PlayStation.Community

2019.08.06. 09:37 Játékteszt
13 hozzászólás
Szerző: VictorVance
Értékeld a cikket!
A Blazkowicz-ikrek lezúzzák franciahont.

Az FPS műfaj egyik ősanyja, azaz leánykori nevén a Wolfenstein-széria hosszú hányattatás után 2014-ben éledt újjá a The New Order alcímű reboot (?) epizóddal, amely nem csak, hogy (egy rövid prológuson kívül) végre valahára maga mögött hagyta a teljesen elkoptatott és addigra igencsak letűnt második világháborús köntöst, de olyan hatalmas lendületet és egyszerű, de nagyszerű formulát fecskendezett be a megfáradt cím vénájába, amire már jó ideje szüksége volt a sorozatnak – és mint kiderült, a kritikusoknak és a rajongóknak is. A MachineGames fejlesztőinek hála az egykor szebb napokat látott franchise új erőre kapott, és szinte már ismét régi fényében ragyogott, no de amellett, hogy kőkemény erőszakpornóban tobzódó darálós akciójáték volt, a stuff vitathatatlanul legemlékezetesebb aspektusa a remekül megszerkesztett világa (egy alternatív univerzum, amelyben végül a németek nyerték meg a második világégést) és a pofátlanul bevállalós polgárpukkasztó stílusa lett.

Talán még Quentin Tarantino is vihogva megnyalná mind a tíz ujját a nácik eme pop-kulturális kiparodizálása (mit kiparodizálása, valóságos seggbek… rúgása) láttán, és a The New Colossus című folytatás még ezt a szórakoztatóan parádés agymenést is képes volt egy következő, még elmebetegebb szintre emelni. Volt abban minden, a majomtestből és macskafejből összerakott „majommacskától” kezdve a Vénuszon felépített náci bázisra visszavonult demens, szőnyegre pisáló és magát összeokádó Hitleren át a valós aktuálpolitikai helyzetre (főleg Donald Trumpra és kormányára) tett halvány, vagy egyenesen leplezetlen utalásokig bezárólag. Már-már annyira abszurd módon mulatságos, hogy akár Az ember a Fellegvárban és az Iron Sky sűrű alkoholmámorban és erős tudatmódosító szerek kábulatában fogant szerelemgyereke is lehetne – felteszem, egy párhuzamos dimenzióban, ahol nem videojátékokként, hanem filmekként születtek meg ezek az alkotások, minden bizonnyal a Nazisploitation-zsáner legklasszikusabb és legkörülrajongottabb darabjai közt is a bűnös B-filmes élvezetek alfájaként és origójaként tartják őket számon. Mindazonáltal a polgárpukkasztást már tényleg csúcsra járatták (főleg a második epizódban), szóval hogy hogyan lehet ezt még ennél is jobban fokozni jó kérdés – és a válaszra még jó ideig várnunk kell, már ha egyáltalán megkapjuk.
Ugyanis, bár a The New Colossus remek játék lett (itt, a PSC felületén is megkapta a teljesen megérdemelt 8 pontot), kereskedelmileg sajnos egyáltalán nem bizonyult átütő sikernek, így a most megjelent két Wolfenstein videojátékot akár egyfajta kísérletezésnek is felfoghatjuk a fejlesztők részéről, amelyekben azt vizsgálják, hogy mégis mi kell a népnek, és milyen irányba induljanak majd el a harmadik felvonás összekalapálása közben.
Legalábbis valami hasonlót vizionálhatnak a pesszimista rajongók, és valószínűleg az sem teszi kevésbé vészjóslóbbá a gondolataikat, hogy az újabb stuffokról eléggé vegyes, vagy egyenesen rossz véleménnyel van a szakma. Annak ellenére, hogy ezekkel a meglátásokkal annyira azért nem szeretnék vitába szállni (lévén, hogy van némi alapjuk), mégis felemelném a szavam a mundér becsülete érdekében: egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, a sorozat sírkövét is felesleges még faragni.
Merthogy a Wolfenstein: Youngblood (a másik tárgyalt játék a PSVR-ra készített Cyberpilot) inkább egy szórakoztató kitérő (ahogy annak idején a The Old Blood is volt), mint bátor kísérletezés, és jobban illik rá a fülledt nyárra beiktatott kellemes spin-off szerepe, mint egy bevett ujjgyakorlaté. Szerencsére nem akar többnek látszani, mint ami, és szerencsére nem is kell többnek látszania, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a játékot már a megjelenésétől kezdve nyomott áron kínálják, és a fejlesztők sem győzték úton-útfélen hangsúlyozni, hogy a cucc elsősorban a co-op mókára van kihegyezve (ugyanezt támasztja alá a Deluxe kiadáshoz járó Buddy Pass, de erről majd később).
Ennek megfelelően némiképp a jól ismert receptet is átszabták. Kronológiailag majdnem húsz esztendővel járunk a The New Colossus eseményei után, 1980-ban: Amerika felszabadult a náci uralom alól, ugyanakkor a világ többi részét még mindig könyörtelenül a markukban tartják. Az előző részek főhőse, William Joseph Blazkowicz megöregedett, visszavonultan él feleségével, Anyával a texasi farmján, ahol ikerlányaikat, Sophiát és Jessicát nevelik szeretetben és boldogságban (értsd: verekedni, lőni, gyilkolni és harcolni tanítják őket – csak a szokásos). Ugyanis az amerikai nép hiába rázta le magáról a nácik béklyóit, bármelyik pillanatban beüthet a krach, és be is üt, amikor a jó öreg B.J. egyik napról a másikra felszívódik. Eltűnésének nyomai a náci rezsim alatt sínylődő Franciaországba vezetnek, és bár az már a legelején nyilvánvaló, hogy B.J.-t nem elrabolták, hanem szánt szándékkal, saját akaratából ruccant át Európába, mégpedig úgy, hogy közben nagyon nem akarja, hogy bárki is felvegye vele a kapcsolatot, tinédzser lányai minden intés ellenére fegyvert ragadnak, és a barátnőjükkel, az echte kocka Abbyvel kiegészülve elindulnak apjuk felkutatására.

