és azt csinálhatsz, amit csak akarsz. Elidőzöl itt, aztán mész tovább. És majd megint megfogják a kezed… Ez az egyetlen hely, ahol nincs lefixálva, hogy A-ból B-be egy vonalon fogsz végighaladni, X ellenfelet legyőzve a továbbjutáshoz. Se előtte, se utána nincs ilyen. Ekkortájt döbbensz rá, hogy a Final Fantasy franchise, amit eddig ismertél (HA ismerted), mint JRPG, halott. Megváltozott.


Most pedig tedd félre, amit eddig olvastál az FFXIII-ról. Persze, nincsenek városok, nincsenek emberek, tök kihalt az egész játék. Lineáris, szegényes az extra tartalma, a gonoszok pedig annyira karizmatikusak, mint egy tömb sajt. De mindez csak azért fáj (na jó, az utolsó pont mindenképp jogos), mert feltételezed, hogy egy JRPG-vel játszol, holott egyáltalán nem így van. Gyakorlatilag mindent kidobtak a kukába, ami JRPG-vé tehetné, csak megpróbálják fenntartani a látszatot. Nincs szintlépés. A legyőzött ellenfelek után CP-t (Crystal Points) kapsz, amit a karaktered fejlesztésénél felhasználhatsz.. Minden karakter fejlődése előre megszabott, a választási lehetőség minimális, csak jócskán a végigjátszás után jutsz el olyan pontra, ahol lesz beleszólásod, milyen irányba menjen. Csak azért tartották benn, hogy egyáltalán legyen fejlődési rendszer. Ennyi erővel az egész akár automatizált is lehetne, és talán lesz is a soron következő darabban.
Leginkább a harcon látszódik, hogy az FFXIII JRPG helyett sokkal inkább egy akció-kalandjáték, itt-ott RPG elemekkel tarkítva. Mivel felfedezni, beszélgetni nem igazán fogsz, az átvezetőkön való ámuláson kívül a játék döntő részét harccal fogod tölteni. Tudván, hogy gyakorlatilag az egész FFXIII ekörül forog, a fejlesztőbrigád egy fantasztikus, új és izgalmas harcrendszert alkotott, aminek köszönhetően a legkisebb csatától a legnagyobb bossharcig szinte minden egyes küzdelem élményszámba megy! Ha egy mottóval kéne összefoglalni a koncepciót, valahogy így hangzana: „Az akció egy pillanatra sem állhat meg!” És garantáltan nem is fog!


Rendkívül érdekes az FFXIII harcrendszere. Valahogy úgy kell elképzelni, mintha az FFX és a XII legjobb elemeit egybegyúrták volna, és a fenti mottónak megfelelően módosították volna őket. A XII-höz hasonlóan nincsenek többé random harcok, minden ellenség jól látható a terepen, viszont maga a csata már külön „síkban” zajlik, így miután kontaktusba léptél velük, nem lehet elmenekülni. A partiban maximum három karakter lehet, de a sztori első felében gyakran egyszerre csak ketten vagy teljesen egyedül lesznek.

