PlayStation.Community

2019.09.25. 11:35 Cool-Túra
6 hozzászólás
Szerző: VictorVance
Értékeld a cikket!
Nem Rambónak való vidék.

Szerény véleményem szerint, ha az emberfia kritikát ír egy új Rambo-filmről, vagy akármelyik másik kultikus, nagy és több évtizedes múltú frencsájz következő darabjáról, akkor szinte már elengedhetetlen, hogy bevezetésként (főleg, ha az illető viszonylag benne van már a korban) elmesélje, hogy ő maga hogyan és miként találkozott először az adott szériával és karakterrel, melyik epizód volt az, amit elsőként látott a sorozatból, milyen szívmelengető emlékeket őriz ezekről a klasszikusokról, mit gondol róluk, vagy, hogy úgy en bloc milyen hatással voltak rá ezek a filmek.
És ha valamiről, akkor a Rambo-szériáról aztán bőven tudnak regélni a régi motorosok: külföldről becsempészett, hangalámondásos videokazetták (a ’80-as évek kommunista rendszerében ugyanis kicsit furcsán vette volna ki magát, hogy a szovjet uralom közben Rambo tucatjával aprítja a ruszkikat a magyar mozikban), a lakótelepek gyermekközösségeiben terjedő mesék a filmről (hiszen mindig volt legalább egy olyan ember ezekben a társaságokban, aki látta, a többiek pedig valósággal bálványozták miatta), amelyek aztán a szájról-szájra terjedő sztorizgatások miatt annyira kiszíneződtek, hogy a végén majdhogynem semmi közük nem volt már az eredeti történethez – nem mintha ez annyira bezavart volna, hiszen a legtöbben akkor még meg sem nézhették.
Műanyag puskákkal, pisztolyokkal, gumikéssel, homlokra kötött konyharuhával rambózás a játszótéren, vagy a rendszerváltás utáni nosztalgiázások a nyugati popkultúra betöréséről, a videotékák tömkelegéről, amikor az ember minden egyes nap remegve ment be az üzletbe, remélve, hogy most ott lesz az a bizonyos biléta valamelyik Rambo-kazettatok alatt – és így tovább, és így tovább.
Nos, egy kicsit ki kell ábrándítanom mindenkit, mivel egyrészt én már bőven a hangalámondásos VHS-korszak után születtem, másrészt gyerekkoromban, amikor olyan 6-7 éves fejjel először láttam az Első vért, őszintén szólva annyira nem jött át, és olyan borzalmasan untam, hogy a film feléig sem jutottam el, és végül inkább ki is kapcsoltam a fenébe.

Pedig már akkoriban szenvedélyesen faltam az akciófilmeket és Sylvester Stallone-nak, gyerekkorom vitathatatlanul legnagyobb hősének az életművét, de ennek ellenére John Rambo abszolút nem került a kedvencek közé.
Egyáltalán nem értettem, hogy mitől olyan nagy szám ez a karakter (pedig általános suliban bőven áradoztak róla, minden sokadik televíziós ismétlés után), és végeredményben arra jutottam, hogy minek nekem ez a mélabús vietnámi veterán, amikor a másik kazettán Arnold Schwarzenegger teljes menetfelszerelésben, szétvazelinezett felsőtesttel gyalulja le egy kisebb banánköztársaság teljes populációját a Kommandóban. És vele, illetve a ’80-as évek többi akcióikonjával összemérve Rambo, kortársaival ellentétben egyáltalán nem tűnt menőnek – egyébként én egy másik Stallone-klasszikussal, a Túl a csúcsonnal is hasonlóan voltam, annyi különbséggel, hogy ott annyira sajnáltam Sly karakterét és az egész alapszituációt, hogy egyszerűen nem bírtam tovább nézni.
A Rambóval kapcsolatos véleményem tinédzser korban, nagyjából 12 évesen változott meg, amikor elkezdtem érdeklődni a vietnámi háború témája iránt, az akkoriban nagyot hasító Shellshock: Nam ’67 című videojáték miatt (ami egyébként még címlapot is kapott az 576 Konzolban), így ennek apropóján ki is lett kölcsönözve többek közt a Rambo II is DVD-n, amely egy kicsit felnőttebb, érettebb fejjel már kifejezetten szórakoztató élménynek bizonyult.

