Aki kér, az meghallgattatik, aki vár, annak megadatik. Itt van!

Nem tudom, említettem-e már, hogy újabban a GTAIV van nálam műsoron… azaz lenne műsoron, ha Martin nem zaklatna minduntalan jobbnál-jobb játékokkal. Igaz, Nate kalandjainak folytatása tekintetében magam hoztam a bajt a saját fejemre, lévén az első rész – nemkülönben a műfaj – bigott híveként régóta nem átallottam arról fantáziálni, hogy a folytatást akkor tesztelném én. Mely vágyálmom meg is valósult (aki kér, az nyer!), szóval most már ott tartunk, hogy vérszemet kaptam, aminek nem én fogom meginni a levét...
„No, de ezzel ráérünk később foglalkozni” – e mondatot a költözködésemmel egybeesett tesztelés napjaiban sok mindennel kapcsolatban elmondtam, az új konyhám Augiász istállójához hasonlítható állapotán túl, ide értve a tesztgép felső részének elején levő, felnyitható lapocska leesését is, ezt azóta még nem tudtam visszatenni, de hát ugye nem értem rá. Viszont minden tényező, ami elvágott engem a külvilágtól ezen a hétvégén, lehetőséget adott arra, hogy egyetlen fókuszba összpontosítsam a figyelmemet: az Uncharted 2: Among Thieves-re! Egymásra utaltságunk korán sem volt terhes, sőt, az elkerülhetetlenül szükséges dolgok miatt is alig tudtam otthagyni a játékot, mely nem ereszt, bilincsbe ver, magához láncol, akár egy briliáns film vagy könyv.

A PS3 tulajdonosok népes táborának nagy százaléka már részesült egy kis kóstolóban a várva várt ínyencségből – melyek valójában szinte semmit nem prezentáltak abból, ami ezen játék műfaji besorolása, nevezetesen az akció-kaland alapból. Ízelítőt csupán a fegyveres harcból és a grafikából, egy-két helyszínből kaptunk a június elején debütált zárt multi bétában, valamint ennek némiképpen gazdagított verziójában, a szeptember végén kilőtt, nyilvános multi bétában. Oka ennek az, hogy a Rosszkutyák szerint nem lehetett volna olyan részt kivágni a szingli alapból, amely méltóan képviselte volna az egészet – spoilerezés nélkül. Meg kell mondjam, amit bizonyára sejtetek, hogy a kettő tulajdonképpen ég és föld, hiszen egy harmadik személyű platformerről és egy lövöldéről beszélünk, szóval ki merem jelenteni, hogy a demók alapján tulajdonképpen semmit sem láttatok a lényegből. No de ez nem is baj, annál intenzívebb lesz a főjáték letaglózó hatása! Ezt esetemben meg is lehetett szorozni kettővel, mivel a game-nek való nekiesésem előtt semmit nem olvastam el vele kapcsolatban. Bár volt fogalmam arról, hogy mire számíthatok, a valóság felülmúlta a képzeletet – Shakespeare-rel szólván: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, semmint bölcselmetek felfogni képes.”SOK VAN, MI CSODÁLATOS…

Amit előzetesen tudni lehetett a játékról – javarészt a Távol-Keleten, Belső-Ázsiában játszódik, a sztori egy vagy több titokzatos és ősi ereklye körül bonyolódik –, nekem már bőven elég volt ahhoz, amit a bika számára a vörös posztó jelent, főleg abban a csúcskategóriás vizualitásban, amelyre az első rész és a folytatásról folyamatosan kiadott trailerek és screenshotok alapján következtetni lehet. Az Among Thieves története a várakozásoknak megfelelő: kellően egzotikus, izgalmas, fordulatokkal teli, még sincs túlbonyolítva. A készítők nem sokat teketóriáztak, ugyanis a főmenü képernyőjéről indítva a játékot mindenféle hosszas bevezetés nélkül azonnal az események sűrűjében találjuk magunkat: a trailerekből ismert, sérült, vérző Nate egy szakadék felett lógó vonatroncson mászik felfelé, mely járműmaradék milliméterről-milliméterre, ám biztosan csúszik a mélységbe. Ezt a mászást meg lehetett volna oldani teljesen átlagosan is, ám ez a játék, kérem, magasan áll minden felett, amit szokványosnak neveznénk: a látványnak hála olyannyira realisztikus minden, hogy hősünk gyakorta történő, a vonat külső részeinek leszakadásaival együtt járó zuhanásakor majdhogynem úgy megrémülünk, mint ő, és minden pillanatban azt várjuk, hogy a srác mélybe zuhan. Ebben nemcsak a kiváló mozgás animációnak, hanem a kamerának is nagy szerepe van, mely alulról mutatja az eseményeket, illetve mindig úgy fordul, hogy a híró alatt tátongó, borzalmas mélység a lehető legjobban érzékelhető legyen számunkra.

