PlayStation.Community

2019.09.19. 10:07 Játékteszt
5 hozzászólás
Szerző: HTB
Értékeld a cikket!
Martin Looter King.

Szép kihívás egy a Borderlands-hez hasonló stílusteremtő játék folytatásáról tesztet írni. A stílust egyszer már megteremtette, a folytatások pedig maximum finomra hangolták a jól bejáratott játékelemeket és talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha már az elején ellövöm a csattanót: a Borderlands 3 is a már kitaposott úton halad tovább, szóval ha játszottál bármelyik résszel (a Telltale-féle kikacsintás ide nem értendő), akkor gyakorlatilag tudsz mindent; ha Claptraphez hasonló gyermeki örömmel tapsikoltál az elődökkel töltött idő alatt, akkor ezúttal sem fogsz csalódni. Amennyiben gyűlölettel gondolsz vissza a Pandoran (nem a reality szereplős-pornós hölgyön) eltöltött időre, akkor nincs itt semmi látnivaló!
Tíz év sok idő, immáron pedig tíz éve, hogy a Gearbox az akkor tetőző MMO lázat kihasználva ügyesen megtalálta a piaci rést Pandora segítségével (megint csak nem a reality szereplős-pornós hölgy résére kell asszociálni), berobbantva a looter-shooterek fogalmát a köztudatba. Adva van pár választható karakter, némi szerepjátékos-fejlődős alkotóelem és a jó öreg random number generator, utóbbinak köszönhetően pedig csilliónyi fegyver és kétpercenként nyakunkba zúduló felszerelés. Gyors, addiktív játékmenet, 4 fős co-op, elmebeteg humor: nagyot fordult azóta a világ.
A Borderlands 3 időkapszulája azonban egy gondtalanabb időbe csalogat vissza, amikor a túltolt(!!!) polkorrektségre való sértődött mutogatás helyett az emberek képesek voltak felismerni olyan bonyolult és ma már ismeretlennek ható fogalmakat és ideákat, mint a szarkazmus, a cinizmus és az ironikus "leszarom" humor. Megsüvegelendő, hogy a Gearbox ezt 2019-ben ismét bemerte vállalni szembeköpve a mai trendeket és korszellemet. Az alpári humor görbetükröt állít mimóza társadalmunknak, az öncélúságnak ez a szintje már művészet egy olyan világban, ahol annyi minden rossz van, mégis social justice warriorok azon rugóznak, hogy most valójában három, vagy négy nem van összesen. Ráerősít erre a szellemiségre a kismillió popkulturális utalás: egyik kedvencem a Tommy Wiseau... jelenség szerepeltetése, de napestig folytathatnám - nem teszem, hiszen a játék egyik legbűnösebb élvezete ezeket időben elcsípni és felismerni akár egy félmondatból is.
A köpködés első áldozatai a leghaszontalanabb foglalkozások listájának második helyezettjei, az influencerek, akik a jógaoktatókkal osztoznak ezen a dicsőségen (értelemszerűen az első helyen az influencer jógaoktatók szerepelnek). Pandora (...) ártatlanságát ezúttal a véleményvezér Calypso ikrek fenyegetik akciókameráikkal rögzített akcióik kamerázásával. A testvérpáros a közösségi média segítségével toborzott szektájuk, a Children of the Vaulttal együtt szolgáltatják a mozgó (és statikus) célpontokat és pusztán az irritáló ficsúrságuk miatt is golyót érdemelnek a fejükbe. A történet során amúgy felbukkan sok, az eddigi részekből megismert szereplő, de van pár szórakoztató friss hús is; a Borderlands-saga a játék végéhez érve ezúttal szépen kiteljesedik.

Az alapok tehát változatlanok maradtak, akárcsak az Unreal motorra felépített sajátos, képregényekre jellemző mocskos, brutális és egyszerre bizarrul vidám látványvilág. Ugyan maga a motor kezd kopottas lenni, a művészeti stílus kárpótol ezért és az érem másik oldalát vizsgálva, szaggatással is csak nagyon ritkán találkoztam a jó öreg alap PS4-en: kellett hozzá tizenpár ellenfél a képernyőn, valamint non-stop robbanások. Fontos megemlíteni, hogy a pályák hol kisebb, hol nagyobb zónákra vannak osztva, ezek között egy rövidke várakozás és töltési idő, valamint a textúrák ráérős betöltése a "jutalmunk" – talán ez utóbbi, ami picit idegesítő, de idővel hozzászokott a szemem és a játékélményt nem befolyásolta.
Megmaradtak az autós részek is, ezeknek köszönhető a legtöbb üresjárat és a kezelésük is pocsék, ezt simán kukáztam volna, hiába a többféle, fejleszthet járműtípus, inkább voltak bosszantóak ezek a részek. Nem egyszer ragadt be az autóm tereptárgyakba, de olyan is volt, hogy egy ugratás után a levegőben akadt meg terepjáróm, szóval jobban örültem volna, ha kocsikázás helyett szűkítik a térképeket és inkább gyalogosan, trashmobokon átverekedve juthatunk el különféle bandita lakta településre.