A Youngblood tehát a kispadra ülteti a kivénhedt Terror Billyt, és átadja a színpadot a fiatalabb Blazkowicz-generációnak (művésznevükön: Terror Ikrek!), velük kapcsolatban már jóval a játék megjelenése előtt felmerült némi feminista hajlam, de mielőtt átmennék az ilyenkor joker-kártyaként előhúzható PC-köpködésbe, le kell szögeznem, hogy ilyenfajta túltolt női emancipációról még csak szó sincs. Egy Wolfenstein-játéktól szerintem alap dolog elvárni, hogy legyen bevállalós, legyen szenvtelen, legyen ultra-erőszakos, maximális fordulatszámon arasson a body count, és megállás nélkül fröcsögjön a vér a gamer pofájába – egyszerűen ilyen elvárások és igények mellett egyáltalán nem fér bele az ilyesmi, nincs helye, és nem is lenne értelme. Szerencsére a Youngblood nem áll be a sorba: az írók most nem annyira kreatívak, mint korábban, nagyon meglátszik, hogy a MachineGames mellé becsatlakozó Arkane Studios emberei (akik érezhetően nem csupán társ-fejlesztők voltak, hanem lényegében nekik jutott a meló nagy része) már készen kaptak mindent, az engine-t, a dizájnt, a világot és a karaktereket is, és ebből kellett valami frisset, de minimum élvezeteset alkotniuk. Ez csak félig-meddig sikerült: ezúttal a vicces plakátok, a velős fricskák és az ötletes easter-eggek némileg elmaradoznak, de ha azt nézem, hogy ez csupán egy két nagy epizód között beiktatott mellékág, már sokkal értelemszerűbb formát ölt mindez. A Blazkowicz-lányok sem fognak elindulni a legkidolgozottabb videojáték-szereplők versenyén (igaz, már az öregük se volt egy bonyolult jellem), sőt, kifejezetten debilek a csajok (ezáltal rendesen meg is osztották a rajongókat), de mégis imádnivalóak.