Eme in medias res után visszatekintéssel folytatódik a történet. Néhány év telt el a Drake’s Fortune eseményei óta. Nate ezúttal egy másik híres-neves felfedező, nevezetesen Marco Polo nyomába ered, közelebbről annak 1292-es, végzetes útjára fókuszálva, amikor az utazó Kínából igyekezett haza Velencébe. Miután közel húsz évet töltött el Kubla kán udvarában, Marco tizennégy hajóval és több, mint hatszáz fős kísérettel indult el – ám mire másfél évvel később hazaérkezett, csupán egy hajója maradt, és mindössze tizennyolc utas élte túl a hányattatásokat. Habár Polo az út minden részletéről beszámol emlékirataiban, semmit nem ír arról, hogy mi történt az elpusztultakkal.
Nate egy trópusi szigeten régi barátai, Harry Flynn és Chloe társaságában mászik bele abba, amibe nem kellene: betörnek egy isztambuli múzeumba megtalálni Kubla kán ereklyéjét, egy rituális, tibeti tőrt, a Purbut, mely minden bizonnyal segíteni fog annak kiderítésében, hogy mi történt Marcoékkal, illetve – nem mellékes! – a kincsekkel gazdagon megrakott hajókkal. A képbe belekerül majd a Cintamani kő, illetve Shambala, azaz Shangri-la városa is… Mivel az ilyen dolgoktól soha nem tudok nyugodni, utánanéztem, hogy mit lehet tudni a két utóbbiról a világháló szerint; nos, a buddhista és hinduista mitológiában egyaránt jelenlévő Cintamani kő egyféle kívánságkő, mellyel bármilyen kincset, ételt, ruhát meg lehet szerezni, és bármilyen kórságot, betegséget, szenvedést távol lehet tartani. Olyasmi, mint Aladdin lámpása, minden nagyra törő uralkodó vágya. Shambala pedig a szintén azonos kultúrkörön belül az „égi város”, egy mitikus hely, ahol az emberek majdnem halhatatlanok, mert nagyon sokáig élnek vidámságban és örömben, szenvedés és boldogtalanság nélkül. A nácik is keresték anno ezt a helyet, tehát a játékban elmondott sztori ezen a ponton is keresztezi a valóságot – nálam ez a tényező mindig borzasztóan fontos, és nagyon szoktam örülni, ha erre is odafigyelnek a fejlesztők. (Magyarán: még tanulhatsz is a game-ből.)Hogy a sztori még izgisebb aspektusairól is elhintsek valamit, Chloe mellett egy másik hölgy is tiszteletét teszi a játékban, így hát afféle szerelmi háromszögnek lehetünk majd szem- és fültanúi. (Pontosabban négyszögnek, ha felteszem a kérdést: milyen lotyókkal csalsz meg, te szemét?! :D) A rosszfiúk nagyrészt angol és orosz nemzetiségűek, utóbbiak természetesen kiváló, akcentussal beszélt angollal; a csak tibetiül tudókat pedig még nem is feliratozták, tehát Nate-tel együtt mi sem értjük, hogy miről gagyognak. Gyakorta hősünkkel együtt egyszerre két-három szereplő van a képernyőn, viszont soha nincs lehetőség arra, hogy egy barátunk beugorjon mellénk multizni, ami valahol érthető is, ezen karakterek sztoriba ágyazott szerepét tekintve. Természetesen mindenki nagyon szép, nagyon csinos, nagyon jól néz ki – erre szoktam azt mondani, hogy könnyű annak, akit számítógéppel terveznek –, ám küllemben sem tudja senki felülszárnyalni…