Szintúgy középkori megvalósítást kapott a térkép: ugyan lehet tekergetni és zoomolni, egyáltalán nem felhasználóbarát, ráadásul a küldetések közül mindig csak egyet jelenít meg, ahelyett, hogy az összes mérföldkövet jelezné. A számomra legidegesítőbb dolog azonban a sokszor teljesen felesleges backtracking volt. Többször is elsütötték a fejlesztők, hogy a főküldetést követve megtisztított pálya végéhez érve egy mellékküldetést elindítva kezdhettem elölről az egész helyszín kipucolását, nem a legelegánsabb koncepció, de a nap végén az akció megment mindent.
A Borderlands tűzpárbajainak megvalósítása időtlen. Az érzés, amikor magadra haragítasz (tudniillik beaggrozol) egy fél térképnyi rosszarcút és 15 percig tenyerelsz a ravaszon, miközben vadul csúszkálsz és ugrálsz a terepen, majd fedezékből osztod a fejlövéseket, amíg aktív képességeid újra töltődnek, hogy aztán sörétesre váltva fél méterről lődd pofán és szaggasd miszlikbe az ellenségeidet, na ennél intenzívebb és szórakoztatóbb shooter élmény nem sok van.
Egyedül néhány főellenség elleni harcban éreztem azt, hogy a kreatívok gondolkozhattak volna a mechanikán még pár napot. A játék elején megjelenő, háríthatatlan támadásokkal őrületbe kergető Killavolt az iskolapéldája az elfuserált boss-dizájnnak, hála az égnek később (egy-két kevésbé szélsőségesen idegesítő harcot leszámítva) a pályavégi főgenyák is szórakoztató kihívást nyújtanak.
Nyilván, egy-egy kihívás teljesíthetősége sokban függ a választott hősünktől is; újfent egy négyes rostából választhatjuk ki a nekünk szimpatikus gyilkológépet. A hatalmas mecháját segítségül hívó Moze a (szó szerinti) tank sztereotípiája, a mozgó páncélját felszerelheted gépfegyverrel, railgunnal, lángszóróval, gránát- vagy rakétavetővel, és ezek tetszőleges kombinációjával. Fl4kkel érdemes távolról pötyögtetni, amíg a segítségül hívott gyilkos kiskedvence feltartja a nagy tömegeket, miközben aktív és passzív képességekkel teszi látványosabbá a pusztítást. A kötelező szirén karakter szerepét a közelharcban és elementális sebzésben kiemelkedő Amara, míg a gyors, két képességet egyszerre használó orrgyilkos szerepét Zane hivatott betölteni.
Mindegyik karakter három képességfával rendelkezik, egyedi kombinációkat és szinergiákat lehetővé téve. Maradva Zane példájánál: én a maximális sebzésre és a megölt ellenségek utáni buffok folyamatos fenntartására helyeztem a hangsúlyt; rakétavetős drónom a DPS maximalizását, energiapajzsom pedig a melegebb helyzetek kezelését segítette, de dönthettem volna úgy is, hogy Zane digitális klónja tereli el az ellenségek figyelmét, akivel bármikor helyet cserélhetek, így kerülve rosszakaróim háta mögé. Hiába tehát a karakterekhez tartozó kasztspecifikus sztereotípiák, van bőven lehetőség a játékstílusunkhoz igazítani aktív és passzív képességeinket.
Új mozdulatsorok is bővítik repertoárunkat: az ugrás folyamatos nyomva tartására ezúttal végre felkapaszkodhatunk különböző tereptárgyakra és épületekre, fentről osztva a biztos halált, hogy aztán hirtelen ötlettől vezérelve az ellenségek közé csapódva billentsük ki őket egyensúlyukból, valamint sprintelésből becsúszva is az akció közén találhatjuk magunkat. Nem egy Mirror’s Edge, de ad egy plusz dimenziót a csatározásoknak és ügyesen kibővíti a manőverezésünk lehetőségeit.

Fontos kitérni arra, hogy ezúttal látványban és hangulatban is merőben eltérő helyszíneken lehet csonkolni a fanatikus banditákat, illetve az adott helyszínre jellemző agresszív élővilágot, nagyon örültem, hogy a csupasz Pandora mellett keresztüllőhettem magam ázsiai ihletésű pályán, balettoztam az űrben és átgázoltam a Louisianaról mintázott Eden 6 mocsarain. A központi HUB szerepét a Sanctuary III űrhajó fedélzete tölti be, innen ugrálhatunk a különböző planéták között és szedettvedett csapatunk tagjai is itt állomásoznak, élükön a továbbra is életképtelen Claptrappel, akinek a szövegeit ezúttal egy bizarr incidens sorozat miatt David Eddings helyett Jim Foronda mondta fel. Felcsendülő zenéből hirtelen egyet se tudnék felidézni, de ez inkább köszönhető a folyamatos nyugtalanító üvöltözésnek és haláltusának, fegyverhangoknak és robbanásoknak.