Az egyik legfontosabb változás az MP teljes hiánya. A helyét az ATB vette át, ami univerzálisan vonatkozik minden lépésünkre. Ez egy rövid idő alatt újratöltődő csík, egységekre osztva. Az alapmozdulatok egy, az erősebb, hatékonyabb mozdulatok viszont több ATB-be kerülnek, így azokból egyszerre kevesebbet lehet ellőni. Kezdetben három egységből kell gazdálkodnod, ami azt jelenti, hogy egyszerre legfeljebb három dolgot tehetsz: tegyük fel, kettőt rácsapsz az ellenfélre, majd távolabbról támadsz még egyet. Mindezt valós időben. Nincs lehetőség megállítani az időt, hogy kiválaszd a megfelelő lépéseket. A dinamikus harc dinamikus reakciókat követelne meg, ami főleg a későbbiekben lehetne nehéz, amikor már több tíz lehetőségből kellene választani másodpercek leforgása alatt. Éppen ezért, a játékos segítségére és a harc folyékonyságának biztosítására lett megalkotva a harcrendszer legfontosabb menüpontja, ami gombnyomásra magától kiválasztja az általa optimálisnak tartott lépéseket. JRPG rajongó, mély levegőt! Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha egy szörny mondjuk a tüzes varázslatokra érzékeny, automatikusan ezt fogja választani neked a gép. Ha immúnis mondjuk a fizikai támadásokra, a gép távolsági támadást fog alkalmazni. Ha több ellenség van egymás közelében, a csoportos sebzés érdekében nagyobb volümenű támadást fog alkalmazni. Igen, ez azt jelenti, hogy néhány kisebb csata abból fog állni, hogy az X gombot nyomogatod szüntelenül. Sejtem, mire gondolsz. Ha mindent kiválaszt magától a gép, neked milyen szerep jut? Hogyan lehet egyszerre három karaktert irányítani valós időben? Erre találtak egy tökéletes megoldást az FFXIII fejlesztői.


Az Optima Change a harcrendszer szíve. Ez egyfajta nagyban módosított és továbbfejlesztett változata az FFXII Gambit rendszerének. A karakterek „szerepkörökbe” bújnak és semmi olyat nem tudnak tenni, ami az előre letárolt szerepbe nem tartozik. Összesen hat Optima van.
Az Attacker felelős a fizikai támadásokért, mind közelről, mind távolról. A Blaster gyakorlatilag a varázsló, aki távolról sebzi az ellenséget elementális támadásokkal. A Defender feladata a védekezés, az ellenség figyelmének elterelése a többiekről. A Jammer az ellenfelek védelmét szabotálja: sebezhetőbbé, lassabbá teszi őket. Az Enhancer a parti felerősítésére szolgál: magasabb védelmet, nagyobb sebzést biztosító varázslatokat tud. A Healer értelemszerűen a parti gyógyításáért és a káros varázslatok levételéért felelős.
A szerepkörök nem átjárhatók, tehát olyan nincs, hogy valaki például egyszerre tudjon támadni és gyógyítani. Minden karakter három előre meghatározott szerepkört kap a játék során (később a többi is elérhetővé válik), és bármilyen kombinációt előre beállíthatunk. A harcok taktikai részének sava-borsát az Optima Change, azaz a szerepkörök valós időben történő megváltoztatása adja. Az L1-gyel előhívható az általad beállított Optima-kombinációk listája, neked pedig ki kell választanod a helyzetnek megfelelőt. Mindez annyira gyorsan, dinamikusan történik, hogy nem zavarja meg a csata menetét. A rendszernek egyetlen nagyobb hátránya van (JRPG rajongó, mély levegőt!): a folyamatos harc érdekében egyetlen karaktert, a parti vezetőjét irányíthatod. A másik kettő a szerepkörüknek megfelelően, a gép belátása szerint, a játékostól teljesen függetlenül fog cselekedni. Elenyészően ritkán okoznak problémát, a gép döntése az esetek döntő többségében ideális.

Egyedül az általad irányított karakter képes a tárgyak használatára, ami szinte teljesen mellőzve van az egész játékban. Persze, az elején néha muszáj lesz potiont használni, és néhány erősebb támadás után jól jön egy azonnali gyógyítás vagy élesztés, de a Healer szerepkörnek köszönhetően kevésszer fogunk tárgyhasználathoz folyamodni.