… Nate-et! Főszerkesztőnk engedélyével eme különleges férfiúnak, a hímnemű videojáték-szereplők Alfájának és Omegájának, kvintesszenciájának külön bekezdést szánok. Aki ezt elolvasna most netalántán felugrott a plafonra, hogy az úr szemrevaló fenekéről fogok egy novellát rögtönözni, azzal komoly arccal közölhetem: téved, egyébként sem szokott érdekelni egy olyan segg sem, amihez valahol egy férfi tartozik. Az más sokkal inkább, amikor egy, szinte a végletekig kidolgozott személyiséggel bíró szereplővel hoz össze a sors, és ebben komoly súllyal esik latba az őt megszólaltató színész is. A nevét az első rész óta megjegyeztük: Nolan North, és hallhattuk az új Prince of Persiában a Herceg hangjaként is. Egész egyszerűen fantasztikusan árnyalja a hányattatásai során hősünk által átélt eseményeket, megnyilatkozásait, de ennél fontosabb, hogy Nate-et – és végül is az összes szereplőt – nézve olyan érzésünk van, mintha filmet látnánk. Nem fogok adatokat összehordani arról, hogy vajon hány ezer poligonból készítették, és hány animációja van, de a mozgásai és arckifejezései tökéletesen autentikusak; érzelmei kiválóan leolvashatóak a vonásairól, egyszer a lelkesültség tüze lángol a szemeiben, máskor fásultan néz maga elé. Utóbbi persze az átvezető jelenetekre igaz, mely így volt már az első részben is. Nem tudnám megmondani, hogy most, két évvel később hány fokkal emelték a srácok magasabbra a lécet, mert ez a filmszerűség már ott is jelen volt, egyezzünk meg abban, hogy azért sikerült fokozni a már alig fokozhatót. Ami a mozgásokat illeti, az alapokat tekintve nem történt nagy változás: a kissé görnyedt egy helyben álló figurán túl a szokásos kúszás, mászás, ugrálás kis és nagyobb távolságokra, rudakra, lengedezés, majd ugrás kötéllel, falon futás, bújás fedezék mögé, mászás létrán. (Utóbbival kapcsolatban egy zárójeles megjegyzés: Nate miért nem mászik fel egy létrán automatikusan, mint a sírrabló hölgy, ehelyett miért kell minden egyes alkalommal az ugrás gombot nyomkodni?) Persze van itt azért újítás is, mint pld. a lövöldözés mászás közben, függeszkedés rudakon, illetve az osonkodó mozdulatok, mely utóbbiakat majd a harcra térvén fogok részletesen kifejteni. Nate a társával is együttműködik: bakot tartva segít neki felmászni a magasabb helyekre, kötelet dobálnak egymásnak, vagy együttes erővel nyitják ki a kapukat. Ezekre a részekre a Háromszög gomb jelének feltűnése figyelmeztet. Hősünk minden akciója egyetlen gombhoz kötött, semmi sincs túlbonyolítva. És hogy azért ne tagadjam meg önmagam: rosszul gondoltam korábban, hogy csak az első részben megismert, szutykos (bár milyen legyen a dzsungelben?) farmer + póló gúnyát viseli, mert többször is átöltözik – az eredmény pedig minden női igényt kielégít, sokszor nem odaillő gondolatokat generálva, virtuális figura ide vagy oda. :)(Ezt a részt már kedvenc zenecsatornám, az MTV Hits! által muzikálisan aláfestve írom, melyre több, mint két évet vártam. Sing Hallelujah!)
Helyszínként túlnyomórészt Nepál és Tibet autentikus, minden apró részletében kidolgozott városai, illetve települései, hófödte hegyoldalai, jeges barlangrendszerei szolgálnak, továbbá egy rövid, trópusi dzsungeltúrát is teszünk majd Borneón, de megtekintjük Isztambul egy részét is. Ezektől a helyszínektől már puszta olvasásukkor engem le szokott verni a víz, pedig itt ugye a látvány olyan szintjéről beszélünk, mely szintén a filmszerűség határát súrolja. Ahogy az első résznél a dzsungeles környezetben olyan érzésünk volt, hogy minden fűszál és levél külön-külön van kidolgozva, most úgy tűnik, hogy ha teszem azt Katmanduban mászkálnánk az utcán, vagy betérnénk egy buddhista templomba, ugyanazt látnánk, mint a játékban. Igaz ez a romos állapotban levő és az élettől hemzsegő lokációkra egyaránt. Katmandura az előbbi jellemző, ezt láthattátok a demóban is: felszaggatott úttest, nagy pocsolyákban álló víz és sár, az utcán heverő, mindennapos használati tárgyak, összetört autók, rozsdás bicikli, sőt kulik; míg a békés kis tibeti faluban mászkáló, munkájukat végző (pld. fát hasogató) helyiek, a Nate után leselkedő, nevetgélő gyerekek, jakok és csirkék az utcán, a kiteregetett ruhák vetette árnyak, a szemünkbe tűző nap, kék ég, a háttérben magasodó, óriási hegyek… Szinte érezzük, hogy harapni lehetne a friss levegőt. A műfajra jellemző helyszínek, nevezetesen a nagy templomok, föld alatti járatok és sírok, jeges barlangrendszerbe ágyazott, mechanizmusok által mozgatott szoborkolosszusok is letaglózó hatással bírnak ránk. Példának okáért a katmandui templomban, mellyel kapcsolatban Nate megjegyzi, hogy még mindig használatban van, a hívők otthagyott papucsait is szemrevételezhetjük. Hősünk különben az ezekben található, gigantikus szobrokat is megmássza, ha kell, a kötelező, izgi zuhanásokból sem tanulva.