Utána beszereztem az első részt, amit óriási meglepődés követett: ugyanis az Első vér cseppet sem volt az a fékevesztett akciófilm, mint amit vártam (azzal együtt, hogy nyilván a történet alapjaival azért tisztában voltam), és akkor még finoman fogalmaztam.
Stallone magányosan, kabátját a hidegtől szorosan összehúzva sétál az úttest szélén, céltalanul kóborol, majd rendőrökkel és nyomkereső kutyákkal a sarkában menekül, a katonai kiképzésen és a harctéren szerzett tapasztalatait felhasználva küzd a túlélésért, egy sötét barlangban kuporog a pattogó tábortűz lángjai mellett, és egykori ezredesével beszélgetve értjük meg mi is, hogy a barátai már mind odavesztek a háborúban, és csak ő maradt az elit csapatból (ez a jelenet véleményem szerint sokkal hatásosabb, szívbe markolóbb és könnyfakasztóbb, mint az ominózus finálé, azzal a halhatatlan monológgal), végül fegyvert ragadva ámokfutást rendez a csendes kisvárosban – és mindeközben sokkal, de sokkal sebezhetőbb és emberibb, mint bármelyik folytatásban, bármikor.
Ezek után joggal tettem szét a karjaimat, és kérdeztem magamtól, hogy ez meg mi a jó büdös fene? No nem azért, mert átverve éreztem magam, vagy ilyesmi, nem, pont ellenkezőleg: baromira tetszett! Azóta is leginkább az első felvonás Rambójával tudok azonosulni, és nekem mindmáig ezt jelenti a karakter: az összezavarodott, traumákkal teli veteránt, aki elkeseredetten harcol magáért a jéghideg erdő mamutfenyői között, nem pedig a bármikor előhúzható egyszemélyes hadsereget, Amerika kiscserkészét, aki a Reagan-kormány propaganda-ikonjaként lövi és robbantja szét az USA ellenségeit, és oldja meg a nemzet külpolitikájának kényes problémáit, a republikánus eszméket és a csillagos-sávos lobogó nagyszerűségét hirdetve.
Bár a második és a harmadik rész is abszolút szórakoztató és zseniálisan bájos nagy költségvetésű B-film, kicsit el is vették az Első vér jelentőségét, hiszen az a bizonyos Rambo-kultusz is főleg ezen a két folytatáson alapul, amelyekre sokszor hivatkoznak agyatlan, primitív akciófilmekként (nem, nem teljesen azok).
Ebből a szempontból is érdekes megvizsgálni a karaktert, azaz összehasonlítani az első epizód poszt-traumatikus stresszben szenvedő veteránját a Rambo II és a Rambo III akcióhősével: az egy dolog, hogy az első film Rambója valószínűleg soha a büdös életben nem ment volna vissza rendet tenni Vietnámba, hát még nem gyilkolta volna oly’ működő hatékonysággal a szovjeteket az afgánok földjén. A 2008-as nagy visszatérésnek és egyben utolsó bevetésnek beharangozott John Rambóban Stallone nagyon jól tette, hogy nem valamelyik „népszerűbb” és „divatosabb” harcteret (pl. Afganisztán vagy Irak) tette meg a film helyszínéül, hanem egy kevésbé ismert, de annál hosszabb és brutálisabb konfliktust. A zseniálisan lendületes, véres és zsigeri negyedik rész visszahozta az élvonalba Rambo karakterét, aki ott sokkal inkább emlékeztetett az első felvonás kiábrándult, hazátlan, magányos katonájára, mint a nagy amerikai propaganda-ikonra. Stallone idősebb korára egyértelműen visszavett egojából és csőlátásából, mintha egy sokkal bölcsebb, megfontoltabb, alázatosabb ember vált volna belőle – és ez az azóta készült filmjeinek a nagy részén meg is látszik.
Pontosan tudta, mi kell egy Rambo-filmbe, tudta, hogy mit vár a közönség, a végeredmény pedig egy energikus, ultra-erőszakos csörte lett, minden idők talán legbrutálisabb mozija, amelynek meglepő módon még egy kis agya is van, nem utolsó sorban gyönyörűen lezárult benne a karakter 26 éves múltja.

