DARK VOID (PLAYSTATION 3) 2010.01.14. 11:50 88 hozzászólás szerző: martin

Fentről lehet igazán nagyot esni...

A Capcomot nyugodtan titulálhatjuk egy igazi patinás nevű, igényes kiadónak, akinek hosszú évek óta sok nagy és felejthetetlen játékot köszönhetnek a gémerek. A Capcom mindig is erős volt saját szoftvereinek promotálásában, így aktuális címükről, a Dark Voidról is egy csomót lehetett hallani már a legelső bejelentése óta. Bár a korai screenshotok nem utaltak túl nagy durranásra, de a jópofa videók, a kifejezetten igényes artworkök, látványtervek és helyszíngrafikák alapján azért simán el lehetett azt hinni, hogy itt most valami korrekt program készül, melyben a Földet megszállni akaró idegen lények ellen folyik majd a harc földön és levegőben.
A Capcom minden sajtóközleményében kiemelte a game legnagyobb újítását, a „vertikális harcot” is, amit a kiadó szerint eddig még egy videojáték sem prezentált olyan formában, mint a Dark Void.

A tesztpéldányt ugyanúgy jóval a bolti megjelenés előtt sikerült kézhez kapnom, mint a Darksiders esetében, így igen nagy elánnal és lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába. Arra gondoltam, milyen faintos lesz már a világon elsők között leközölni a cikket erről a vélhetően remek játékról, hogy a PlayStation.Community olvasói időben képet kapjanak róla.


A Dark Void kezdőképernyője (és menüje) – a logójával – nem csak simán puritán, de igen ronda is. Tudom, „Ne ítélj elsőre!”, de tapasztalataim szerint azon fejlesztők, akik erre a legelső találkozásra nem adnak eleget, általában magát a játékot is sikeresen elkúrják…
Lényeg a lényeg, indul az „x hónappal később” (vagy korábban? – már ezt sem tudom) kezdetű prológus: valaki egy rakétahátizsákkal felszerelve repked valahol, és közben valakikkel – mintha ufók lennének – küzd a levegőben. Gondoltam fogjuk fel ezt afféle „egyből a közepébe” akciónak, így az amúgy nem túl összetett légi irányítást próbálgatva megpróbáltam lelövöldözni az ellent. Nem ment túl nehezen, nem is tartott sokáig: úgy öt perc után váltott a kép és elkezdődött a tényleges játék…
Újabb hirtelen váltás: más időben más helyen vagyunk. Kiderül: a főhős neve William Augustus Grey (Will), az idő pedig valamikor a második világháború idején (talán kicsivel előtte). Will valahol Oroszországban (?) diskurál partnernőjével, de hogy pontosan miről, vagy kikről, arról egyelőre fogalmam nincs…
Újabb hirtelen váltás: Will és a csaj egy repülővel száguldanak a Bermuda-háromszög térségében. Valami nekik megy, durr, villanás, zuhanás…
Újabb hirtelen váltás: Will magához tér, de nem tudja, hol van…

No, itt aztán el is kezdtem vakarózni. Mondom ennyire hülye vagyok, hogy a játék tizedik percében már halvány lila fogalmam nincs arról, mi a tököm történik itt? Mi ez, egy Lost (Eltűntek) újrafeldolgozás?
Oké, ne ítélj másodikra sem Martin, te vagy figyelmetlen. Biztos elkerülte valami a figyelmem az átvezető filmek során.


Egy fura szigeten vagyok. Legalábbis azt gondolom, hogy sziget, mert hát a Bermudákon pottyantunk le… vagy nem? Külső nézetes akció kamera. A környezet... hát az tiszta szikla, pár fával meg fűcsomóval. Vágom: a game az Unreal Engine 3-at használja, amiről ugyebár azt kell tudni, hogy egy dolog megjelenítésére alkalmas – a sziklatextúráéra. Másra... Emlékszem, a Strangleholdban vagy az Unreal Tournament III-ban is a kövek voltak szépek. Na, itt aztán kő van rendesen…
Megyek, egyszer csak megjelenik valami… idegen életforma. Olyan, mint egy keletnémet terminátor. Kisköltségvetésű. Ez kicsoda? Honnan került ide? Kezd túl sok lenni a kérdés! Leverem, felveszem a fegyverét.
A következő húsz perc azzal telik, hogy vagy fedezék mögé lapulva lövöm ezeket a robotlényeket, vagy mindenféle esemény nélkül megyek az úton tovább a szigeten. Olyan az egész, mint egy ócska Uncharted paródia. Még Will is hasonlít Nate-re, partnernőjéről vagy az igen bénán megvalósított, jellegtelen környezetről nem is beszélve. Egy idő után már rendesen vágyom rá, hogy történjen valami… és történik is.
Újabb hirtelen váltás: megint máshol vagyok, ez már nem a „sziget”. Nem tudom hol járok és nem tudom, kik ezek az emberek körülöttem. Semmit sem tudok.