Van az alpáriságnak és a gusztustalanságnak az a szintje, amikor túllépsz a prosztó humoron, és csak simán átadod magadat az érzésnek, és ebben a szemléletben (már ha bírod az ilyesmit) okoznak majd nevettető élményeket az ikrek, ami főleg gyomorforgató pillanatokban (az első gyilkosság után hamar „kiszökik a róka” a hölgyekből), egymásra mutogatásban, beszólogatásban és némi altesti humorban nyilvánul meg – időnként olyan az egész, mint a Dumb és Dumber, csak csajokkal és több lövöldözéssel.
A hangulatot tovább emeli a ’80-as évek autentikus feelingje (legalábbis annak játékbéli alternatív változata), a korszakra jellemző neon-fénnyel, diszkó-lámpákkal, szintipoppal, német new wave prüttyögéssel, és azzal a pikantériával, hogy a berendezések és a ruhák nagyjából úgy néznek ki, ahogy akkoriban elképzelték az emberek a futurisztikus dolgokat. Ezeket természetesen horogkeresztekkel, elnagyolt, náci eszméket sugárzó szobrokkal, festményekkel, hatalmas égbe emelkedő felhőkarcolókkal díszítették ki, és mivel nem spóroltak semmin, az ellenfelekre is kihat a boldog nyolcvanasok náci-változata, a sima közkatonáktól, röpködő harci drónoktól kezdve, a nehézpáncélos lézeres/lángszórós/golyószórós ellenlábasokon át a batár nagy gépezetekig, a Terminátor-szerű náci robotokig és egyéb levágandó állatfajokig bezárólag. Ellenféltípusból akad bőven, és jó öreg Wolfenstein-hagyományokhoz hűen nagy élvezet szétlőni őket az erre való alkalmatosságokkal, sőt, a combosabb katonáknál immáron jelzi is a program, hogy milyen típusú munícióval és stukkerrel sebezhetünk a leghatékonyabban. Ámde az, hogy egy adott rosszfiú mitől és mikor fekszik ki, nem csak kizárólag ennek a függvénye...
Így kerül képbe a Youngblood egyik legnagyobb újítása, és ezen keresztül a játék különböző ellentmondásos, vagy kifejezetten negatív tulajdonságai – az erények felsorakoztatása előtt essünk túl rajta gyorsan, mert sajnos nem kevés van belőle. Sokakat valószínűleg hideg zuhanyként fog érni, hogy a Youngblood kvázi egy akció-RPG lett, amiben most már nem csak a fegyvereinket tuningolhatjuk fel (mint ahogy történt az előző két epizódban), hanem a választott karakterünket is fejleszthetjük, méghozzá három kategóriában, a pályákon megszerezhető XP-k segítségével és feladatok megoldásával. Ez mind szép és jó, viszont azzal, hogy a játékmechanikát szinte teljesen ennek rendelték alá, és még a legalapabb, a korábbi részekben alanyi jogon járó „képességeket” is (duplapisztolyos lövöldözés, nehézfegyverek felemelése – B.J.-nek ez piskóta volt) meg kell vásárolnunk tapasztalati pontokkal, pont a vegytiszta és egyszerű, de mégis pokolian élvezetes és felszabadult harcrendszer élét vették el, hiszen egy Wolfenstein címtől talán ez a legeslegutolsó, amit elvár az ember – csak legyen hangos, brutális, naturalisztikus és egyszerű, mint a faék, köszönöm szépen, több nem is kell.
Erre a fejlesztők beleraknak egy ilyen, összességében teljesen felesleges metodikát, és csak azért nem sikerült kiherélni a komplett játékmenetet ezzel, meg a szint-alapú felfogással, mert amikor beindul a hirig, és jönnek eléd sorban a felajzott rosszarcúak, akkor fegyverrel a kezedben még mindig te vagy az a bizonyos hentes, azon a bizonyos vágóhídon, és az eszement mészárszék ki is mutatja a foga fehérjét (vagy inkább vörösét), pont olyan, amilyennek lennie kell. Ezt az örömöt még az előbb említett szintlépéses dolog sem tudja kinyírni (bár nagyon próbálkozik), ami lényegében abban nyilvánul meg, hogy miképp a karakterünk fejlődik, úgy az ellenfeleknek is különböző szintjük vannak. Ez addig nem baj, amíg nálunknál gyengébbekkel, vagy ugyanolyanokkal akadunk össze (ők ennek megfelelően hamar el is hullanak), azonban ha tegyük fel, mi például csak tízes szinten vagyunk, a legyilkolandó enemy pedig húszason, az már igencsak megnehezíti a dolgunkat, ami könnyen hosszú percekig tartó kaszálásba torkollhat (a Resident Evil 6 végtelenített küzdelmei üdvözletüket küldik), ráadásul a mesterséges intelligencia se valami acélos.
A valós történelmi eseményekkel ellentétben a Wolfenstein világában a németeknek rendesen összejöhetett a moszkvai átkaroló hadművelet, mivel gyakran kerülnek mögénk, és kb. ez az egyetlen komolyabb taktika, amire képesek (a fedezéket pl. egyáltalán nem ismerik), illetve ez nem teljesen igaz, ugyanis sokszor csak úgy ott teremnek mögöttünk, minden előzmény nélkül.