Azonban 2008 óta sok víz lefolyt a Dunán, és mint az tudott, végül bebizonyosodott, hogy Rambo története mégsem ért véget. 11 évvel később megérkezett a most már tényleg utolsónak kikiáltott epizód (ami egyébként Stallone ködös nyilatkozatai szerint még így sem biztos, hogy az utolsó lesz), a Rambo V: Utolsó vér – joggal felmerül a kérdés, hogy vajon szükség volt-e erre.
Sajnos tény, hogy Stallone valóban zseniális visszatérése ellenére hamar kiderült, hogy az egykori akciósztárok második aranykorában nincsen túl sok kraft (A feláldozhatók 3-ban már nagyon látszottak a fáradás jelei, a Creed-filmek viszont nagyon nagyot mentek, de ezen kívül mind Sly, mind pedig Schwarzenegger B vagy rosszabb esetben Zs-kategóriás szemetekben tébláboltak), a másik fontos kérdés, hogy vajon a Rambo V mit tud még érdemben hozzátenni a gyönyörűen lezárt negyedik részhez. Többször leírtam már, hogy Stallone-ban azt becsülöm a legjobban, hogy mindig lelkesedéssel és nagy lendülettel csinálja a filmeket, és még ha gyengébb is lesz a végeredményen, egyszerűen érezni rajta, hogy ő szívét-lelkét beletette.
Az Instagramra feltöltött edzés-videóit, gyúrós klipjeit (lehet, hogy már benne van a korban, de most komolyan, csinálja utána ezt valaki), valamint a filmről tett nyilatkozatait látva és hallva joggal hittük azt, hogy most tényleg valami nagy és komoly dolog van készülőben. És valóban, a Rambo V-ben megvannak a lehetőséget egy szikár, nyers, brutális és vérmocskos, kemény bűnös élvezethez. A háborút elengedni képtelen ex-katona, aki hiába tért haza, a háború oda is követi, a naturalisztikus akciójelenetekhez tökéletesen illő Mexikó kegyetlen, könyörtelen világa, az emberi életet semmibe vevő drogkartellek témakörével tálcán kínálja az odabaszós Rambo-filmet, a karakter abszolút hattyúdalát, valami olyasmit, mint amilyen a Logan is volt.

Tulajdonképpen az embernek nincsenek nagy elvárásai egy Rambo-filmmel kapcsolatban: legyen mocskos, brutális, véres, Stallone gyilkolja benne a népet, tegyen róla, hogy ne fenyegesse egyhamar a túlnépesedés Mexikót, nézzen csúnyán, puffogtasson el egy-két idézhető egysorost, legyen némi dráma és lelkizés (csak épp annyi, amennyi kell), plusz talán kerüljön elő egy-két képkocka erejéig a karakter múltja, ha már arról volt szó, hogy az ötödik epizóddal végleg bezárul a kör.
Ehhez képest a Rambo V, az egyébként ütős kezdés után (ami megidézi egy kicsit az Első vért) kifejezetten öreges és lomha tempót vesz fel. Kedvenc vietnámi veteránunk egyik helyről megy a másikra, keresi fogadott lányát, aki emberkereskedők fogságába esett, miközben néha-néha (azaz konkrétan egyszer) bevillannak a régi szép idők, flashbackek helyett korabeli híradós adások és háborús dokumentumfilmek bevágásával (komolyan, ennyire nem volt pénz?), de a cselekmény és maga a nyomozgatás is annyira érdektelen, ötlettelen időhúzás, hogy az ember nem bírja ki, hogy ne nézzen rá öt percenként az órájára (a nagyjából száz perces játékidő így eszméletlen hosszúnak tűnik).
A ráérős és komótos mesélés (jobban mondva annak végtelenül unalmas formája) egyszerűen nem tud annyira vonzó lenni, hogy lendületesen vigyen minket előre a sztori sodrása, ami az amúgy ritka őszinte, megható és kétségkívül érzelmes pillanatokat is agyoncsapja – aki tehát egy negyedik részhez hasonló maximális fordulatszámon pörgő, gyors és tömör akciófilmet vár, elejétől a végéig naturalisztikus akciójelenetekkel megpakolva, az hatalmasat fog csalódni.
A produkció alapjában véve is erősen identitászavaros: néha Elrabolva, néha Sicario, máskor Nem vénnek való vidék, csak közben sokszor elfelejt Rambo- és akciófilm lenni. Szegény mexikóiak is túl későn ébrednek rá, hogy rossz emberrel próbáltak kicseszni, és mire a kínosan hosszú másfél óra után végre elszabadul a pokol, és megkezdődik az egyébként öt-tíz percnél nem hosszabb (!) darálás, addigra már úgyis megette a fene az egészet.
Igen, jól olvastátok: a végső leszámolás, amelyben Rambo válogatott módszerekkel, gépfegyverrel, puskával, lefűrészelt csövű shotgunnal, íjjal, késsel, bozótvágóval, halálos csapdákkal mészárolja szanaszét a farmját megrohamozó kartelltagokkal, a film voltaképpeni egyetlen egy akciójelenete, amire rettenetesen sokat kell várni, és mivel az addigi út borzalmasan dünnyögős, nincs meg az az elemi erejű katarzis, ami alapesetben indokolt lenne. Bár legalább kellően brutális: ezerrel megy a fék nélküli kaszálás, folyik, ömlik, fröcsög össze-vissza a vér, szerencsétlen latinók robbannak, szakadnak, karjukat, lábukat, fejüket vesztik, a falra kenődő agydarabkák és belső szervek vérmocskos, már-már túlságosan perverz zivatarában érezhetjük igazán, hogy tényleg egy Rambo-filmet nézünk – kár, hogy ez az előzmények fényében olyan, mint halottnak a csók.
Sőt, azok a kijelentések, hogy sikerült felülmúlni a negyedik rész ominózus gépágyús darálását, csupán jól hangzó marketingszövegek, de a valósághoz vajmi kevés közük van. És személy szerint nekem ez a legdurvább, hogy ezt is megéltem: egy Rambo-film, kis híján akciójelenet nélkül.