A játék egyik legnagyobb erősségét a sima platformjellegű előrehaladásba fűzött jelenetek adják, melyeket olykor nem csupán nézni kell… Előfordul, hogy a minket üldöző terepjáró elől menekülünk, miközben a kamera Nate elé fordul, úgyhogy nem csak őt, hanem a mögötte száguldó járművet is látjuk; még érdekesebb, hogy közben hátrafelé kell lőnünk! Máskor tank vagy helikopter elől menekülünk, jeti ellen küzdünk ütemes gombnyomkodással, berobbantott fal mellől ugrunk el, leszakadó épület- vagy szoborelemről zuhanva keresünk biztos fogást, sebesült társunkat cipelve fél kézzel lövünk, vagy ott van az egyik, korábbi trailerből ismert vonaton száguldás jelenete – amely különben ugyanaz, mint a Tomb Raider IV-es vonatozás, tíz évvel felújítva –, állkiakasztó látványvilággal körítve. Ezek, a tulajdonképpeni átvezető jelenetek, valamint a sima előrehaladás olyan folyamatosan következnek egymás után, hogy néha arra eszmélünk fel, Nate megállt és arra vár, hogy nyúljunk a kontroller után. Nos, én ilyet még nemigen láttam videojátékban, és az első részből sem emlékszem ilyen szintű, átmenetek nélküli prezentációra. Briliáns!HÁBORÚBAN ÉS BÉKÉBEN

Nos, amely már az első részt is határozottan elkülönítette a műfaj egyéb, ismert sorozataitól, az akció olykor brutális mennyisége! Ebben az Among Thieves sem szenved hiányt, nekem olykor egy kicsit túl sok is volt a háborúból, amit Nate és a fő ellenlábasa, Lazarevic által bérelt, komoly tankokkal, helikopterekkel és egy egész járműparkot kitevő terepjárókkal felszerelt hadsereg – lefegyverzésükhöz ENSZ béketárgyalások sorozatára lenne szükség – vív egymás ellen visszatérő rendszerességgel. Azért persze álltam a sarat becsülettel, elvégre az első epizódot kétszer vittem végig, szóval nem ma kezdtem az ipart.