Ezúttal a csendben osonás/gyilkolás sem játszik: persze lopakodni lehet, de nincs sok értelme, és hosszabb távon nem is működik. Egyrészt az eltérő szintű ellenfelek miatt, másrészt a pályák kvázi hatalmas arénák lettek, amelyek egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy huzamosabb ideig maradjunk láthatatlanok. Apropó láthatatlanság: van is egy ilyen lehetőség, amivel szó szerint képesek vagyunk rá (még fejleszteni is lehet), de mégsem megyünk vele sokra, és nyilván pont akkor fogy el ez a képesség, amikor valamelyik őr közelében vagyunk.
Már csak az előbb említett aréna-szerű terep miatt is érezhető, hogy a Youngblood kevésbé a MachineGames, mint inkább az Arkane Studios keze munkáját dicséri, valószínűleg annyi történhetett, hogy előbbi lepasszolta a melót utóbbinak, akiken látszik az újító szándék, de a fejlesztői tapasztalat már kevésbé. A gyakori bugok, és a néha akadozó, vagy hosszú percekre teljesen csődöt mondó hang-effektek még hagyján (utóbbi 2019-ben azért elég nagy gáz), de a folyamatosan újratermelődő ellenfelek és a totál elbénázott checkpoint-rendszer annyira gyilkolja a játékélményt és az ember kedvét a továbbjutáshoz, hogy érthetetlen ki gondolta azt, hogy ez majd működni fog, és élvezhető lesz. Tudniillik a sorozat megint megtett egy nagy lépést az open world műfaja felé (hál'istennek nem elég nagyot), így nagy és keresztül-kasul bejárható terepeken bóklászhatunk, amelyek mindegyikén van egy nagy bázis, ahová be kell majd hatolnunk. A fő-küldetéseket tetszőleges sorrendben teljesíthetjük, kedvünk szerint, főhadiszállásunkként a Párizs városa alatt húzódó katakombák szolgálnak, ahol a lőszer-készletek feltöltésén kívül mellékküldetéseket is vállalhatunk. Persze nem kell semmi bonyolultra gondolni, zúzós akciójáték lévén mindent az öldöklésre és robbantásra, vagy valamilyen fontos információ megszerzésére hegyeztek ki. A stuff egyébként tisztességes játékidőt kínál, a fő-missziók teljesítése nehézségi foktól függően 6-8 órára rúg, de a mellékküldetések, illetve a cucc maradéktalan kimaxolása további órákkal tolhatja meg a szavatosságot.

Nem véletlenül említettem a nehézségi szintet, ugyanis a program egyedül játszva kifejezetten komoly kihívás. Igaz, már a korábbi epizódoknak sem kellett a szomszédba menniük, hogy a játékos vért izzadjon, ha a stuff végére akar érni, de itt a nehézség inkább az elmért arányokból és a fejlesztők inkompetenciájából ered. A checkpoint-rendszer például kifejezetten idegesítő: mindegyik kerület különböző, nem épp rövid szakaszokra van felosztva, telis-tele ellenfelekkel, neked pedig értelemszerűen végig kell verekedni magadat rajtuk, eljutni a bázisra, majd onnan a küldetés végcéljához, aztán pedig vissza a metró-alagútba, ahonnan visszautazhatsz a francia ellenállás bázisára.
Ezzel eddig semmi probléma (leszámítva ugye a hadseregekben támadó katonákat és a szívós nehézpáncélosokat), viszont ha meghalsz, akkor rögtön visszakerülsz a szakasz elejére, és kezdheted újra az egészet – de a csatában elhasznált lőszert nem kapod vissza, az ellenfelek azonban újraspawnolnak. Tehát megint be kell járnod a sokszor eléggé nagy pályát az elejétől kezdve, el kell intézned ismét az ellenséget, ami úgy, hogy rohadt sokan vannak, a muníciód pedig kevesebb, sokkal nagyobb szívás, mint amikor előszór veselkedtél neki.
A csattanó az, hogy ha esetleg sikerül teljesítened a missziót, a visszaúton is beleütközöl ugyanabba az osztagba, amit már egyszer megöltél.
És most térjünk rá a lényegre! Nevezetesen arra, hogy a Youngblood elsősorban a co-opra lett kitalálva, és ez maradéktalanul meg is látszik rajta. Mert bár egyedül is neki lehet kezdeni, de akkor jó néhány gonddal szembe kell néznünk, beleértve a gyenge AI-t, a gép irányította társunk gyakori haldoklását, amiből nekünk kell kisegítenünk (mondanom sem kell, ilyenkor vagy egy tucat ellenfél állja körbe őt, hogy még véletlenül se tudjunk életben maradni, miközben őt mentjük), nem beszélve a rosszul belőtt nehézségről, amitől, ha szólóban nem is lesz játszhatatlan a cucc, a teljes élménynek még csak az ötven százalékát sem adja ki.
Többedmagunkkal játszva viszont igazi élvezet a cucc! Azok a problémák, amikkel egyedül találkoztunk, egy hozzánk hasonló vagy tapasztaltabb képességű társsal már meg se kottyannak: ebből is látszik, hogy másképp nem érdemes beszerezni/játszani a stuffot, párosával kerülünk a legközelebb ahhoz az élményhez, amivel meg akartak minket ajándékozni a fejlesztők, és ahogy mondani szokás az ilyenfajta játékok esetében nagyot tud dobni az összképen a co-op opció – itt is ez a helyzet. A pályákon itt-ott életerő-ládákat találhatunk, amelyek gyakorlatilag a hagyományos checkpointokat helyettesítik, és segítségükkel, ha igazán szorult helyzetbe kerülünk, haldoklunk és a társunk sem tud megmenteni, akkor ezeket elhasználva ugorhatunk talpra.
Aki megvásárolja a Deluxe Editiont, az a Buddy Pass nevű lehetőséggel élve meghívhatja játszani egy olyan barátját is, aki nem rendelkezik a játék példányával. Mindehhez csak a PSN-ről ingyenesen letölthető Trial-verzió és egy Bethesda-fiók szükséges, aztán már indulhat is a menet.