Emlékszem, még a múlt évtizedben, mikor Stallone, színészi karrierje mélypontján eldöntötte, hogy alapjaitól építi fel újra magát, nyakába veszi az egész világot, és megcsinálja a Rocky Balboat és a John Rambot, mennyi kétkedő és mennyi gúnyolódó sorakozott fel az ellentáborban, abban a biztos hitben, hogy az akkorra már a hatvanas éveiben járó egykori akciósztár majd szépen hülyét csinál magából, és nevetségessé teszi majd azt a két legendás karaktert, akiknek gyakorlatilag a karrierjét köszönheti. És ha még ezeknek a nagy része is csupán túltolt rinya volt, valljuk be, kevesen számítottak arra, hogy Stallone képes még valami érdemlegeset letenni az asztalra, amivel visszatérhet az élvonalba.
Aztán végül lássanak csodát, az összes fenntartás és kétely ellenére összejött neki. Nem csak azt mutatta meg, hogy van még mit mesélnie kedvenc figuráiról, de azt is, hogy korától függetlenül még mindig simán bírja az iramot. A néző tényleg nem tehetett mást, minimum megemelte a kalapját az öregfiú előtt – és őszintén szólva az lett volna a legjobb, ha Sly ennél tovább már nem megy, különösen ami Rambót illeti. Mert ha valami, akkor azt tudni kell róla, hogy attól függetlenül, hogy Sly szívvel-élekkel igyekszik odatenni, amit csak odalehet, egyszerűen nem tudja, hogy mikor kell abbahagyni.
Akármennyire fáj ezt leírni, de még elhivatott rajongóként, aki a legeslegutolsó szalmaszálba is fogcsikorgatva kapaszkodott, még ezek mellett is képtelen vagyok nem megtenni: Stallone megöregedett. Úgy értem, tényleg: fizikailag, szellemileg, lelkileg, mindenhogyan. Kicseszettül megöregedett.

Mert amíg a negyedik epizódban nem egy hatvan éves embert láttál, hanem egy energikus, odaverős akcióikont, és egy csupaszív, alázatos Stallone-t, addig a Rambo V-ben már egy melankolikus, öreges tempójú karaktert és színészt látsz – ami még nem lenne baj, ha utóbbi nem akarná úton-útfélen azt bizonygatni, hogy egy életerős izomhegy erejével bír. Érdekes, hogy az előbb említett negatív felhangú jóslatok és látatlan kétkedések így 11 esztendővel később bizonyosodtak be.
De mint mondtam, alapjában véve nincs ezzel probléma, a Creed-filmek remekül elvoltak ezzel a témával, és többek közt ezért is működtek. Viszont egy Rambótól rövidre vágott játékidőt, feszes tempót, durva akciójeleneteket, kemény, maszkulin csihi-puhikat akarok, kellően adagolt drámával és mozivászonról áradó tömény és orrfacsaró tesztoszteron-szaggal. Így utólag visszatekintve teljesen nyilvánvaló, hogy ezt nem egy 73 éves, szebb napokat is látott akcióikontól fogom megkapni – bármennyire is lelkesen reménykedtem ennek ellenkezőjében.