A másik menüpont, amit csak a játékos használhat, a TP Ability. A TP (Tactical Points) csak nagyon lassan, megnyert csaták után töltődik vissza, így ezek használata vészhelyzetek esetén ajánlott. A TP képességekhez tartozik a Summon, azaz az idézés. Szerencsére az FFXII-vel ellentétben itt rendkívül hasznosak az megidézett lények (eidolonok), gyakran fognak kihúzni a csávából. Minden karakterhez egyetlen Eidolon tartozik, amit csak ő képes megidézni. Maga a procedúra az egyik leglátványosabb eleme a játéknak. A megidézett lény a játékostól függetlenül támad, egészen addig, amíg Drive módba nem lépteti. Ekkor az Eidolon átalakul (lóvá, autóvá, mindenféle őrültséggé) és a karaktered átveszi felette az irányítást. Iszonyat jól néz ki, hasznos, és olyan új színt vittek ezzel a Final Fantasy világába, ami már nagyon kellett.
Így leírva furcsának és egysíkúnak tűnhet a harc, de egyáltalán nem az. Rendkívül jól működő, gyors és látványos rendszert sikerült megalkotni, ami ugyanúgy hordoz magában taktikai lehetőségeket, mint a körökre osztott rendszer. Persze, nem lesznek olyan főellenségek, akik félpercenként változtatják az elementális gyengeségüket, mert tök felesleges. Az optimák előre kiválasztása és harc közbeni váltogatása stratégiák egész tárházát hordozza magában, a folyamatosan magas szinten tartott ellenfelek pedig gondoskodnak róla, hogy ne vegyük fél vállról a jelentéktelennek tűnő csatákat sem. Nem fogod túl gyakran látni a Game Over képernyőt, de emlékeztetésképpen elő-elő fog bukkanni.

A harc az, ahol leginkább kiteljesedik az FFXIII audiovizuális tökélye. Komolyan mondom, grafikailag és zeneileg képtelenség fogást találni a játékon. A karaktermodellek lélegzetelállítóak, a mozgásuk folyékony, emberi, szinte lemásznak a képernyőről. A grafikai motorral készült és a CGI átvezetők között a különbség észlelhető, de jelentéktelen. A helyszínek szemkápráztatóak, színek végtelen skálája elevenedik meg előttünk. A csaták valóságos effektparádék, a sima támadások is olyan jól koreografált mozgással vannak végrehajtva, hogy öröm nézni. A nagyobb varázslatok rendkívül látványosak, már-már érzed a forgószél, a villámcsapás pusztító erejét. Az eidolonok megidézése és átváltozása páratlan élményt nyújt. Minden csatát legalább akkora öröm nézni, mint játszani. Kép vagy videó, legyen bármekkora felbontásban is, képtelen visszaadni azt, amit a Final Fantasy XIII vizuálisan nyújt. Ezt látni KELL!
Zeneileg ugyanúgy feddhetetlen a játék. Akadnak vakmerő, de odaillő számok és felcsendül néhány ismerős dallam is, és mindez tökéletes időzítéssel, a helyszín hangulatának megfelelően. A harcok alatt szóló zenék vérpezsdítően jók, iszonyatosan fel tudják rázni a játékost. A Final Fantasy XIII, mind hangzásában, mind látványában a játékfejlesztés magasiskolája, a generáció talán eddigi legjobbja.


A Square Enix célja egyértelműen az, hogy a játékuk szélesebb közönséghez juthasson el, és ugyanúgy elkápráztassa a régi motorost, mint az JRPG-kkel ismerkedni mostanában vágyót. Ez jó eséllyel sikerülni is fog nekik, ugyanis a Final Fantasy XIII egy valóban fantasztikus akciójáték, egy izgalmas utazás megannyi tájon át, ami sajnos annyira száguld, hogy észre se veszi a kihagyott lehetőségeit. A fő sztorivonal minden perce a képernyő elé fog szegezni, minden bossharcnál hevesen fog verni a szíved. Csalódni akkor fogsz, ha a régi részeket várod új köntösben, olyan JRPG-t, amibe mélyen bele lehet merülni. A XIII a Final Fantasy-k új korának előfutára, egy friss, hibrid műfaj merész prototípusa. Megfelelő tartalommal a generáció egyik meghatározó játéka lehetett volna, ehelyett be kell érnie az idei évvel. Reméljük, a változás szele legközelebb többet hoz, mint amennyit elfúj.

(A teszt a japán PS3 verzió alapján készült. Megírásakor 82 óra 53 perc játékidőnél állt a mutató, 64 misszióból 63 volt teljesítve.)