Igencsak bajban vagyok a végső értékeléssel, mivel a Youngblood számos problémától szenved, ami miatt szidta is rendesen a sajtó, és úgy látszik, a közönség sem szereti túlzottan, ugyanakkor nézzünk szembe azzal is, hogy ez csupán egy laza mellékág, egy jópofa spin-off, amelynek nem kell semmiféle eget rengető dolgot véghez vinnie.
Ettől függetlenül a Youngblood a reboot-széria eddigi leggyengébb darabja: tény, hogy ebből a koncepcióból sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni, ahogy az is igaz, hogy a látványosan éktelenkedő hibák tetemes részét még az amúgy remek co-op játékmenet sem tudja teljesen kijavítani. Ennek alapján a stuff úgy öt-hat pontot érdemelne, legjobb esetben egy erős hatost, azt is csupán a legnagyobb jóindulattal. Azonban, mivel a co-op lehetőség nagy erőlködve kihúzza a középszerű programok posványból, így egy gyenge hetes mindenképp kijár neki.
Több szemszögből meg lehet ítélni a Youngbloodot, kudarcnak ugyanúgy hívhatjuk, mint amolyan „rákattanós” játéknak (amire könnyen rákaphatsz, és akkor csak nagyon nehezen szabadulsz tőle), mindazonáltal ezek után remélem, hogy lesz még jövője a sorozatnak, jobban mondva, hogy a sokat emlegetett igazi harmadik epizód is elkészül, ami pontot tehet majd a lezárásra váló trilógiára.