Nem esett még szó a Borderlands egyik legnagyobb erősségéről és vonzerejéről, a hatalmas mennyiségben fellelhető hol meglepő, hol vicces, de szinte mindig pusztító fegyverekről. Kilenc gyártó eszközeit ragadhatjuk magunkhoz, mindegyik gyártóhoz tartozik egy különös ismertetőjegy. Vannak klasszikusabb darabok és visszatérő gyártók, a Tediore puskák például újra töltéskor elhajigálásra kerülnek, az egyszerűbb darabok ilyenkor simán "csak" felrobbannak, de van olyan fegyver is, ami aprócska lábakat növesztve(!!!) kergeti a jobb sorsa érdemes áldozatainkat egészen új értelmet adva a lába kél a pisztolynak szófordulatnak. Megint máskor vízzel locsolod a jobb sorsra érdemes banditát, hogy aztán átválts áramra és azzal sokkold halálra. Új elemként a radioaktív sebzés gondoskodik a zöld trutyifelhőkről, amik a közvetett sebzés mellett megfertőznek mindenkit, aki van olyan hülye, hogy egy ilyen közepébe beleáll, amíg egy masszává nem rohad szét. A fegyverek tehát nem csak látványban és sebzésben térnek el egymástól, egy vadabb puska egészen új játékstílussal tartja fent folyamatos érdeklődésünket és kísérletező kedvünket. A legendás minőségű cuccok pedig egy sokat sejtető, máskor direkt semmitmondó leírással vetítik előre, hogy mire lehet számítani, hogy érdemes próbálgatni őket, mindig tudnak valami meglepetéssel szolgálni.
A történetnek ezúttal is maximum négy baráttal vagy ismeretlennel ugorhatunk neki és hála a magasságosnak lehetőség van arra, hogy minden játékosnak saját lootot generáljon a játék. Aki szeretne kitolni magával, az választhatja a klasszikus felállást, ahol a fürgébbek happolják el a zsákmányt a többiek orra elől. Az események végére érve lehetőség van new game pluszt indítani, hogy feltornázhassuk kedvenceiket egészen az 50-es szintig. Ezen felül van egy horda mód is, valamint közösen lehet aprítani kisebb dungeonökben, a szavatosság tehát garantált akár heteken át. Engem - a Borderlands 2-től eltérően - ezúttal jobban érdekelt és magába szívott az endgame tartalom: simán el lehet tökölni a játékkal 1-200 órán keresztül, nem is beszélve a jövőben érkező ingyenes (és természetesen fizetős) tartalmakról, melyekről majd szintén meg fogunk emlékezni.
Szóval így; a Borderlands élmény és jelenség köszöni szépen, él és virul és jobban van, mint valaha. A világot ugyan nem váltja meg, de egy nevettető, kíméletlen és hosszútávon is szórakoztató old-school lövöldét tisztelhetünk a személyében.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkre bökve webshopjából meg is rendelhető.)
Képgaléria
Olvasói vélemények
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
5. Greg  PlayStation.Community tag
2019.09.23. 08:45:35
LV25
Az első résszel elmentem egy darabig de aztán számomra kifulladt...
LV426
4. Onimushaman  Szerkesztő
2019.09.22. 07:27:15
LV24
Válasz 3. Dzson üzenetére:
Sajnos osztott képernyőn toltuk.
señor
3. Dzson  Szerkesztő
2019.09.21. 17:14:48
LV6
Hát ameddig Pro gépen nem tudja tartani performance módban a 60FPS-t, addig számomra esélytelen a megvétele.
"Miféle mű kutyakaki...?" (Top Secret)
2. wooltur  PlayStation.Community tag
2019.09.21. 06:46:08
LV16
Szerintem nagyon jó lett, bár fura, h a jármű irányításon még mindig nem változtattak az első rész óta.
R.I.P. Brúnó :-(
1. ALF22  Son of Liberty
2019.09.19. 12:23:57
LV26
Mindenképp érdekel majd,de csak pár hónap múlva. Addig még a 2.at is be kell fejeznem.
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
BORDERLANDS 3
2K Games
Látványosság:
Átlagos
Játszhatóság:
Szavatosság:
Kiemelkedő
Zene / Hang:
Hangulat:
Kiemelkedő
8/10
Pozitívum
Őrült darálda még őrültebb humorral és fegyverekkel
Negatívum
Backtracking; gyenge járműhasználat; nem túl felhasználóbarát térkép