A harc terén érdekes újításokkal találkozunk! Az alap fegyveres tűzpárbaj ugyan maradt: továbbra is csak két fegyó lehet nálunk, valamint maximum négy gránát. A hagyományos alaptípusok is maradtak: pisztolyok, géppuskák, sörétes puskák, egy-két új altípussal kiegészülve. Ezeket, valamint a beléjük adagolandó muníciót továbbra is a Háromszöggel vesszük fel, amivel semmi gond nincs – egyedül a szűk helyen vívott ökölharcnál zavar be, ahol a bemosandó ütéstípusnak megfelelően kell nyomkodnunk a Háromszöget és a Négyszöget, és a gyakran felvillanó gomb képe sokszor összezavar. De ezzel a jelenséggel ritkán találkozunk. Az ökölharc amúgy fantasztikusan jól sikerült, jóval látványosabb, mint korábban! A sima egyeneseket a Négyzettel visszük be, viszont ha elkap az ellenfelünk, a Háromszöggel szabadítjuk ki magunkat, melyre különböző animációi vannak Nate-nek (pld. elhajol, vagy elkapja a másik karját), és ezek a sima pofonokkal egybefűzve elképesztően jól néznek ki! Ha egy magas helyen, teszem azt erkélyen vagy háztetőn csépelik egymást, hősünk simán lehajítja a szerencsétlen flótást, ha van valamilyen kerítésszerűség az erkély szélén, akkor átdobja felette, de ugyanez igaz a vonat vagy száguldó terepjáró tetején folyó ökölharcra. Vagyis oda kell figyelnünk, mikor melyik gombot nyomjuk, nem lehet összevissza csinálni, főleg a nehezebb opponenseknél. Egy-egy ilyen sikeres sorozat után tényleg csak ültem és réveteg mosollyal bámultam magam elé, annyira tetszettek ezek a szekvenciák! A harmadik, és igen fontos harctípus nem más, mint a lopakodás. Nos igen, Nate most már ilyet is tud, habár ne számítsatok Metal Gear Solid-i, avagy Splinter Cell-i magasságokra – ami részemről nem is gond, nem szeretem túl hosszan cifrázni a harcot, megyek és lövök, azt’ annyi. Vagyis egy könnyedebb feature-ről beszélünk: a fedezékek mögött bujkálva, egyiktől a másikig haladva az ártalmatlanná teendő őr mögé osonunk, és egyetlen gomb megnyomásával kifektetjük. Nate mozgás animációja az ilyen részeknél a lopakodás testtartásának megfelelő, futni nemigen hajlandó, viszont egyfolytában lassan és lehajolva oson. Nem nehezek ezek a részek, mert ha egyik-másik őr észrevesz, sima ökölharccal is elintézhető anélkül, hogy riadóztatná a többieket. Mégis változatosabbá teszi az akciót, amennyiben az még egyáltalán lehetséges.

Amikor nem harcolunk vagy átlagon felüli dolgokat csinálunk, akkor kúszunk, mászunk, ugrálunk. (Érdekes módon a Nate kíséretében aktuálisan tartózkodó hölgyek és urak is képesek a híró által bemutatott, nyaktörő mutatványok nagy részére, azaz potenciálisan mindenkiben ott rejtezik Indy és Lara.) Remek tulajdonsága a játéknak, hogy sokszor nem tűnik elsőre a szemünkbe – írd és mondd: a kamera nem fordul rögtön rá! –, merre kéne továbbugrani, habár a mászásra szolgáló kapaszkodók általában eltérő színükkel kiemelkednek a környezetükből. Amennyiben valaki végzetesen elakadna, a tipprendszer bekapcsolható, mely igen hamar a segítségünkre siet – a Naughty Dog mindenre és mindenkire gondolt. Szóval a dolgok ezen oldalának nehézségi szintjével elégedett voltam.A rejtvényekkel már kevésbé… Az első részhez hasonlóan most sem lesznek túlságosan igénybe véve agytekervényeink, mivel csupán egyszerű, szobrok vagy azok részeinek forgatásából álló fejtörőket sikerült applikálni, és ezek is csupán egy helyiségre korlátozódnak. Újítás, hogy Nate útinaplója most bármikor felüthető és lapozgatható a Select megnyomásával. Ugyan a rejtvények megoldásához nagyon ritkán van rá szükség, igen jól néz ki (habár az én tévémen alig olvasható, de ebben az esetben a hiba bizonyára a készülékben van.) Tehát több és az útinaplót jobban igénybe vevő rejtvény nem ártott volna… Keresendő kincs viszont van dögivel! Összesen száz ereklye vár felderítésre, a Drake’s Fortune-ben levő hatvannal szemben. Ezek közül egyeseket könnyebben, másokat némi erőfeszítéssel, Tomb Raider-szerű titkos helyekre bemászva szedhetünk fel. Amennyiben célunk a kincsek minél nagyobb számban történő fellelése – a trófearibancok értelemszerűen nem tudják ezt megkerülni –, a játékidőnek legalább két-három órával történő növekedésére számíthatunk. A szavatosság különben átlag tizenöt óra, ha nem rohansz ész nélkül, de ez több is lehet, ha sokat nézegeted a textúrákat, mint általában én.