Azt hiszem, ennél jobban nem tudnám illusztrálni, milyen játék a Dark Void. A több mint 15 fejezet végigjátszása során, melyek között az említett TPS harc mellett vannak repkedős küldetések is folyamatosan az az érzésem van, mintha valaki teljesen rendszertelenül dobálta volna a pályákat egymás után. Kajak nem tudom már azt sem követni, hol járok – nem, nem nyomtam el az átvezetőket –, de még az azt az egyszerű információt is csak körülbelül, internetes rákereséssel tudtam kisilabizálni, egyáltalán mi a game alaptörténete! Egyszer csak bejön a képbe egy új szereplő, egy csomó idegen, valamint hatalmas űrhajók repkednek – de nem az űrben. Beszélnek mindenről, senki nem lepődik meg semmin, hirtelen előkerül a partnernőd, azt sem tudod hol volt, mit csinált, és hasonló butaságok.
Oké, vannak ezek a „Watcher”-nek nevezett lények, akik már ősidők óta a mi dimenziónkba járnak saját világukból, embereket rabolni. Céljuk a föld megszerzése. Az elrabolt és a két világ közötti dimenzióban – itt játszódik a sztori legjava – ragadt emberek a „Túlélők”, ők meg az idegenekkel harcolnak. Ez egyébként nem bonyolult, csak állatira blőd az egész, főleg ha hozzávesszük, hogy a játék alatt levezetett történetszál egy kajak gyökérség. Egyszer pl. azt mondja nekem az egyik szereplő (assetudom’ ki ő), hogy az idegenek segítik a nácikat a világuralomra törésben! Hú mondom, ez haver már nagyon meredek. A sztoriban egyébként feltűnik a híres feltaláló-fizikus, Nikola Tesla is (hogy kerül ő ebbe a dimenzióba?), akiről annyit kell tudni, hogy számos világmegváltó találmánya mellett – a mágnesesség és az elektromosság volt a szakterülete – foglalkozott bizonyos titkos kísérletekkel is – például a szabadenergiával –, így az őt ért sok balszerencsét pár összeesküvés elmélet kutató nem a véletlen számlájára írja. (Nekem Tesla felbukkanása volt az egész game egyetlen élményszámba menő eleme.)
Nem hogy nem izgalmas, de kifejezetten unalmas az egész történet és még csak minimális motiváció sincs arra, hogy eljuss a megnyerésig. (Hacsak az nem, hogy megszerezz pár trófeát.)


Nézzük a repülést. Haladhatsz úgy, hogy begyújtod a háti rakétáidat, ilyenkor kvázi „repülőként” funkcionálsz és a hátizsákodra szerelt fegyvereket használod. Emellett átválthatsz lebegő üzemmódba is: ilyenkor is repülsz, de időnként „gázfröccsöt” kell adnod, hogy a levegőben maradhass, plusz kézifegyverből lősz. A repkedős harc ennek függvényében vagy más repülő alkalmatosságok ellen folyik, vagy földi célpontok ellen.
A game egyetlen értékelhető pozitívuma talán ez a szabad száguldozás: rárepülsz a célpontra és vagy szétlövöd, vagy pedig legyengíted, és egy gomb megnyomásával átugrasz rá. Ekkor jön egy vér ostoba gombnyomkodós QTE, mely során elfoglalhatod az ellenséges ufót és azzal repkedhetsz tovább. Maga a légi harc nem bonyolult, mert az ellenfeleket tök könnyű lekövetni és lelőni. A mesterséges intelligencia egyébiránt olyan primitív, hogy ha 10 másodpercig repülsz egy irányba, 100% mögéd zárkózik egy ellenfél. Ilyenkor csinálsz egy „speciális trükkfordulást”, majd 2 lövéssel megoldod a problémát. Nagyjából ezért mondom az értékelőben, hogy 3 UFO legyilkolása még mókás is lehet, de 20 percig ezt csinálni egy kő hátán kő kanyonban, miközben próbálsz megvédeni egy csigalassúsággal araszoló bázishajót, már igazi kínszenvedés.
A főellenfelek is hasonlóan primkó módon abszolválhatók: rárepülsz, kilősz rajta valamit, fordulsz, eltávolodsz, megint ráfordulsz – és ezt ismétled hosszú perceken át, agyonscriptelt megoldással, ásítozva.