Addig is a Blazkowicz-lányok vonzó alternatívát szolgáltatnak ahhoz, hogy kibírjuk valahogy a nagy fináléig.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkre bökve webshopjából meg is rendelhető.)
Képgaléria
Olvasói vélemények
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
13. martin  Főszerkesztő
2019.08.11. 13:34:10
LV27
Válasz 12. GrayFox üzenetére:
Mit vársz attól, akinek a Return az etalon?
Ezt most kimondtam, vagy csak gondoltam?
12. GrayFox  Szerkesztő
2019.08.11. 12:24:46
LV9
+1
Válasz 11. Tuco üzenetére:
Tehat, volt egy New Order, ami alapjaiban reformalta meg a sorozatot es remenyt adott arra az agyhalott multishooterek vilagaban, hogy lehetnek meg jo sztoriorientalt FPS-ek. Volt egy Old Blood, ami a klasszikus Wolfensteinek szerelmesei szamara konkretan egy oda volt, es tokeletesen megallta a helyet standalone tartalomkent. Volt egy New Colossus, ami ezt a teljes koncepciot emelte a negyzetre, konkretan kifacsarva mindent a zsanerbol, amit a tortenet azon pontjan lehetett. Mindezeket kovetoen jott egy Youngblood, ami szinten egy tokeletesen elkulonitett tortenet, a sajat mechanikajaval. Ha jol ertem, akkor az mar lejtmenet, ha ez egy fokkal gyengebb, mint az elodok sikersorozata. Abszolut megertem a fejlesztoket, hogy nem akarjak kiszolgalni a jatekosokat, felesleges is lenne.
メタルギアソリッド [METAL GEAR SOLID]
11. Tuco  PlayStation.Community tag
2019.08.11. 07:44:36
LV1
Hát sajnos a Wolfenstein is egyre csak szarabb lett.
Mi a francért kellett egy single fps-ből is coopot csinálni??? Na meg ez az rpg baromság...
Remélem a 3.részre összeszedik magukat mert kuvára lejtmenetbe került ez a széria.
Nekem még mindig a Return to castle wolfenstein az etalon!
10. Onimushaman  Szerkesztő
2019.08.07. 17:57:20
LV24
A lopakodás része borzalmas és felesleges. A feléig eljutottunk, de nem tudom lesz-e folytatás.
señor
9. Lotar  PlayStation.Community tag
2019.08.07. 17:03:59
LV17
Válasz 8. Lotar üzenetére:
Magyarul: beszélek össze-vissza ;)
psn/sen id: pcpmate
8. Lotar  PlayStation.Community tag
2019.08.07. 17:03:05
LV17
Válasz 7. quchy üzenetére:
Dehogy. Csak valamiért arra emlékeztem h Buddy Pass kell hozzá.
psn/sen id: pcpmate
7. quchy  PlayStation.Community tag
2019.08.07. 06:56:52
LV2
Válasz 6. Lotar üzenetére:
Azt nehéz csinálni vagy miért akadálya?
PSN is currently undergoing maintenance.
6. Lotar  PlayStation.Community tag
2019.08.06. 20:51:52
LV17
Válasz 5. Lotar üzenetére:
Ja, nem Bethesda fiók kell. Valami rémlett, hogy kell hozzá! ;)
psn/sen id: pcpmate
5. Lotar  PlayStation.Community tag
2019.08.06. 20:50:24
LV17
Válasz 3. quchy üzenetére:
Amit kb. Buddy-pass nélkül nem tudsz kipróbálni.
psn/sen id: pcpmate
4. Lackooo  Hackerman
2019.08.06. 20:34:13
LV16
Hát így +20 óra játék után sok jót nem tudok róla nyilatkozni... Talán annyit, hogy kijött a 1.0.3 patch, ami javítja a hibákat, igaz letölteni még nem lehet, de legalább már van... :D
PSN ID: Lacek84 -==#1HUN in Dead Nation==-
3. quchy  PlayStation.Community tag
2019.08.06. 20:28:09
LV2
Van trial a store-ban, ha filózik rajta valaki...
PSN is currently undergoing maintenance.
2. martin  Főszerkesztő
2019.08.06. 11:15:56
LV27
Kiváló a mechanikus dizájn.
Ezt most kimondtam, vagy csak gondoltam?
1. soliduss  A Krónikás
2019.08.06. 10:08:46
LV25
+1
Minden talitalálat ebben az új Wolfi szentháromságban... egyedül a karakterek béna ruháját nem bírom megszokni. Mindent nagyon királyúl kitaláltak... megalkodtak... már már Killzone szinten "hihetővé" téve a 21 századi nácikat... de nem értem ,hogy mint Bozkowich és mind a lányai miért viselik ezt a béne hexagonos mintás valamit.... a sisakjuk meg :D mint a piramis fej a Silent hillből.

Ezt leszámítva éljenek a single fps-ek.
1 / 1 oldal
‹‹  ‹  1  ›  ››
WOLFENSTEIN: YOUNGBLOOD
Bethesda Softworks
Látványosság:
Játszhatóság:
Szavatosság:
Zene / Hang:
Átlagos
Hangulat:
7/10
Pozitívum
Vérpezsdítő co-op élmény; továbbra is remekül prezentált világ; kretén, de bájos humor az alternatív ’80-as évek életérzésével megfűszerezve
Negatívum
Rengeteg idegesítő bug; szívatós checkpoint-rendszer; átgondolatlan nehézségi szintek; erőltetett RPG-vonal; egyedül játszva nem az igazi

MARTIN BELESZÓL
Remélem a következő epizódban egy náci tiszt lesz a főszereplő és az ő szemszögéből mutatják majd be a háború utáni alternatív világhódítást.