Nincs már sok hátra, tartson ki az, aki eddig eljutott eme rövidke írás olvasásában… A látványvilágról már eleget zengedeztem feljebb, több jót nemigen tudnék hozzátenni; ha mindenképpen fogást akarok keresni rajta, megemlíthetem, hogy egyetlen helyen tapasztaltam némi ricegést, de ez bőven belefér. Az audio oldalba viszont csak bokáig gázoltam bele, szóval most másszunk bele térdig. Az első részhez mellékelt, „így készült” filmekből – ilyenek amúgy most sajna nincsenek, legalábbis a tesztkorongon nem találtam őket – tudjuk, hogy a karakterek hangját adó színészek a motion capture miatt el is játszanak minden jelenetet, ennek köszönhető a minden igényt kielégítő, olykor felül is múló szinkron, mely nemcsak Nolan North, hanem az összes szereplő esetében igaz. A dialógusok is magas színvonalúak, jópofák, amikor arra szükség van. Mindez briliáns zenei betétekbe van ágyazva, melyek rögzítéséhez régi, népi hangszereket is igénybe vettek. Túlnyomórészt távol-keleti futamokat hallunk, de most sem hiányoznak az erőteljesebb, nagyzenekari ópuszok, melyek az akciódús, harcolós részeket hivatottak aláfesteni, mi több, a félelmetes, baljóslatú helyszíneken is a hangulatnak megfelelő, krimikbe illő betétek csendülnek fel. Ebből a szempontból sem nagyon kívánhatnánk többet, ki merem jelenteni, hogy egy film jellemzőivel vetekszik az Among Thieves muzikalitása.Ennek a tesztnek a célja elsősorban a játék szingli módozatának kiértékelése, úgyhogy nem másznék bele részleteiben a többjátékos szegmensbe. Egyrészt írtam már erről egy cikket a júniusi zárt béta alapján, másrészt az időmbe nem fért bele a multi megtekintése – terveink szerint készítünk erről egy külön beszámolót a későbbiekben. Most dióhéjban annyit, hogy az egymás elleni móduszban csapatban és egyénileg is egymásnak eshetünk Deathmatch, Capture the Flag és King of the Hill módokban, a kooperatív mókában pedig ketten vagy hárman összefogva három küldetést teljesíthetünk a főjátékban látott és begyakorolt, egymást segítő mechanizmusokkal. Szerintem az utóbbiak nagyon jópofák, mindenki próbálja ki őket, aki tudja!

Részünkről, Uncharted-fanok részéről régóta nem kérdés, hogy lehetőleg a megjelenés napján a magunkévá tesszük az új felvonást, lehetőleg különleges kiadásban. Így hát búcsúbeszédemben csak azt tanácsolom, hogy amely gamernek még nincs PS3-a a magától értetődő módon beszerzett, az Év Játéka címre komolyan esélyes anyaghoz, az sürgősen vegyen egyet magának. Vagy kölcsönözzön. Netán lopjon… Jó szórakozást mindenkinek, a trófeavadászoknak kitartást és örömteli szenvedéseket a Hard és Crushing módokhoz, valamennyiünknek minél több újrajátszást a harmadik részig, a Crystal Dynamics-nak pedig nemkülönben tudást, időt és kitartást, hogy ezt esetleg felülszárnyalják a már hegesztés alatt álló kilencedik Tomb Raiderben – a Naughty Dog magasra tette a lécet, új standardokat állított fel, momentán kétségkívül ők a műfaj császárai, köszönet, hozsánna és riszpekt!

(A játékot természetesen az anyacégtől, a Sony-tól kaptuk tesztelésre, a speckó PS3 debug géppel egyetemben. Köszönjük! A game mindhárom szoftverdealerünknél megvásárolható - bár lehet, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel épp hiánycikk lesz... úgyhogy rendeld meg még ma, ha a teszt felkeltette az érdeklődésed. Ne felejtsd el bemondani a boltoknak, hogy PSC olvasó vagy!)