A gyalogos harc mindenféle kiemelkedő élménytől mentes. Mész, fedezékbe bújsz, lősz az ellenfélre, aki 2-3 tár után egy ratyi torokhang kíséretében kifekszik. Monoton. Egy idő után elhatároztam, hogy a halál fog száz töltényt egy lényre lőni: fogtam magam, odaszaladtam hozzájuk, majd a közelharc gombbal egy másodperc alatt lenyomtam őket. Milyen leleményes az ember: ha valamit nagyon unsz, próbáld meg a saját szájízedre alakítani az akciót! Zsír, adott rá serleget is!
Szintén a gyalogos küzdelem része a Capcom által oly sokat menőzött „vertikális harc”. Amikor rájöttem, ez mit takar…
A külső nézetes shooter játékokban megszokhattad, hogy a TPS harc horizontális. Állsz, fogod a fegyvert, nézel előre – az a harc síkja. Lőhetsz szembe, felfelé, lefelé. Nos, itt a Dark Voidban ezt úgy kell elképzelni, hogy a vízszintes síkot át lehet forgatni függőlegesbe, azaz egy gomb megnyomásával a „le” irányból „előre” lesz. Állsz egy platformon, alattad ellenfél. Te nem lenézel, és úgy lövöd le, hanem mintha letérdelnél, és így előre hajolva küzdenél meg vele. Ez az egész úgy kb. öt percig, két pályán, két alkalommal még felettébb érdekes is, de aztán rájössz arra az aranyszabályra, hogy ha már létezik egy jól bevált videojátékos alapséma, akkor azt tök felesleges „megreformálni”, mert az újítás nem fog csodát tenni, nem veszi majd be a gémer gyomra. Mindezekhez hozzájön az, hogy ettől a „síkcserétől” néha majdnem behánytam, valamint kizárólag akkor használtam, amikor a program rám erőltette ezt – magamtól biztosan nem kezdtem volna el variálni a síkokkal, viszont voltak pályák, ahol csak így lehetett lelőni a támadókat.
Félreértés ne essék: én nem mondom, hogy ez egy hülyeség, mert érdekes ötlet, első blikkre még tetszett is – csak ez megint egy teljesen felesleges opció, ami hamar inkább nyűggé válik, minthogy gazdagítaná az akciót. Bár volt egy olyan helyszín – egy szakadékban lógó hajó –, ahol remekül működött a vertikálisba fordított kamera, de a beharangozott „megreformált” harc mégsem vitte el a játékmenetet a hátán.


A Dark Void látványának értékelésekor kezdetben a „gyenge” felé hajlottam, mégpedig azért, mert az egész game szinte egy tök ugyanolyan, minden pályára érvényes, kövekkel teli környezetben játszódik, tehát halál unalmas. Stílustalan, talán ez a jó szó. A nyurga ellenfelek bénák, az animáció ócska, a mechanikus dizájn pedig egyszerűen minőségtelen: mintha egy tehetségtelen dizájner akart volna hűdekülönleges járműveket alkotni – kávédarálóból, kenyértartó kosárból, meg egy kerti metszőollóból. Finoman gagyi az egész, főleg annak tükrében, hogy egyes játékokban milyen bődületes mechanikus kreatúrákat, járműveket és űrhajókat láthatsz. Emellé jönnek a fegyverek, amik egyszerűen szóra sem érdemesek: mint pár vízi pisztoly nyeretlen kétéveseknek.
Végül az UE3 szokásos szépen textúrázott szikláinak a különleges, természetellenesen színes, de szemnek kellemes égboltnak, valamint az igen jól kinéző mélység-magasság különbségeknek hála megadtam rá az átlagost. Ez a látvány technikai részének köszönhető, hisz vannak a Dark Voidnál rondább stuffok is.

A játszhatósággal nagyobb baj nincs: a horizontális, rakétazsákos repkedés egész könnyen menedzselhető, de a vertikális lebegésnél előfordulnak majd idegesítő beakadások.

A Dark Void audio részére ugyanaz igaz, mint látványára. A hangok semmitmondók és erőtlenek – főleg a fegyverhangok –, a zenék ugyanakkor itt-ott egészen különlegesek. Voltak olyan meglepő számok, amiket mintha egy őrült Vangelis-imitátor szerzett és játszott volna fel… csak lestem.

A game szavatossága csapnivaló. Én talán két este alatt zavartam le, leginkább azért, mert a közepénél már kifejezetten untam, így rá kellett pihennem a folytatásra. Egy haladósabb gamer szombat délelőtt elkezdi és még odaér az este 11-kor induló buliba.

Bár a játékban vannak néha élvezető pillanatok, de ezek tényleg csak röpke pillanatnak tűnnek majd. Összességében végig egy fura érzésem volt: mintha egy nagyon béna, D-kategóriás sci-fit néztem volna DVD-ről, ahol a különböző fejezeteket nem sorban, hanem teljesen véletlenszerűen játszotta volna le a gép. A történet feltűnően gyatrán került tálalásra, túl sok az ide-oda csapongás, a szereplők totálisan jellegtelenek és nincsenek normálisan felvezetve, a játékmenet pedig ahhoz hasonlít, mint amikor olyan langyos vízben áztatod a lábad, ami már épp kezd kihűlni. A megvalósítás lúzerségére jellemző, hogy a főhős a különböző idősíkokban ugrálás alatt mindig ugyanabban a barna bőrdzsekiben van: az „x évvel ezelőtt” jelenetben és a megnyerésben egyaránt.

Csak a miheztartás végett: 3-4 pont = "Nem zárjuk ki, hogy lesz olyan gémer, akinek ez a játék bejön. De a többség tutira kidobott pénznek tartja majd, amit kiadott érte. Necces."

(A játékot fórumozónktól, Pityitől kaptuk tesztelésre. Köszönjük! Ha úgy gondolod, pár trófeát kiszednél belőle, vagy repkednél kicsit idegen ufókat üldözve, január végétől mindhárom szoftverdealerünknél megvásárolhatod.)