Szó, ami szó: ez a film már nagyon nem kellett volna. Legalábbis nem így…
Olvasói vélemények
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
6. Richard  PlayStation.Community tag
2019.09.26. 12:22:01
LV5
Szerintem nem volt rossz. Nem fogom újra nézni (ha csak nem elkapom majd egyszer a tévébe), nem voltak agyamba égő képsorai, de Stallone cool volt, én bírtam.
5. Noob  PlayStation.Community tag
2019.09.25. 21:08:07
LV6
Nekem tetszett. Még az sem volt, ami a tesztben olvasható, hogy ránéztem az órára, mint a Hobbs&Shaw alatt. Nem volt unalmas. Inkább az róható fel, hogy nem eredeti, innen-onnan ollózták össze. Talán azért, mert Stallone eleve más sztorit akart, aztán mégis ezt kellett megcsinálnia.
Én mindig igazat mondtam, akkor is, ha hazudtam.
4. VictorVance  Szerkesztő
2019.09.25. 14:25:02
LV18
Válasz 3. martin üzenetére:
Részben igen. De ha meglennének a filmben azok a dolgok, amiket hiányolok, akkor ebben a formában is tudna működni a karakter és Sly is.
Örülünk?
3. martin  Főszerkesztő
2019.09.25. 14:23:01
LV27
Válasz 2. VictorVance üzenetére:
Mégis mintha itt-ott az ő kompetencia-vesztésére lenne kihegyezve a kritika.
Ezt most kimondtam, vagy csak gondoltam?
2. VictorVance  Szerkesztő
2019.09.25. 14:20:52
LV18
Válasz 1. martin üzenetére:
Nem az öregséggel van a baj, hanem, hogy a narratíva érdektelen, semmilyen, unalmas, nincsenek benne igazán nagy és ütős pillanatok, emellett érződik rajta, hogy az egész a végső leszámolásra van kihegyezve, de azt pár perc alatt gyorsan lezavarják.
Örülünk?
1. martin  Főszerkesztő
2019.09.25. 13:38:15
LV27
Miért baj, ha Stallone öreg és ehhez képest öreges lett a film? Nem értem az okfejtést.
Ezt most kimondtam, vagy csak gondoltam?
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
Door Kickers: Action Squad (PS4, PSN)
2019.12.06. 12:18 PlayStation Network
1 hozzászólás
Szerző: Onimushaman
Szolgálunk és rád rúgjuk az ajtót!
Paper Dolls Original (PS4, PSN)
2019.12.04. 18:36 PlayStation Network
1 hozzászólás
Szerző: Petunia
Rettegés a Csing-dinasztia korából.
Woodle Tree Adventures Deluxe (PS4, PSN)
2019.12.04. 18:26 PlayStation Network
0 hozzászólás
Szerző: B_Renato97
Melyik a legkisebb favicc? A fűrészpor...
TERMINATOR: RESISTANCE (PLAYSTATION 4)
2019.12.02. 14:09 Játékteszt
12 hozzászólás
Szerző: VictorVance
Trashminátor.
Indivisible (PS4, PSN)
2019.12.01. 14:11 PlayStation Network
4 hozzászólás
Szerző: Onimushaman
Kezdünk egy kicsit túl sokan lenni.
Ling: A Road Alone (PS4, PSN)
2019.12.01. 11:29 PlayStation Network
4 hozzászólás
Szerző: MrZ
Magányos délutáni séta.
Rebel Cops (PS4, PSN)
2019.11.30. 12:37 PlayStation Network
3 hozzászólás
Szerző: VictorVance
A szükség törvényt bont.
Aggelos (PS4, PSN)
2019.11.28. 19:56 PlayStation Network
3 hozzászólás
Szerző: ColdHand
Pixelhős a poligonkorban.
PLANTS VS. ZOMBIES: BATTLE FOR NEIGHBORVILLE (PS4)
2019.11.28. 10:37 Játékteszt
5 hozzászólás
Szerző: DaveUnchained
Kissé túlérett, de még mindig finom termés.
The Game Awards 2019 - íme az idei jelölések
2019.11.27. 10:52 Komment
12 hozzászólás
Szerző: MolonLave
Te mely játékokra szavazol?